Torzszülöttek, pszichopaták, skizofrének

Milyen rémisztő egy földönkívüli lény, aki elrabol és belemászik az agyunkba, matat benne, összezavarja az időérzékünket. Vagy egy vérengző mutáns farkas, oroszlán, kutya, aki emberi belső szerveket fogyaszt, és ok nélkül támad. Esetleg a halottak szellemei, akik visszajárnak, és éveken át kísértenek, megszállnak, bántanak. Aki hisz ezekben a lényekben (ufókban, eltévedt lelkekben), minden bizonnyal inkább fél tőlük, mintsem szívesen vendégül látná őket otthonában vacsorára egy kellemes nyári este. Pedig, akiktől valóban félnünk kell, hiszen nem a filmek kitalációi, hanem a valóság: mi magunk vagyunk. Persze, nem mindannyian, így például nem kell feltétlen rettegnünk ezentúl a szomszéd nyolcvanéves Józsi bácsitól; de ha egy apró hiba csúszik az emberi szervezetnek nevezett tökéletes gépezetbe, minden másnál szörnyűbb tettekre lesz képes.

Akkor most mi legyen, féljünk önmagunktól? Hiszen ezek is mi vagyunk. Egy kis fizikai, szellemi, lelki defektussal; ami úgy tűnik, az ember sajátja, én legalábbis még nem hallottam skizofrén kutyáról, szadista macskáról vagy pszichopata százlábúról. Ha róluk készítenének filmet, az inkább komédia lenne, mintsem thriller vagy horror. Az emberi test, lélek és elme torzulásai azonban remek alapanyagul szolgálnak a filmművészet számára. S itt sem maga a szörnyszülött, elmebeteg vagy sérült lelkű főhős a legrémisztőbb, hanem az, hogy ő is egy ember, mint mi, csak a tökéletes természet ezúttal egy apró hibát vétett.

Egy hibás gén, túl sok vagy kevés hormon, minimális elváltozás az agyban; és egy embertársunkból máris cirkuszi látványosság, elmegyógyintézet- vagy börtöntöltelék lesz, akitől a valóságban sikítva menekülnénk, a moziban ülve pedig tátott szájjal bámulunk, vagy épp elszörnyedve csukjuk be a szemünket. Ami furcsa és ráadásul még ritka is, általában félelmetes. De ha ilyenkor a lelkünk mélyére néznénk, leginkább attól szörnyednénk el, hogy mégsem mi vagyunk a világ urai; csak gondol egyet a „megtervezőnk”, és egy apró módosítással fenevadként vagy épp növényként végezhetjük; és nincs reklamációs iroda, ahol panasszal élhetnénk az emberhez méltatlan létezés miatt.

A filozófiai sík után kanyarodjunk vissza az orvostudományhoz, hiszen itt azért az övé a főszerep. Vegyünk sorra néhány klasszikus és kevésbé ismert filmet, melyek sérült főhőseit defektusuk ellenére szerettük (például Forrest Gumpot), vagy épp féltünk tőlük (mint Hannibal Lectertől) – ez utóbbi lesz a gyakoribb.

Autizmus

Az autizmus egy idegi-fejlődési rendellenesség. A beteg társadalmi kapcsolataiban, kommunikációs képességeiben nehézségek mutatkoznak, nehezen viseli a szemkontaktust. A rendellenesség eredete ismeretlen. Két típusa van, az erős Kanner-szindróma és a gyengébb Asperger-szindróma. Asperger-szindróma esetén a páciens írásban kiválóan képes kommunikálni, de a metakommunikációs eszközök (arckifejezés, testbeszéd, hanghordozás) értelmezése nehezen megy neki. Az autista emberek számos esetben fejlődhetnek a memória terén, így képesek lesznek számolási és memóriafeladatokat megoldani, olykor az egészséges emberek között is kiemelkedő eredménnyel. A tünetek hároméves kor előtt megjelennek. Az autizmust jelenleg még nem lehet teljes mértékben gyógyítani.

