Bosszantani vagy teherbe ejteni?

Noha fordítók már több ezer évvel ezelőtt is dolgoztak, azonban a tevékenység elmélete csak a XX. század második felében jelent meg. Ez azt is jelenti, hogy az évszázadok folyamán a fordításról való gondolkodás alapja csak a különféle gyakorlati tapasztalatokra szorítkozott. Változást az hozott, hogy szükség volt a fordítás oktatáshoz szaknyelvre és átadható elméleti tudásra. Ekkoriban jelentek meg a nyelvészek, akiknek azonban nem volt gyakorlati tapasztalatuk a fordítás terén.

Tehát eleve egy teoretikus késéssel indult az új tudományág, ami sok helyen magyarázza is ellentmondásosságát. Eleve több tudományos definíciója van a fordításnak, a lényeg azonban annyi, hogy „A” forrásnyelvű szöveget át kell ültetni „B” célnyelvűre a közölt információk megőrzésével, mondjuk angolról magyarra. Hozzátéve persze hogy a fordító szemezget a rendelkezésére álló szavakból, kézzelfogható alapelvek szolgálnak kiindulásként a munkájukhoz, de rengeteg szubjektív döntést is hoznak.

A fordító keze tehát meg van kötve alkotói szabadság tekintetében, hiszen a szöveg számos aspektusát és a benne található információkat vissza kell adnia. Azonban sokszor adódik több lehetőség, és mivel nincs tökéletes fordítás, ki kell választani a legközelebb álló verziót, vagy a legértékesebbet, ami még nem torzítja durván az eredetit. Talán hasonlót érezhetnek a zenészek, ha feldolgozást adnak elő.

Még egy fontos elem nehezíti szegény fordítók amúgy sem egyszerűnek tekintett munkáját: amikor lefordítunk egy szöveget, figyelembe kell vennünk, hogy nemcsak más nyelvet beszélő olvasókhoz is szólhat, hanem más kultúra képviselőihez is. Hétköznapi példa, hogy egy adott magyar szövegből például nem lehet szóról szóra lefordítani a mákos guba nevét, hiszen egy Magyarországot nem annyira ismerő ember számára nem mond semmit.

De minden humoros szöveg is külön körültekintést igényel, hiszen a poén, vagy a vicces elem átadásához szükséges, hogy kettős legyen a fordítás. Egyrészt egy hétköznapi (akár szóról szóra) visszaadás, másrészt egy szimbolikus. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy inkább a formához, vagy inkább a tartalomhoz kell hűnek maradni, hiszen a nyelvi humor nem minden eleme adaptálható „veszteségek nélkül”.

Elméleti alapon a fordításelméletben sokszor találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a fordítás lehetetlen. Persze ennek ellentmond a több ezer éves gyakorlat. De tény, hogy bármi kerül a kezünkbe nem eredeti nyelven, biztosak lehetünk abban, hogy valamennyire deformált szöveget olvasunk, még a legkörültekintőbb munka esetén is. Egy, vagy több ember nyelvi és kulturális szűrőjén keresztül látjuk az adott szöveget. Ahogy Kosztolányi is megmondta: fordítás: ferdítés. Nem szándékos, a nyelvek, kultúrák és ember közötti különbség az alapja.

Ne felejtsük el például, hogy anyanyelvünk nagyban meghatározza gondolkodásunkat, ezért minden megtanult nyelv változtat is rajtunk, világnézetünkön, és – néha sajnos – saját anyanyelvünket is átírjuk ennek hatására. Egy átlagos magyar nyelvtanulónál hónapos küzdelemmel lehet a francia és angol nyelvekben használt passzív szerkezetet tudatosítani. Viszont sokakban ez átlendül, és már magyarul is alkot olyan csodákat, mint a „macska fel van mászva a fára” és a „pénz el lett lopva”. Bár „gyönyörködve” hallgatom, de azért maradjunk „a macska felmászott a fára”, és „a pénzt ellopták” mondatoknál. Itt is tetten lehet érni, hogy a nyelv mekkora hatással van gondolkodásmódunkra, hiszen a magyar magát a folyamatot hangsúlyozza ki, míg a passzív szerkezetet használó nyelv beszélői eredménycentrikusabbak.

