Portréinterjú Buzánszky Jenővel

Gyula bácsival beszélt már, mióta kijött a kórházból?

Általában két-három naponta beszélünk. Akkor, amikor bement a kórházba, akkor értesített a felesége, majd a kórházban is meg tudtam látogatni, és telefonon is sokat érdeklődtem az állapota felől, még a professzorával is tartottam a kapcsolatot. Ezúton is köszönöm a kórháznak a lehetőséget, hogy meglátogathattam. Mióta kijött, már tudtunk beszélni, és szerencsére egészséges, köszönhetően az orvosok hozzáállásnak, és annak a sportemberi erősségnek, ami benne is megvan, és amelyik a jövőben még hosszú ideig biztosíthatja az életét.

Ön hogy érzi magát?

Köszönöm szépen, eddig nincs problémám. Hogy holnap, holnapután mi lesz, azt nem tudom, hála Istennek komoly betegségem még nem volt.

A média nagy érdeklődését, a sok televíziós és egyéb szereplést hogyan bírja?

Ha az embernek megvan az egészsége, akkor sok mindent kibír. Mi egykori sportolók közszereplők vagyunk, és egy közszereplőnek mindig a média rendelkezésére kell állnia. Úgy érzem, nekünk élőknek erkölcsi kötelességünk a múlt visszaidézése.

Önök Gyula bácsival a meccseken, a pályán belül is sokszor találkoztak lévén, hogy ő kapus volt, ön pedig hátvéd. Vannak-e olyan közös történeteik, melyek kiállták az idő próbáját, és máig nem vesztek feledésbe?

Puskás öcsi mondta mindig Gyulának, mikor így purparléztunk, hogy „ne beszélj, mert te csak kapus vagy”, mire Gyula úgy válaszolt, hogy „focicsapat kapus nélkül még nem volt soha”, és ez így is van. Amire visszaemlékszem, az egy 1953-as mérkőzés még az angol meccs előtt (az a bizonyos 6:3- a szerk.), a svédek ellen Budapesten. 2:2 volt az eredmény, amikor a Gyulán már túlment a labda, ezért én beszaladtam a kapuba és jött velem szembe a svéd játékos. Ha el akarom rúgni a labdát, akkor biztosan neki rúgom a svédnek, és róla bepattan a kapuba, ezért én fölemeltem a magasba, majd megkerültem a svédet, és így már kirúghattam oldalra. Olyanok voltunk a Gyulával, mint az autóban a gáz meg a kuplung. Ha benyomom a gázt, leveszem a kuplungot, ha benyomom a kuplungot leveszem a gázt: ha kijön a kapus bemegy a védő, ha bent a kapus, kint a védő. Fontos az összhang, és ez kettőnk között megvolt.

Gyula bácsival fociztak egy csapatban a válogatotton kívül? Hiszen ön Dorogon lett NBI-es játékos, ahol ő a pályafutását kezdte.

Igen, 1947-ben egy fél évet játszottunk együtt, és ő utána ment el Dorogról.

Hogyan jött önnek az életébe a labdarúgás? Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó labdarúgó váljon?

Dombóvári születésű vagyok, és ott kezdtem el focizni. Szerencsémre a gimnáziumnak, ahova jártam volt futballpályája, ahol nagyon sokat futottam, és ez sokat segített a fociban is. Szüleim nem sportoltak, apám vasutas volt, és soha életében nem futballozott, de minden tőlük telhetőt megtettek, amit a ’20-as években csak lehetett, – mert 1925-ben születtem, ami a maiaknak, már Krisztus születése előtti dátumnak tűnik – hogy engem támogassanak. Nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál, és azért hozzon áldozatokat, mert a sikert nem adják ingyen. Én már korán megtanultam, hogy a foci a sok szépsége mellett sokszor kegyetlen, mert a legszebb fiatal éveiben kell az embernek a legtöbb dologról lemondania. De ha mindent ennek rendel alá az ember, és minél többet találkozik a labdával, a labda annál szelídebb jószág lesz. Aki labdarúgó akar lenni, annak szombatonként nincs csacsacsa, diszkó, vagy effélék, mert másnap neki közönség elé kell állnia. Nem kötelező futballistának lenni, de aki felveszi a faluja, városa, egyesülete mezét, nem beszélve a címeres mezről, annak kutya kötelessége megtenni mindent, hogy örömet okozzon a szurkolóknak. A sport, a futball nem önmagáért van, hanem a közönségért, és nem a közönség viszi a futballt a pályára, hanem a futball viszi a közönséget. Ezt tudnia kellene minden egyes focistának!
@@
Hogyan élte meg, hogy pályafutását csatárként kezdte, de később mégis védőként számítottak önre és hátvédként lett válogatott?