A filmvászon leghíresebb autistája talán Dustin Hoffmann, azaz az 1988-as Esőember Raymond Babbittje. A közönség ebből a filmből ismerte meg közelebbről ezt a betegséget, és tudhatta meg, hogy az autisták sokszor saját nevüket sem tudják rendesen kimondani (Raymond-Rainman), furcsán beszélnek, járnak vagy néznek; ám gyakran könnyebben végeznek el bonyolult matematikai műveleteket, mint ép társaik. A filmben a pénzsóvár Charlie (Tom Cruise) épp autista bátyja segítségével értékeli át saját életét, és helyez fontosabb dolgokat végül a pénz elé. Az autizmus önmagában nem félelmetes, és a film műfajából adódóan is szimpatizálunk Raymonddal, nem pedig rettegünk tőle; ám más jellegű filmekben, mint A kocka című 1997-es thrillerben szereplő autista, Kazan (David Miller) például a hátborzongató helyzetből való szabadulás egyik kulcsa lesz permutációszámolási zsenialitásával.

Disszociatív személyiség

A disszociatív személyiségzavarban szenvedő egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel. Kialakulásához vezethet valamilyen kisgyermekkori súlyos trauma, családi szexuális vagy egyéb visszaélés. A betegség tünetei a fejfájás és az emlékezetkiesés. A disszociatív személyiség létrejöttének oka, hogy a beteg képtelen feldolgozni az őt korábban ért traumát, ezért létrehoz magának egy külön világot, amely egyáltalán nem emlékezteti a történtekre. Emellett megmarad a régi énje is, de hol az egyik, hol a másik kerül a felszínre: a két én általában egymástól nagyon különböző személyiségjegyekkel rendelkezik.

Ezt a betegséget szintén kedveli a filmművészet; számos főhősről derül ki a film végére, hogy több személységgel rendelkezik, esetleg másik énje segítségével próbált meg ártani magának, vagy követett el gyilkosságokat. A titkos ablak című 2004-es film Mort Raineyjét (Johnny Depp) üldöző, az írót plagizálással vádoló férfiről is kiderül a végére, hogy ő maga. Az Azonosság című 2003-as thrillerben szereplő gyilkosnak pedig nem két, hanem tíz személyisége van, férfiak és nők egyaránt, sőt, még egy gyerek is. A tíz én közül azonban csak az egyik rendelkezik gyilkolási hajlammal. A filmben arra látunk példát, hogy a beteg nem dolgozza ki részletesen egyes személyiségeinek történetét: itt például amerikai államokról nevezi el őket, és egy napra teszi születésnapjukat (a sajátjára). A főhős egyik film esetében sem tud másik énjéről, illetve énjeiről; így az ő és a közönség számára is megdöbbentő, mikor minderre fény derül.
@@
Érzelmileg labilis személyiségzavar (Borderline)

A borderline súlyos személyiségzavar; a hangulat szélsőséges ingadozásával, a személyközi kapcsolatok és az énkép instabilitásával jellemezhető. Ritkábban magyarul határeseti személyiségzavarnak vagy érzelmileg labilis személyiségzavarnak is nevezik.
A beteget érzelmi instabilitás jellemzi. Az alaphangulatát a depresszió vagy a szorongás határozza meg; ez néhány óráig vagy néhány napig is eltarthat. A szorongáshoz krónikus üresség és unalom érzése társulhat.

A borderline személyiségzavar is több filmben megjelenik; ebben szenved az 1992-es Egyedülálló nő megosztaná egyik főhőse, Hedra (Jennifer Jason Leigh) is. Mivel saját maga értékes kapcsolatokat nem tud kialakítani, hasonlítani szeretne lakótársnőjéhez, Allie-hez (Bridget Fonda). Ez még nem lenne baj; de a betegség eredményeképp ez a hasonlítani vágyás kóros méreteket ölt: felveszi a lány stílusát, ugyanolyanra vágatja és festeti a haját, el akarja csábítani a barátját. Az érzelmi instabilitás is megjelenik, amit a lány szélsőséges hangulatingadozásai és viselkedése példáznak.

Hosszú távú memória zavara

Memóriazavar esetén az agy a memóriáért felelős egyik része, a hippocampus sérül, így az ember képtelen hosszú távon emlékeket megőrizni. Azonban, ha a beteg olyan helyzetekkel vagy emberekkel találkozik, melyek korábban fájdalmat okoztak neki; azok nem lesznek idegenek számára, hanem kellemetlen érzéseket váltanak ki, bár valóban nem tudja, pontosan hova tegye őket.
Ennek oka, hogy habár a hippocampus sérült, az emberek tudat alatt mégis megőrzik a traumás eseményekre utaló emlékeiket, melyekkel újra szembesülve az emlékek bizonyos mértékben előjöhetnek. A traumákat ugyanis az agy két elkülöníthető része őrzi: a már említett hippocampus, amely a memória központja, és az amygdala, mely az agy egyik érzelmekért felelős része.

