Utcafrontátvonulás

Nem mondják meg a tutit

Mondjuk a Széna téri, a Mamuttal szemben lévő apró zöldterület padjain tanyázó hajléktalan fiatalokkal eddig csak kerékpárosként volt alkalmam kontaktusba lépni, mikor is meglehetősen agresszíven és részegen próbáltak tőlem és velem bicikliző páromtól pénzt kérni, ám mi megállás nélkül továbbtekertünk. Múlt héten aztán a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront részlegének két munkatársával felkeresett fedél nélküliek némelyikével beszélgetésbe is elegyedtem. A témát természetesen sorsuk alakulása, mindennapi létük, jövőképük adta.

Vígh Attila, a szolgálat utcai munkása a Széna téri vizitálásra készülődve meséli, hogy két éve csatlakozott a szervezethez, előtte hivatásos katonaként kereste a kenyerét. Jelenleg egész Budapest területén foglalkoznak a hajléktalan szenvedélybetegekkel, napi kapcsolat keretében segítik őket. Az alkoholistáktól a heroinfüggőkig valamennyi drogos problémáin igyekeznek enyhíteni, de természetesen nem fordítanak hátat az absztinens hajléktalanoknak sem, már ha segítséget kérnek. „Senkihez sem úgy megyünk oda, hogy mi majd megmondjuk a tutit, hanem jelen vagyunk az életükben, és amikor hozzánk fordulnak, akkor segítünk, de csak addig, amíg azt kérik.”

Utcafrontos különítményünk érkezését követően szép lassan körénk sereglő hajléktalanok menten elpanaszolják, hogy a Budai Vár tövében kialakított „szállásukról” ma reggel ellopták a takarókat, így a napsütéses délelőtti órán is dideregve, egyik lábukról a másikra billegve kérnek védelmet a hideg hajnalok (és nappalok) ellen. Egy másik, rutinosabb társaság hangembere szerint lúzerség őrizetlenül hagyni a nejlonszatyrokban felhalmozott „értékeket”: ruhaneműket, pokrócokat.

Reggeli gyors

Persze van olyan is, aki már a korai időpontban is kapatosan érkezik a segítőkhöz, mint például egy svájcisapkás, bőrdzsekis fiatalember: ő már reggel felesekkel nyitott, a nap további részében pedig már „csak” olcsó borokkal töltöget rá az alapra. Emberünk a börtönbüntetés elől menekült külföldre, Németországon keresztül egészen Dél-Afrikáig, ahol is illegális sofőrködéssel kereste a betevőjét, ám decemberben szíve hazahúzta, meg sem állt a Széna térig, ahol már várta őt régóta parkolópályán dekkoló öccse (vagy bátyja), aki szintúgy a családi tűzhely melegének hiánya okán választotta az utcát. A tesó is ittas kicsit.

Kapcsolatot kiépíteni beállt (öntudatlan részeg), betépett (drogos állapotban lévő) emberrel nem lehet, ha olyan az állapota, akkor először is elsősegélyben részesítik (amire felkészítik a segítőket), majd orvosi megerősítést kérnek, és igyekeznek a deliráló vagy magát túladagoló embert életben tartani a mentő érkezéséig.

„Két évvel ezelőtt volt egy hajléktalan srác, aki először, mikor meglátott bennünket, köpött egyet, majd elment, és majd’ fél évbe telt, mire az első konzervet elfogadta tőlünk – folytatja Attila. – A fiú jelenleg gyógyulófélben van egy vidéki rehabilitációs otthonban, múlt héten vittük le. Persze, az is benne van a pakliban, hogy elveszítünk embereket. Nem lehet mindenkit megmenteni.”

Konzerv most is jut a hajléktalanok kezébe, valami négyszemélyes szlovák készétel, kiegészítve tubusos májkrémmel, de néhány újabb takaró is előkerül az utcai munkások autójának csomagtartójából az ellopottak helyére. Steril tűkre ezúttal nincs szükség; a Széna téri különítmény kizárólag alkoholistákból áll, esetleg szipuznak páran az ivászat mellett.

Az említett konzervek kapcsán Attila hozzáteszi, hogy nem az a segítők fő feladata, hogy élelmezzék a rászorulókat, de egy éhező emberrel nehezebb szót érteni, mint egy olyannal, akinek van élelem a gyomrában. Sokkal fontosabb a folyamatos beszélgetés, hiszen már önmagában az, hogy valaki kibeszélheti a gondját-baját egy másik embernek, komoly megkönnyebbülést jelenthet számára. „A mi megjelenésünk új színt visz az ő sivár életükbe, hiszen egymás közt már mindent unásig végigbeszéltek, míg mi új témákat viszünk a számukra.”

Az utcai nincstelenek a szenvedélybetegségen túl leginkább tüdőbajjal, bőr- és nemi betegségekkel küszködnek. „Persze, az ő esetükben a tüdőgondozás mellett a drogelvonásra is kell megoldást találni, ezért általában Metadon-kúrával is kiegészülnek ezek a kezelések” – ezt már Szülek István utcai munkás fűzi hozzá, aki maga is heroinfüggő volt hosszú időn keresztül, ám a börtönévek alatt leállt az anyagról, jelenleg kiegyensúlyozott életet él pszichológus kedvesével, és segít egykori sorstársain.