Már nagyon korán csatárként kezdtem játszani, volt például annak idején egy levente bajnokság, ahol hetvenegynéhány gólból 52-t rúgtam, majd 17 évesen Dombóváron már az NB III-ban játszottam és gólkirály is lettem, aztán 19 évesen ismét én rúgtam a legtöbb gólt. Később Dorogra is csatárként kerültem, és 1947-ben fél év alatt a tavaszi szezonban 10 gólt rúgtam. 1949-ben aztán kiöregedtek a csapat hátvédjei, és akkor az edzőmnek az a nagy ötlete támadt, hogy menjek hátra.

Nem bánta ezt akkor?

Dehogynem! A legszebb dolog a fociban a gólszerzés, de nem lehetett az edzőkkel abban az időben vitázni, hogy most tetszik, vagy nem tetszik. Az edző olyan volt nekem, mint a villanyszerelő: ő a szakember, ő tudja jobban, hogy mit kell csinálni. És ennek meg is lett az eredménye, hiszen egy év múlva már bekerültem a válogatottba jobbhátvéd poszton. Az, hogy csatárként kezdtem nagyon sok előnyt jelentett a védekezésben, hiszen tudtam csatár fejjel gondolkodni, hogy mi következhet az ellenfélnél, másrészt pedig a támadásokat is jobban tudtam segíteni.

Csatárként is be tudott volna kerülni a válogatottba?

Áh, nem! Voltam én közép-magyar válogatott, dél-nyugat válogatott, szakszervezeti válogatott, de abba a csapatba Budai, Kocsis, Puskás, Czibor és Hidegkúti mellé nem kerülhettem volna be csatárként. Az életnek vannak válaszútjai, s hogy belőlem hátvéd lett, egy ilyen válaszút volt. Az edzőm ezt kitalálta, én pedig partner voltam benne, ahogy mondani szoktam: a paraszt eszem jól dolgozott.

Ha már a válaszutakat említi: tulajdonképpen Dorog volt az ön életében a legnagyobb válaszút, hiszen 1947-ben kerül oda, és mai napig ott él.

Dombóvárról először Pécsre kerültem, majd onnan jöttem az edzőmmel, Szabó Péterrel együtt az NBI-es Doroghoz. Megmondom őszintén, először a térképen kellett megnéznem, hogy hol is van Dorog, de „földön járó emberként” jól tudtam alkalmazkodni, hamar befogadtak a drukkerek és a csapattársak is. Dorogon – bányászvárosról lévén szó – jó anyagi körülmények voltak, jó csapat is volt, és én megtaláltam a helyemet a pályán, és azon kívül is. Ezért, bár lett volna lehetőségem, hogy a Csepelhez, vagy a Honvédhoz szerződjek, de lehorgonyoztam Dorogon, és mai napig is jól érzem itt magam.

A magánéletét mennyire határozta meg Dorog? A feleségét is ott ismerte meg?