A 2002-es Memento a memóriazavart bemutató egyik legsikeresebb alkotás, amely alaposan próbára teszi a néző koncentrációját és logikáját; kénytelenek vagyunk minden pillanatban figyelni, hogy megértsük, mi folyik a vásznon. A főszereplő egy gyilkost üldöz, de mivel ötpercenként elfelejti ezt a tényt, valamint azt is, mi történt vele az alatt az idő alatt; mindez elég nehézkesen megy neki. A film a memóriazavar létezést ellehetetlenítő szerepének bemutatásával felvet egy kérdést: mi értelme az életünknek, ha nem emlékszünk rá?

Kényszerbetegség

A kényszerbetegség szorongásos megbetegedés. A betegek életét visszatérő gondolatok és viselkedések irányítják. Tudatában akaratlanul megjelennek ezek a gondolatok és cselekvések, melyek kényszerítő erővel hatnak rá. Kényszergondolatok lehetnek például a baleset vagy az agresszió, kényszercselekedetek pedig a tisztálkodás, az ellenőrzés, a gyűjtögetés vagy a vásárlási láz.

Ez a betegség jelenik meg a Madárka című 1984-es filmben, ahol a főhős egész életét alárendeli a vágynak: madár szeretne lenni. Az emberekkel képtelen kapcsolatot teremteni, még legjobb barátjával is nehézkesen megy neki. A kényszeres viselkedés enyhébb formája jelenik meg az 1997-es Összeesküvés-elmélet című filmben is, ahol a főszereplő (Mel Gibson) minden percben a címadó összeesküvés-elméletet próbálja meg alátámasztani; és az összes politikai hírt elmélete igazolásának véli (ami egyébként végül be is bizonyosodik). A rögeszmés Zabhegyező-vásárlás tovább fokozza különcségét. A 2003-as Trükkös fiúkban a piti szélhámosnak (Nicholas Cage) is van néhány bogara: cipővel szigorúan tilos rálépni a szőnyegére, és a ház elhagyása előtt az ajtót pontosan háromszor kell kinyitni, majd becsukni. Ezek a rögeszmék azonban a Madárka madárrá válási vágya mellett eltörpülnek, sőt, mulatságosan hatnak.

Münchausen-szindróma

A Münchausen-szindrómában szenvedő betegek rendre valamilyen fizikai rendellenességet szimulálnak, és kórházról kórházra járnak kezelésért. A betegek bizonyos szintű orvosi tudással is rendelkeznek, a kórházba kerülve komoly vizsgálatokat és kezeléseket végeztetnek magukon. Tudatában vannak a csalásnak, figyelemfelkeltésre irányuló vágyuk azonban tudatalatti eredetű. Céljuk a törődés kicsikarása: azért akarnak bekerülni a kórházba, hogy az orvosok, ápolók gyógyítsák őket, foglalkozzanak velük.
Az úgynevezett „átruházott Münchausen-szindróma” esetében a szülő általában gyermekét használja a fenti csalásra: sérülést okoz neki, illetve más módon teszi beteggé, hogy annak szüksége legyen rá; a gondoskodó, ápoló anyára. Az ilyen esetek hátterében a gyermekhez való túlzott érzelmi kötődés áll. A betegség nevét Münchausen báróról, egy valós személyről mintázott regényhősről kapta, aki szárnyaló fantáziája eredményeképp hihetetlennél hihetetlenebb történeteket gyártott.

Az éjszaka hangjai című 2006-os thrillerben a főszereplőnő (Toni Collette) bármit megtesz, hogy odafigyeljenek rá, és törődjenek vele. Kezdetben kitalál egy beteg kisfiút, akit ő gondoz, hogy emiatt tiszteljék és sajnálják őt. Itt azért nem disszociatív személyiségről van szó, mert a kisfiú nem a nő másik énje; tökéletesen tisztában van azzal, hogy csak kitalálta maga mellé. Amikor erre fény derül, és sajnálatot így már nem tud elérni másoknál; vaknak tetteti magát.
@@
Poszttraumás stressz

A poszttraumás stressz leggyakoribb kiváltó okai a háborús megrázkódtatások, a fogság, a balesetek, a természeti katasztrófák átélése, a nemi erőszak vagy egyéb támadás. A beteg képtelen feldolgozni a traumatikus élményeket, így azok későbbi életére is hatással vannak. A poszttraumás stressz-szindróma olykor csupán hetekkel-hónapokkal a traumás esemény után alakul ki. Gyakori tünete a depresszió, az alkoholizmus, az öngyilkosság és a kedvezőtlen személyiségváltozás, agresszív, antiszociális fejlődés.

