Népsavazásos víziók

„A nép, az istenadta nép oly boldog”

A népszavazás előestéjén egy rendhagyó nőnapi punkkorcenten vettem részt a Filterben, ahol a Kálámbó kutyája nevű zenekar két utolsó száma nagyjából sikeresen ráhangolt a másnapi referendumra. A Vesszen a Föld és a Kézigránát kell! című dalok szövegei csengtek a fülemben a népszavazás végeredményét hallva.

„El innen a francba!” – szólt ugyanennek a zenekarnak az egyik refrénje, igaz, még az átkosban, és a természetesen az akkori politikai rezsim képviselőinek címezve. A tegnapi ügydöntő népszavazás eredménye, no meg az azt megelőző majd’ húsz év mondatja velem, hogy egész elcseszett politikai elitünknek ideje volna már csomagolnia, köszönni szépen, és végleg elhúzni a búbánatba.
Két évtized politikai és gazdasági töketlenkedését, vezetőink mocskos korrupciós ügyeit, az állampolgárok érdekeit magasról leszaró ténykedésüket felsorolni nincs sem hely, sem idő, a Hírextra úgyis számos alkalommal megtette már ezt ezen a felületen, így most csupán a referendumot megelőző időszak történései kapcsán írok néhány keresetlen gondolatot.

Egyik oldalon ott áll az immár permanens populizmussal operáló egykori népvezér-miniszterelnök és csapata, aki 2006 őszén forradalmi hevületében oly szépen belavírozta magát, elvbarátait, végül több mint 3 millió jobb sorsra érdemes szavazópolgárt ebbe a népszavazásnak nevezett, a képviseleti demokráciát mélyen aláásó bohózatba. Az istenadta most ott találja magát az ingyenes egészségügy hazug mocsarában, és talán már el is pezsgőzte örömében az éves orvosi vizsgálatra szánt vizitdíját a nagy-nagy örömre. Egészségére!

Ott található a be sem vezetett tandíját megspóroló leendő egyetemista és főiskolás az universitas kapujában, örül a szavazás végeredményének, „Győztünk!” kiáltja, és meg sem hallja az utána megszólaló rektort, aki mintegy mellesleg megjegyzi, hogy a közeljövőben egy jottányit nem fognak fordítani az egyetemi infrastruktúra, az oktatás színvonalának fejlesztésére, az ösztöndíjak emelésére. Most azonban lehet előre örülni a zsebben maradott pénzeknek, amelyek jó esetben könyvekre, kultúrára, még jobb esetben intenzívebb kocsmai fogyasztásra fordíthatóak.

A másik végletet pedig azok a szerencsétlen szocialisták, liberálisok és a mellettük a hülyeségig kitartók alkotják, akik két éves (hatéves) regnálásuk alatt képtelenek voltak hatásosan artikulálni a társadalom felé a megszorítások, az egyes reformintézkedések céljait, jelenlegi és várt hatásait, annak kommunikálását, hogy egy kapitalista társadalomban semmit sem adnak ingyen, az orvosi ellátásnak és a felsőoktatásnak éppúgy megvan az ára, mint párizsinak vagy az öröklakásnak, és a társadalombiztosításnak fizetett összegek csupán a töredékét fedezik az egészségügyi kiadásoknak.

Hirtelenjében ennyit tudok elmondani. Tegnap óta megint egy kicsit szarabb ebben az országban élni, mivel ezzel a népszavazásosdival, a megelőző másfél év kinyilatkoztatásaival és elhallgatásaival a rendszerváltás kezdete óta felvonuló teljes politikai garnitúrával szemben elvesztek az illúzióim. Az egykori ETA együttes egyik számának sebtében átírt sorait tudom csak még ideírni: „Gyurcsány Feri, Orbán Vitya: egy nagy picsa. Anarchia!”
@@

Éljen az egyenlőségelv!

Félretéve, hogy maga a népszavazás milyen lehetőséget teremtett arra, hogy politikai pártok saját hatalmi harcukban felhasználják annak eredményét, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nép szólalt meg. Lehet, hogy volt olyan, aki a Kádár rendszerre szavazott – ahogy Kóka azt elképzeli – sőt biztos. Szoci szimpatizánsok szavazatai nélkül nem lett volna ilyen magas az igenek aránya, azokról meg tudjuk milyenek, néha még ma is benne felejtik azt az M betűt a párt nevében. Biztos volt, aki akár egyet is értene bármelyik díjjal, mégis az igen mellé rótta az ikszet, mert azt akarta a szavazólapra vésni, amit Horn Gábor oly’ plasztikusan megfogalmazott. Nem lehet sokáig a langymeleg Kádár-korszak kimondatlanul is ható, szavazatokat lapátoló ígéretét meglovagolni és párhuzamosan olyan hiénakapitalista (finomabban szólva neoliberális) gazdaság- és szociálpolitikát – mert a kettő tulajdonképpen ugyanaz – folytatni, amitől fegyvert ragad az egész munkásmozgalmi panteon és megremeg Lenin elvtárs szakálla a balzsamban. A nyugalmazott munkásőrnek is van egy kevés esze, csak megorrontja burzsujszagot a tandíj és az egészségügyi díjak bevezetésében.