A magánéletemet én már Dorog előtt meghatároztam, mert 1943-ban leszoktam a dohányzásról, kocsmába, vendéglőbe 1952 óta nem járok, mert soha nem vagyok annyira szomjas. Ha ugyanis bemennék a kocsmába, akkor jönne a drukker, hogy „Jenő bácsi, igyon velem egy fröccsöt” aztán jön a második, a harmadik, ezért inkább nem megyek be, hanem megiszom itthon a fröccsöt, annyit, amennyi jólesik. A feleségemet még Dombóváron ismertem meg, egyébként éppen tavaly voltunk 60 éves házasok, és Dombóvárra máig hazajárunk, a szüleim ugyanis ott vannak eltemetve, és ismerősök is laknak ott.
@@
Külföldre nem csábították?

1968-ban szóltak le az OTSH-ból (Országos Testnevelési és Sport Hivatal – a szerk.), hogy Iránba keresnek neves edzőt, és rám gondoltak. Nagyon vajúdtam, mert 4000 dollár lett volna a havi fizetésem, ami akkor óriási pénz volt, de végül lemondtam, mert itthon vezető beosztásban dolgoztam, és féltem, hogyha hazajövök, akkor már nem kerülhetek vissza az állásomba.

Nincs hiányérzete, hogy nem játszott igazán nagy csapatban, és nem nyert bajnokságot, Magyar Kupát?

Én lokálpatrióta vagyok, ezért soha nem vágyódtam el Dorogról. Hiányérzetem azért van. A bajnokságban többször voltunk a vidék legjobb csapata, helyezésben a legjobb egy 4. hely volt, amit már edzőként értem el, míg játékosként egyszer játszottam Magyar Kupa döntőt 1952-ben az Elektromos pályán az MTK ellen, de azt elveszítettük 2:1-re, és ugye a világbajnokságon is csak másodikak tudtunk lenni.

Hát igen, az a bizonyos világbajnoki döntő ’54-ben… Védőként nem érezte úgy utólag, hogy megakadályozhatta volna a gólokat? Nem voltak emiatt álmatlan éjszakái?

A világbajnokság fájó pont, hiszen azt megelőzően 34 meccsen nem kaptunk ki. Utólag sok mindenen mérgelődök, és borsódzik a hátam, ha belegondolok. A 2. gól előtt például egy szöglet után a gólvonalról rúgtam ki a labdát, úgy, hogy sajnos megint szöglet lett, aztán abból kaptuk a gólt. Azóta mindig mondom, hogy ha akkor az oldalvonalon túlra rúgom a labdát és nem szögletre, akkor mi vagyunk a világbajnokok. Aztán ugyanennél a gólnál, Grosics kifutott a kapuból, és ma már egyértelműen látszik, hogy szabálytalankodtak vele szemben, de a bíró nem fújta le, Rahn pedig rálőtte, és a sípcsontomat is súrolva jutott a labda a kapuba. Erre is szoktam mondani, hogy ha magasabbra emelem a lábamat 3 centivel, akkor mi vagyunk a világbajnokok. Ezek az emlékek örökre megmaradnak, de tudomásul kell venni, hogy a futball egyszeri, megismételhetetlen. A győztes az, aki egy góllal többet rúg, mint a másik, és gól az, amit a bíró megad. A győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar. A győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget nem lehet megmagyarázni. A világbajnokság ellenére büszke vagyok arra, hogy 7 honvédos és 3 MTK-s mellett egyetlen vidékiként bekerültem az Aranycsapatba, és majdnem hat évig viselhettem a 2-es számú mezt. Annyira vigyáztam erre a mezre, hogy szinte még ebben is aludtam, nehogy ellopják tőlem.

Érdekes fintora a sorsnak, hogy míg anno Grosiccsal és Buzánszkyval kezdődött az Aranycsapat legendás névsora, most önökkel fejeződik be, pedig voltak fiatalabbak is a csapatban.

Annak idején természetes volt, hogy velünk kezdődik a névsor, hiszen az 1-es szám mindig a kapusé, vagyis a Gyuláé, a 2-es pedig a hátvédé, vagyis az enyém volt. Most pedig már csak ez a kettő, az 1-es és a 2 –es él. Ezen néha én is elgondolkodom, de hát ez az élet titka, mi képviseljük az Aranycsapatot, a többiek pedig föntről figyelnek minket, és a magyar labdarúgást!