@@
Gyorsaság – fél siker

Az utcafrontosok segítik a rászorulókat a körükben fogyóeszköznek számító okmányok pótlásában, illetve tájékoztatják őket, hogy a hajléktalanok személyi igazolványcseréje illetékmentes. Telente meleg teával, takarókkal óvják a fagyástól az utcán élőket, akiket nem tudnak szállóra irányítani, akiket pedig magatehetetlen állapotban találnak a téli utcán, a Menhely Alapítvány által üzemeltetett krízisautóval juttatják védett helyre. Attila szerint az első kint töltött tél átvészelése a legnehezebb, a következőre az illető megtanulja a túlélési technikákat.

A legnagyobb áttörés az, mikor a homelessek arra az elhatározásra jutnak, hogy szakítani akarnak a droggal, ami persze még korántsem jelenti azt, hogy végleg szakítani tudnak a szenvedélyükkel, gyakoriak a visszaesések. A hálózat minden nekigyürkőzés alkalmával segít a pácienseknek eljutni az elvonókúrára, majd a rehabilitációra. Debrecenben férfi, Miskolcon női „félutas házat” üzemeltet a szeretetszolgálat, ahol a társadalomba történő visszailleszkedést készítik elő.

„Azoknak a hajléktalanoknak van a legnagyobb esélyük a talpra állására, akiket gyorsan tudunk kiemelni – osztja meg tapasztalatát Attila –, a fedél nélkül töltött idő nagysága ront a reszocializáció esélyein.”

István hozzáteszi még, hogy a bizonytalan jövő helyett sok egykori sorstársa választja a biztos rosszat. „Könnyebb elviselniük a fázással, éhezéssel, elvonási tünetekkel járó utcai létet, mert azt, illetve annak túlélési technikáit már ismerik. Ezzel szemben elfogadtatnia magát egy új, ráadásul – szó szerint – kívül-belül tiszta vagy legalábbis tisztuló közösséggel neki sokkal nagyobb feladatnak tűnik.”

Butykos, a terepszínű katonai gyakorlóruhában (és még néhány réteg egyéb ruhadarabban) feszítő, 14 éves utcai pályafutással a háta mögött rutinos homelessnek számító fiú ráerősít erre azzal, hogy a gyakorlott hajléktalan azért nem jár a külvárosi közfürdőbe tisztálkodni, mert tudja, hogy az utazással telő napján nem tudná összetarhálni az ételre, de főként italra valót. Inkább koszos marad. Ez is egy rutin.

Hajléktalan hierarchia

Mint Attila mondja, a nyolcvanas években még többnyire egyesével bóklásztak az utcán a talajt (pontosabban fedélt) vesztett emberek, annak a generációnak a képviselői még ma is legfeljebb kiscsoportokban tanyáznak az utcán, míg a mai fiatal hontalanok nagyobb csapatokba verődve teszik ugyanezt. Ezekben a közösségekben pedig leosztottak a szerepek. Általában akad köztük egy hangadó, aki vagy a legintelligensebb, vagy a legagresszívebb a társaságban, ő irányítja a többieket. „Megvan, ki kéreget, ki csinálja a lehúzásokat, a bolti lopást, ki, miért felel. Kialakulnak a szerepek, a ranglétra.”

Az egyes csoportok nagyjából egyfajta szert használnak. Például csak alkoholt, esetlegesen gyógyszerrel kiegészítve, vagy bizonyos drogféléket a speedtől a heroinig; ezek köré csoportosulnak. „Tavaly éppen az egyik ilyen csoport vezéralakját emeltük ki, aminek következtében szétesett a társaság. Egyébként a hangadók között egész Budapest fel van osztva, nemcsak a drogfajta, hanem a kéregetés módja között is” – magyarázza Attila.

Mint az utcai munkás elmondja, a segítő munkának is megvannak a határai, az önzetlen segítés kizárólag a munkaidőre korlátozódik, otthon, szabadidőben már nincs helye a hajléktalanok problémáinak. „Segítő is, barát is vagyok, de nem szabad összekeverni a dolgokat.”

Arra a felvetésre, hogy sokszor szélmalomharcot vívnak a kliensekkel, Vígh Attila kifejti: „Mindenkinek több köre van. Az anyagról való leállásnak, a hajléktalan létből történő kimászásnak nekifutnak egyszer, kétszer, háromszor, visszaesnek, újból abbahagyják. Létezik olyan szenvedélybeteg, akin nem lehet segíteni, amíg él és képes rá, iszik vagy használja a cuccot. Ők azok, akik nem találnak célt az életben. Ezeknek a céloknak a felmutatásában kell nekünk segíteni. Ilyen cél lehet például a család szétesésének megakadályozása. Kimondatása a hajléktalannal annak: nehogy már a gyerekem azt mondja, egy alkoholista csöves az apám. Ez erős motiváló tényező.”