Nem egyedi eset, Németországban a kommunista utódpárt és a párton belül a hatalmat átvevő, neoliberális, harmadik utas és még ki tudja milyen jelzőkkel teleaggatott irányzatnak fügét mutató, majd távoztában az ajtóbból visszaköpő, óbaloldali szocdemek ötvözetéből született Baloldal nevű formáció akkorát hízott, hogy egyes tartományokban legyőzte azt a szociáldemokra pártot, ami szembe fordult a baloldali értékekkel, és olyan politikát folytatott, amit a példakép Tony Blair a konzervatív Margaret Thatchertől tanult. Ne csodálkozzunk, ha a baloldali szavazó kikéri a panaszkönyvet és szépen, gyöngybetűkkel beleírja, hogy kérem nem az volt a csomagolásra írva, amit végül kaptam. A tandíj, vizitdíj és kórházi napidíj megbontja a közmegegyezést arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése olyan célja a társadalomnak, aminek megvalósítását az államra bízza. Ha az fizet, aki igénybe vesz, és nem mindenki lehetősége szerint fizet, és szüksége szerint kap, akkor azt nem lehet másként értékelni mint az első kivert téglának a társadalmi szolidaritás építményéből. Ne üljünk fel annak, hogy csak a Kádárista és a neoliberális út között választhatunk. Ne tegyünk úgy, mintha kerékkötők lennének mindazok, akik nem köpik le a társadalmi szolidaritás elvét, és biztos kollektivizálnak a gyárat is, ha tehetnék. Ne higgyük, hogy ha nincs tan-, vizit- és kórházi napidíj akkor államosítani fogják az üzemeket, elveszik a földet és bezárják a maszekot. A kapitalizmus és a szolidaritáselv összeegyeztethető. Sőt, csak azt lehet elosztani az egyenlőség-egyenlősítés logikájával, ami van. Ehhez elengedhetetlen, hogy az erőforrásokat jobban ki tudják használni, mint a kommunista tervgazdálkodásban, elengedhetetlen, hogy működő, azaz piacgazdaság legyen. Ebből eredt a nyugati, úgy nevezett jóléti állam szociális fölénye a kelet blokk országaihoz képest. Elég volt az antiszociális demagógiából, a burkolt szociáldarwinizmusból. Igen, a burkolt szociáldarwinizmusból, mert a neoliberális közhely csak az ideális feléről beszél az általa preferált modellnek, az öngondoskodó polgárról és a dübörgő gazdaságról, miközben elfelejti, hogy a gazdaság fékjének tartott szociális intézkedések felszámolásával rétegek szakadnak le és/vagy ragadnak bele a rosszsorsba. Innen üzenem nekik, ahol a gyengék elhullnak, ott az erősek orra esnek a holttestekben. Azt az elitet, amelyik kizárja a népet a köz ügyeiből, amelyik a gazdaságot helyezi a nép elébe, mintha az csak pióca lenne és ballaszt, azt el fogják zavarni. Mondjuk három igennel.
@@

Szégyellem magam…

Tegnap végignéztem ezt a bohózatot, amiben sajnos akarva-akaratlan szereplő lettem és nagyon pocsékul érzem magam miatta. Már megint valamiben sikerült elsőknek lennünk, de sajnos a politika logikájából fakadóan olyan dologban, amire épeszű ember nem tud büszke lenni.

A Magyarok népszavazási gyakorlatától ments meg uram minket!

Létrehoztunk egy olyan politizálási formát, aminek köze nincs az európai politizáláshoz. Mindezt igazolja, hogy a friss elemzések arról szólnak Európa szerte, hogy az eddig nem létező politizálási forma megbéníthatja a kormányok életét bármelyik rezsimben. Az édes az egészben, hogy mindezt a Fidesz is észrevette – naná, ők csinálták, még szép, hogy ismerik -, és legott igyekeznek a legsürgősebben korlátozni a népszavazási törvényt, nehogy ők ugyanazt kapják a nyakukba, mint amit most kiosztottak az MSZP-SZDSZ kormánynak. Mert tudják, hogy azok is képesek rá, sőt…

Mindez persze jól mutatja, hogy szó nem volt itt semmiféle a „népet” érintő szavazásról. Egy frászt! Itt hatalomról és annak megszerzéséről volt és van mindig is szó. A nép képviseletét ugyanis a kutya sem veszi a vállára. Amikor a rendszerváltást naivan megélőként belecsöppentem ebbe a szép új világba, akkor reménykedtem, hogy majd most, talán lesz itt valódi népképviselet és akik a parlamentben ülnek, majd valóban megosztanak minden információt velünk, őket megszavazó polgárokkal, mellyel majd gyarapodhatunk mindannyian. Aztán felébredtem. Igen hamar kiderült, hogy a hatalom természetrajza nem változik, sőt, ebben a struktúrában még több esélye van rá, hogy deformáljon mégoly tisztességes jellemeket. Aki ezt nem bírta, az kilépett, aki maradt, az szépen elkezdte szétosztani a méregdrága, egyes egyének számára felmérhetetlenül sokat érő információit rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. És létrejött az érdekszövetségek kora, ahol mindenki tudta mindenkiről, hogy hol és miként ügyeskedett, s mivel mindegyik féltette a maga kis összeharácsolt vagyonát, hát hallgatott. A magáéról és a többiekéről.