Ezen felül a passzív szerkezet is mutatja, hogy mennyire másként jelenik meg a nyelvekben az idő fogalma is. A magyar nyelv egyetlen múlt időt használ, ezért mindkét irányú fordításnál magyarázó szavak vagy bármilyen egyéb nyelvi segédeszköz szükséges, hogy el ne vesszünk a tér-idő kontinuumban és a cselekményben (ha éppen elbeszélésről van szó).
@@
Vörös lámpa, piros haj

Azt mondják az eszkimóknak számtalan szavuk van a hóra, bele se merek gondolni, hogy ebből párat felvonultató költeményt hogyan lehet lefordítani. De európai népek között is felmerül a probléma, hogy egyik népnek adott fogalomra szótöbbsége van a másikkal szemben. Mindig szövegkörnyezet függő például, hogy hogy fordítjuk az angol „love” szót. Hiszen magyarul ez lehet szerelem, de a szeretet is. Arról nem is beszélve, hogy a szeretni ige is. Német ismerőseim próbálták órákon át megfejteni a magyar piros és vörös szavak közötti különbséget. Ez fordításkor is okoz gondot: bármilyen idegen nyelvű szövegben választani kell, sokszor a jelölt név ebben nem nyújt igazi segítséget. De a másik oldalon is megjelenik a probléma. Kosztolányi Paulina című novellájában például piros borról beszél. Lehetetlen visszaadni angolul a stilisztikai különbséget. Persze kukacoskodni mindenen lehet, nézzünk komolyabb problémákat.

George Perec, francia író La Disparition (eltűnés, hiány) műve magyar nyelvre szinte átültethetetlen. Első olvasatra talán fel sem tűnik, hogy mi a gond, hiszen egy detektívregénynek is nézhetjük az ártalmatlannak tűnő könyvet. Azonban érezzük már pár bekezdés után, hogy valami hiányzik. Hogy mi tűnt el a regényből? Az e betű. El tudnak képzelni egy több száz oldalas regényt magyarul e betű nélkül?

Szintén francia példa a fordíthatatlanságra a Louise Attaque nevű francia együttes Léa-ról szóló dala. A szöveg nyelvi játékának alapja a francia nyelvnek az az adottsága, hogy a „ne” és a „pas” tagadószavakból a beszélt nyelv csak ez utóbbit használja. Ehhez jön még, hogy rengeteg szó kezdődik „pa” szótaggal. A dal úgy írja tehát le a hölgyet, hogy minden mondat így kezdődik: Elle est pa(s).. (Elle est parisienne, Elle est pas présentable) Várom az ötleteket egy magyar megfelelőre!

Talán az érzékletes példák nélkül is egyértelmű, hogy a fordítás és a tolmácsolás folyamata több, mint egy egyszerű szótározási és alapvető nyelvtani szabályok felhasználásával felturbózott művelet. Nehéz például úgy fordítani, hogy nem értjük az adott szöveget teljesen, vagy csak annak első szintű értelmezéséig jutottunk. Például Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című regényéből egy híres párbeszéd angol verziója ez:

– Do you know what an anti-soldier is?"
– "Of course. A Napoleon statue made of porcelain in antique style."

Szegény angolok, ha évekig gondolkoznak sem jönnek rá, hogy Vanek úrnak honnan jött ez a zseniális gondolattársítása. Pedig a megoldás egyszerű: Anti-katona, azaz antik katona. Soldier-rel nem megy. (Az eredeti párbeszéd így hangzott: Tudja, mi az, hogy antikatona? – Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.) Persze elképzelhető az is, hogy a fordító érti az eredeti szándékot, csak nem kíván eltérni az eredeti szövegtől kizárólag egy poén kedvéért.

Mielőtt arra gondolnánk, hogy csak a vicces művek fordítása rejt csapdákat: a szakzsargon is átláthatatlan útvesztőket kínál, a rövidítésekkel és a gombaként szaporodó új szavakkal együtt. Az alap természetesen az, hogy a szöveg típusától függ, hogy mennyire a szóról szóra való egyezés, és mennyire a formai azonosság a fontos. Szakszövegnél jobban meg van kötve a fordító keze, azonban több segítsége is van. A műfordítás már más tészta.