A Pokol körei

Szintén a tapasztalat mondatja a szakemberrel, hogy minél többször kerül valaki vissza az utcára, süllyed ismét az alkoholba, a drogba, annál mélyebbre zuhan, annál nehezebb újra nekigyürkőznie a változtatásnak.

Szülek István például 15 év heroinozás és 7 év börtön után hagyta abba a drogozást, és szemben kollégája állításával, azt vallja, hogy soha sem valakiért, hanem kizárólag saját magáért képes csak az ember leállni a narkóról. „Ha valaki a családjára, munkájára való tekintettel akarja abbahagyni a drogozást, amennyiben elveszíti azokat, menthetetlenül visszaesik. Amikor régebben a szintén kábítószeres feleségem miatt álltam le a heroinról, az asszony halálakor, egyből visszaestem. Magamon kívül minden egyebet elveszíthetek, ezért csak saját önbecsülésünk segíthet a szabadulásban. Március 15-én lesz nyolc éve, hogy tiszta vagyok, igaz, ebből 3 évet börtönben töltöttem. Most utcai munkásként dolgozom, a párom pszichológus” – zárja beszámolóját István.
@@
Az ő tapasztalatból szerzett bölcsessége még nincs meg az életét 14 éve az utcán tengető, egykori nevelőotthonos és idén még „csak” 30 éves, alkoholista fiatalembernek. A lótenyésztő képesítésű fiú arról ábrándozik, hogy előbb elvonóra küldi szintén alkoholfüggő, húszegynéhány éves barátnőjét, közben ő is leáll, majd együtt leköltöznek egy tanyára, ahol lovakkal fognak foglalkozni. A kettejük történetét jól ismerő Attila megerősíti, hogy a terv kivitelezhető lenne, csupán egy nem elhanyagolható hiba csúszik a számításba: a remélt partner, Zsófi kizárólag verbális hajlandóságot mutat a változtatásra, a 40 kilós lány olyan állapotba került, hogy feltehetően már a nyarat sem éri meg.

Mint az egybegyűlt nincstelenek állítják, az alacsony iskolai végzettség, a képzettség hiánya korántsem predesztináló tényező az utcára kerülésben. Szinte kivétel nélkül találkoztak már egy vagy két diplomával, vezető beosztásból érkező sorstársakkal, mint ahogy az állami gondozottak sem mind kerülnek kilátástalan helyzetbe. „Mindenkinek kint a matraca az utcán” – mondja egy érintett. A család szerepének fontosságáról mindenesetre egybehangzó a megszólított fiatalok véleménye, olyképpen, hogy szinte mindannyian másmilyenre vágynak, mint amilyenben maguk felnőttek. Részegen randalírozó apák és anyák képe ugrik elő az elbeszélésekből, ami annak ellenére riasztóan hat, hogy az utcai munkás szavai alapján jó, ha a fele igaz a hajléktalanok történeteinek. A velünk kedélyesen kvaterkázó fiatalok arcán, kezein, karjain számos sebesülés nyomai éktelenkednek, igaz, ezeket már a mindennapos létharc véste a bőrükbe.

„Küzdve küzdj és bízva bízzál”

A már említett Butykos jó eszű fiú, múlt héten olvasta el Madách Tragédiáját (ki tudja, honnan szerezte), egyébként is gyakran szórakoztatja társait és időnként a lehúzni vágyott járókelőket fejből citált Villon-, Kölcsey- és Vörösmarty-idézetekkel, utcai karrierje előtt két darabban is játszott az RS9-ben. Egy alkalommal egy Pest környéki gimnázium igazgatójától lejmolt, miközben szavalta kedvenc verseit. A diri soron kívül felvette az általa vezetett iskolába, tandíjat sem kellett fizetnie a srácnak, és átmeneti szállásról is gondoskodott a fiú számára. Annak ellenére, hogy 3 hónap múlva Butykost visszahúzta a tér és a régi nevelőotthonos cimborák, az alma mater vezetője hetente meglátogatja egykori pártfogoltját egy kis beszélgetés kedvéért.

Megvan a napi betevő, éjszakára a takaró, az ifjú nincstelenek lassan elszállingóznak mellőlünk, egyik-másikuk még pózol néhányat a fotós kolléga gépe előtt, aztán visszatérnek „állomáshelyükre”. Mi is búcsúzunk az utcai munkásoktól, és mintegy útravalóként, a heroinos- és börtönmúlttal megvert Szülek István még személyes konzekvenciával egészíti ki korábban elindított élettörténetét. „ Bánom, hogy anyagosként a múltban sokakat megbántottam, de azt nem, hogy végigjártam a stációimat. Bölcsebb, alázatosabb lettem 40 éves koromra az előéletem következtében, és a sok rossz tapasztalatnak köszönhetően a legkisebb pozitívumot is jobban megbecsülöm az életben. Néha mosolygok magamban, ha egyeseket arról hallok panaszkodni, hogy mennyit kell befizetniük a csekkjeiken. Én örülök a csekkjeimnek, mert az azt jelenti, hogy van lakásom.”