Így aztán azt feltételezni, hogy itt majd a plebsz érdekeit valaha is védeni fogja az a valaki, aki immár évtizedek óta ott ül és a mi pénzünkből gazdagodott meg merő idiotizmus, vagy finomabban szólva naivitás.

@@
Szavazzon a nép a saját zsebére!

Tessenek kicsit emlékezni: aki kicsit is őszinte magához, az tudja, hogy az eltelt 15 év alatt temérdek marhaságot etettek meg velünk. Pártállástól függetlenül. Hazudtak választások előtt pro és kontra, hogy aztán utána letagadják, hogy ők nem mondtak olyat és ha mégis, akkor az nem úgy volt, és különben is, nem lehet mást tenni, mert minket is becsaptak, akiktől átvettük a hatalmat, tehát nem a mi hibánk. Soha, egyszer sem volt olyan, hogy ne lett volna hibás az előző kormányzat a hatalomátvételkor. Most meg ott tartunk, hogy a „népszavazás” után a győztes formáció arról hadovál, hogy végre győzött az igazság, mert nem lehet hazugságra épített kormányzást működtetni. Hát egy fenét nem! Ezt csinálta eddig mindegyik kormány a rendszerváltás óta, legfeljebb nem volt olyan arcátlan és mérhetetlenül hatalomvágyó az ellenzéke, hogy megcsinálja azt, amit most a Fidesz, miszerint ellehetetleníti a kormányzást. Persze nevezhetjük ezt úgy is, hogy nem volt eddig senki olyan rafinált, hogy ehhez a formához nyúljon, de ez legfeljebb megközelítésbeli differencia, tartalmilag nem változik semmi.

A lényeg ugyanis, hogy mindenki hatalmat akar gyakorolni, hogy ő dönthessen a befolyó pénzek elosztásáról, ami a fentebb említett struktúra miatt értelemszerűen azt jelenti hogy a nép, aki szavaz már megint megszívja. Pénz ugyanis tényleg nincs több, csak amit megtermelünk. Mi. Ők meg elosztják, mert mi ezzel megbíztuk őket, mert hiszünk benne, hogy tisztességgel teszik. Nem lopják el, nem ügyeskednek vele, nem ismerősöknek mutyizzák le, hanem számunkra fontos értéket alkotnak belőle. Ezért fizetjük őket, ezért kapják a fizetésüket, melyet persze mindig az inflációnál magasabb mértékben és ismételten pofátlan módon ők maguk határoznak meg, mennyi legyen és meg sem kérdeznek minket. Erről sajnos nincs népszavazás, pedig legalább akkora ocsmány demagógia, mint a mostani három marhaság volt. Természetesen erre nem mozdítják meg a politikai erejüket a vezetők, nem gyűjtetnek aláírásokat, hisz majd barmok lennének a saját zsebük ellen szavaztatni a népet. S mivel a párthatalmi láncban mindenki ez ellen érdekelt, így ilyen sosem fog megtörténni. Szavazzon inkább a nép a saját zsebe ellen, miközben a mi hatalmunkat erősítik vele. Tetves stratégia…

Értem én, hogy a társadalmak kialakulása óta élő struktúra a piramis elv, ahol a csúcson lévő vezető irányítja az alant elhelyezkedőket. De ez nem indok arra, hogy belehazudjon a képünkbe és közben a zsebünkben kotorásszon. A két vezető erő két hatalommániás elmebetege miatt most megint fizetnünk kell. Nekünk.

Barmok vagyunk

A legszomorúbb, hogy mi mindannyian tudjuk ezt. Mégis megyünk szavazni, bár tudjuk, hogy megint hülyére vagyunk véve. Elmegyünk megerősíteni az egyik-másik oldalt, hogy hiszünk nekik, hogy aztán a megválasztásukat követő egy-két év múlva a fejünket verjük a falba, hogy mekkora marhák voltunk, hiszen ez sem jobb a másiknál. Olyanok vagyunk, mint a vágóhídra szánt barmok. Etetnek minket folyamatosan mindenféle szólamokkal, majd ha már elég jól meghíztunk rajtuk és elnehezültünk, akkor elterelnek levágni(választani) minket. És mi meg megyünk, ciklikusan, ahogy a tervgazdaság szerint meg vagyon írva. Meg is érdemeljük, hogy milliárdosok, médiahatalmakat irányító megapártok, azokat háttérből irányító valakik uralkodjanak felettünk, ha barom módjára tűrjük ezt a színjátékot.

Nagyon szégyellem magam, hogy nem volt elég erőm, tehetségem, képességem, hogy ezen változtassak. Mert én is az a barom vagyok, hiszen én is elmentem „választani” annak idején. A semmit. És ez nagyon szomorú rám nézve. Szégyellem magam.