@@
"A költő itt arra gondolt"

A fordításelmélet kiemelkedése az irodalomelméletből a nagy mennyiségű "technikai" szövegek megjelenéséhez köthető a nyelvészeti elméletek megjelenése mellett. De az irodalmi művek fordítása még mindig maximum csak kifelé kacsingat, hiszen egy irodalmi alkotás áthelyezése egy másik nyelvre rengeteg szabályt felrúg, ami mondjuk egy használati utasítás fordításánál kötelező.

Mert a műfordításnak először is követnie kell az eredeti mű stílusát (hangulatát), át kell adnia az értelmét és az eredeti szöveg egyéb jellegzetességeit is meg kell őriznie. Van olyan, aki egy mérleghez hasonlítja a folyamatot aminek egyik serpenyőjébe az író szavait (mondatait) tesszük, a másikba az általunk választottakat és várjuk azt a pillanatot, hogy egyensúlyba kerüljön a kettő.

Persze a műfordításnál felmerülnek a kérdés, hogy vajon azt akart-e mondani az alkotó, hogy… Egy műfordítónak irodalmárnak is kell lennie a két nyelv ismerete mellett, hiszen először dekódolnia kell a szöveget, amit fordít, és csak miután alkotóelemeire bontotta és megfejtette értélmét, hogy az egyes szövegdarabok miért úgy illeszkdenek egymásba ahogy, csak ezután kezdheti el az új szöveg létrehozását.

Ráadásul az élő nyelveknek megvan az a csúnya tulajdonságuk, hogy állandóan változnak, új szavak jelennek meg, és ami még felháborítóbb : folyamatosan változik a jelentésük. Gondoljunk bele, hogy pár száz évvel ezelőtt a király, gáz vagy hajaz szó kapcsán milyen gondolatok ébredtek valakiben.

A 2000-ben elhunyt Boncz Gézától származik a "sztálingózik a hó" szókapcsolat. Tipikusan olyan szójáték, amit nem lehet kompromisszumok nélkül más nyelvre ültetni. Alternatív megoldásként például lehet franciául azt mondani : Il Lénineigait. Ha szigorúan vesszük, akkor ez fordítási hiba, hiszen nem Leninről volt szó, és rengeteg inkább Sztálinhoz társított gondolattól megfosztjuk a mondatot. De így franciásabban hangzik az átköltött ige. Pedig ez még csak egy mondat, nem többszáz oldalas szöveg.

Konnotáció és kontextus

Ha az egyre növekvő szakirodalomból például Albert Sándorra hivatkoznék, aki nem a lefordíthatatlan és a minden szöveg fordítható szélsőségekben gondolkozik, hanem árnyalja a képet a nehezen fordítható, hatalmas veszteségek árán fordítható és különböző kompenzációs procedúrák használatával fordítható szövegekre.

A konnotáció (szóhangulat) az a fogalom ami a legtöbb esetben nehezíti a fordítók dolgát, mivel a szavak stilisztikai értéke egyénenként is más, mégha vannak egyezményes támpontok is. Ha vitatkoznánk a fordítókkal a legtöbb esetben egy-egy szó konnotációs tartalma miatt tennék, mert adott szövegkörnyezetben mi mást érzünk helyesnek. Használt szavaink döntő többsége különböző érzelmi töltetet nyer az évek múlásával, tehát nem kell hozzá különböző nyelvet beszélnünk, vagy más kultúrából jönnünk, hogy nem értsük meg egymás szavát. (Nézzenek csak meg bármilyen belpolitikai szópárbajt Magyarországon, hogy meggyőződjenek ezen állítás igazságáról!)

Jól mutatja a két nyelvészeti fogalom hasznát a katalán emprenyar ige, ami egyaránt jelentheti azt, hogy bosszant, teherbe ejt, vagy vulgárisan baszogat. Hiszen egyrészt a szó szövegkörnyezetétől függ, hogy melyik magyar változatra van szükség, másrészt a szöveg stílusa is árulkodó lehet.