A 2002-es Sötétkamrában kezdetben nem sejtjük, hogy a főhőst (Robin Williams) bármi szörnyűség érte volna gyermekkorában. Igaz, hogy a fényképelőhívó üzletben dolgozó férfi magának is készít egy-egy sorozatot a Yorkin-család képeiből, de ezt akár egyszerű kíváncsiságnak is vélhetnénk. A végkifejlet felé haladva azonban a férfi egyre jobban belebonyolódik a dologba: irigyli a családfőtől feleségét és gyermekét, azaz családi boldogságát. Mikor megtudja, hogy Yorkin megcsalja a feleségét, feljogosítva érzi magát arra, hogy megbüntesse a férfit azért, amiért nem értékeli eléggé azt a boldogságot, ami neki sosem adatott meg. Itt már egyértelműen kirajzolódik valami gyermekkori családi trauma a főhős életében, melyre – a pedofil apára – végül fény is derül.

Próteusz-szindróma

A Próteusz-szindrómát a csontok, a bőr és a fej abnormális növekedése jellemzi. Nevét a görög mitológia Próteuszáról kapta, aki a tengeristen, Poszeidón fia volt, és bármilyen alakot fel tudott venni; ugyanis a Proteus-szindrómában szenvedők elváltozásai is képesek teljesen eldeformálni, „emberszerűtlenné” tenni az embert: megvastagodik a bőr, eldeformálódnak az ujjak. Jelenleg százhúsz dokumentált esetről tudunk.

E szörnyű betegség jelenik meg Az elefántember című 1980-as drámában. Joseph Merrick igaz történetében tanúja lehetünk a főhős (John Hurt) torzszülötté válásának, majd az emberek reakciójának: cirkuszban mutogatják, félnek tőle. A tudósokat sokáig megosztotta Merrick betegsége: egy ideig azt hitték, neurofibromatózisa (elefántemberkór) van, majd később a Próteusz-szindróma mellett döntöttek; de a diagnózis máig nem biztos.

Pszichopátia

A pszichopata vagy antiszociális személyiség kevés érzelmet mutat önmagán kívül bárki más iránt. Vakmerő, kalandvágyó, és nem érez bűntudatot, ha fájdalmat, szenvedést okoz másoknak; kevés felelősségérzettel, fogyatékos erkölcsi érzékkel rendelkezik. Viselkedését szükségletei irányítják, lelkiismerete hiányzik. Veszélyérzete és büntetéstől való félelme csekély, gyakran kommunikációs zavarokkal küzd. Az antiszociális személyiség hátterében biológiai tényezők és nevelési sajátosságok állnak. A csecsemőkorban az egészséges személyiségfejlődés megalapozásában kulcsszerepe van az anya megnyugtató hangjának, gyakori érintésének, a ringatásnak; egyáltalán, a törődésnek.

A pszichopata személyiség a thriller és horror műfajának legkedveltebb alakja. A kegyetlen sorozatgyilkosok jelleméből azonban a közönség néha csak az ok nélkül ölés mozzanatát ismeri fel, pedig a pszichopátia ennél sokkal összetettebb. A gyermekkori nevelés hiányosságai a fent említett bűntudat, felelősségérzet és erkölcsi érzék fogyatékosságát okozzák. Rengeteg klasszikus borzongós film gyilkosa hordozza magán ezeket a jegyeket; például A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere (Anthony Hopkins) vagy a Hetedik John Doe-ja (Kevin Spacey). Utóbbira például a fogyatékos vagy inkább felborult erkölcsi érzék kifejezetten jellemző; hiszen meg volt győződve arról, hogy a kevély, rest, buja, torkos embereknek halállal kell lakolniuk bűnükért. Az önjelölt megváltót játszó férfi gyermekkorára vonatkozó információt nem ad a film, de valószínűleg nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy nem nagyon volt gyerekszobája.

Skizofrénia

A skizofréniát vagy más néven hasadásos elmezavart a gondolatok és a cselekvések közti összhang felbomlása jellemzi. A személyiség szétesése általában heves zavarodottsággal, nyugtalansággal kezdődik.
Gyakori jellemzője az asszociációk felbomlása, összefüggéstelen kifejezések használata, üldözési téveszmék, koncentrációs zavarok, hallucinációk, dührohamok. Általában serdülőkorban alakul ki, illetve nőknél a gyermekszülést követően vagy változókorban. Több típusa van, mint a paranoid skizofrénia, mely nagyzási és üldöztetési téveszmékben nyilvánul meg; vagy a cirkuláris skizofrénia, mely hangulatingadozással jár.