Arra is ügyelnie kell a fordítónak, hogy az olyan tárgyak (esetleg fogalmak, vagy idézetek) magyarázatával nem maradjon adós, ami esetleg a forrásnyelv kultúrájában kézenfekvő dolog, azonban a célnyelv beszélő számára többnyire ismeretlen. Ilyenkor egyfajta kulturális antropológussá vedlik a fordító, szociolinguisztikai kiegészítéssel, hogy egyrészt kiderítse, hogy miről is van szó a szövegben, majd eldöntse, hogy szükséges-e magyarázat, és ha igen, milyen mélységben. Magyar olvasóknak nem kell lábjegyzet a dakota közmondásokhoz, vagy a kocsonyához.
@@
"Szép hűtlenek"

Pozitív oldalon egyrészt vannak a jó fordítások és vannak az eredetit felülmúlók. Jó fordítás az, amikor az eredeti szöveből a legtöbbet sikerül átmenteni, mind tartalmilag, mind stilisztikailag. Ezzel szemben áll az eredetit felülmúló fordítás, ahol akár tartalmilag, akár stilisztikailag is változik a szöveg a folyamat során, mégsem ítéljük el az újdonsült alkotót. A legenda szerint Romhányi József Frédi és Béni magyarítása annyira jól sikerült, hogy a világon mindenütt bukásként bemutatkozó sorozat Magyarországon akkora sikert aratott, hogy végül ezt a verziót fordították vissza.

Milyen hatása lehet a fordítási hibáknak ?

II. János Pál pápa halála után lábra kelt egy olyan hír, hogy végrendeletében szerelméről emlékezett meg a katolikus egyházfő. Azonban később kiderült, hogy egyszerű fordító figyelmetlenség volt, ugyanis összekeverte a mlodosc (ifjúság) és a milosc (szerelem) szavakat.

A CNN hírtelevíziót kitiltották egy időre Iránból egy fordítási hiba miatt, ugyanis Mahmúd Ahmadinezsád elnök szavait kissé elferdítették. Teheráni illetékesek akkor azt mondták, hogy ilyen hiba miatt hangozhatott el egyenes adásban valami olyasmi, hogy „Irán atombomba birtoklására törekszik, és a Nyugatnak nem szabad megakadályoznia, hogy Iránnak atomfegyverei legyenek.” Az iráni álláspont szerint az elnök nem „fegyvert mondott, hanem technológiáról beszélt, és pont azt hangsúlyozta, hogy „az atombomba birtoklása és alkalmazása ellentétes az iszlám vallással”.
Nem jegyzik fordító hibaként, nevezzük mondjuk jelentés eltolásnak, ami a L’Oréal cég szlogenjével történt. A „mert megérdemlem” sokkal inkább azt jelenti, „mert érek annyit”. Persze ez borzasztóan hülyén hangzik ahhoz, hogy szlogen legyen.

A fordítóprogram sem tévedhetetlen

Nem könnyű egyik nyelvről a másikra átültetni bármit is, nemhiába kísérleteznek különböző fordítóprogramokkal hosszú évtizedek óta az emberek. Jó lenne egyszerűen és gyorsan megoldani a nyelvek közötti átmenetet. Azonban az interneten is használható fordítói segédeszközök még olyan hibákba is belefutnak, amibe az átlag fordító talán nem. Régóta vesszőparipám a bal oldal negatív megkülönböztetése a világ különböző nyelveiben, ami egy programnak fordítás közben félreértelmezésre adhat okot. Mert ugye angolul a right az a jó, a left az (el)hagyott. Így simán egy útvonaltervezést is fordíthat úgy nekünk a gép, hogy „Menjen egyenesen majd forduljon jóra és az elhagyott oldalon a harmadik ház.” De akár franciául egy sima vacsora meghívásra adott válasz is félreértelmezhető. Mondjuk a Eljönne velem vacsorázni? Nem. Így lehet Voulez-vous diner avec moi? Sexe. És a sort még órákig folytathatnánk.

Mielőtt bárki visszariadna a felsorolt nehézségek miatt a szakmától, azért vannak olyan fogalmak is, aminek kapcsán fellélegezhetnek. Léteznek olyan szavak, mint az ok, vagy a globalizáció, aminek fordításánál nem kell félreértésektől tartanunk.

(A fordításelméleti gondolatok egy részét Klaudy Kinga könyve inspirálta)