Skizofrén filmhős például a híres Pszicho Norman Batese (Anthony Perkins) vagy a 2001-es, igaz történeten alapuló Egy csodálatos elme John Nash-e. Nash paranoid skizofréniában szenvedett, téveszmék gyötörték. Elképzelt magának egy legjobb barátot, Charlest, akiről később gyermekét is elnevezte. Bates pedig anyját képzelte élőnek, s hogy a néző is ezt tegye, mumifikálta, és hangját is kölcsönözte neki.
@@
Szellemi fogyatékosság

A szellemi fogyatékosságot gyerekkorban a rossz motorikus és nyelvi képességek, felnőttkorban az átlagosnál jelentősen kisebb szellemi kapacitás jellemzi. Az IQ-teszteken elért hetven pont alatti eredményt elérő személyeket tekintik értelmi fogyatékosnak. Ennek oka lehet magzati életben elszenvedett sérülés, fertőzés, szülés közbeni trauma. A fogyatékosság súlyossága szerint három típust különböztetünk meg, ezek a debilitás, az imbecillitás és az idiotizmus. A debilitás az értelmi fogyatékosság legenyhébb foka. A debilisek testi fejlődése és mozgása nem tér el lényegesen ép értelmű társaikétól, elemi ismereteket el tudnak sajátítani. Az imbecillitás középsúlyos értelmi fogyatékosság.
Az imbecillisek beszéd- és mozgásfejlődése késik, de általában kialakul. Szókincsük szegényes, gyakori közöttük a beszédhibás; a koordinációban és finommozgásokban is lehetnek hiányosságaik. Az idiotizmus a legsúlyosabb típus. Az idióták állandó felügyeletre, gondozásra szorulnak. A megismeréshez, az alkalmazkodáshoz és a kapcsolatteremtéshez elemi képességeik hiányoznak.

A szellemi fogyatékosok lehetnek ártalmatlan, szeretni való emberek (mint Forrest Gump) és gyilkosok (mint az Egerek és emberek Lennie-je). Forrest (Tom Hanks) nem túl okos, de jó szándékú fickó, Lennie úgyszintén; utóbbit sem szándékai, hanem ereje tették gyilkossá. Barátjával, George-dzsal (Gary Sinise) való beszélgetéseiből is kitűnik szegényes szókincse, kommunikációs hiányosságai. Forrest is mond különös dolgokat, ám azok a kijelentések néha egyszerűségükben is bölcsességet hordoznak.

Üvegcsontúság (Osteogenesis imperfecta)

Az üvegcsontúság egy ritka betegség, melynek során egy génhiba miatt a csontok rugalmatlanná válnak, minimális behatásra vagy akár spontán módon is eltörhetnek. Súlyos esetekben a betegnek élete során száznál több csonttörése is lehet. Harmincezer csecsemő közül egy születik ezzel az örökletes rendellenességgel, amelyet az ultrahangvizsgálat során nem mindig vesznek észre. Az üvegcsontúság siketséghez is vezethet, ha a hallócsontok izomszalagjai túl lazák.

Az üvegcsontúság áll egy 2005-ös thriller, a Hideg csontok középpontjában, egy kis Münchausen-szindrómával keverve. Egy ódon kórházban egy ápolónő szelleme kísért, aki annak idején folyamatosan eltörte szeretett páciense, egy üvegcsontú kislány csontjait, hogy az ne hagyhassa el a kórházat, és mindig vele legyen. Végül a lány halála után felvette annak fémből készült, végtagjait rögzítő segédeszközét, öngyilkos lett, majd így kísértett tovább, amiért a kórház lakói géplánynak nevezték. Láthatjuk, hogy itt nem csak magát a betegséget, hanem annak kezelési módját is felhasználja a film a félelemkeltés eszközeként.

A sort hosszan folytathatnánk, hisz rengeteg betegség van még, melyeket a filmművészet előszeretettel használ hőseinek megformálásakor; igyekeztem a legérdekesebbeket kiemelni. A filmesek tudományos érdeklődése bizonyíték arra, hogy egy ismeretlen és kiszámíthatatlan dolog mindig furcsa és félelmetes – főleg, ha bennünk van.