„A nemzet atyja meghalt”

A guru

Az európai ember a maga félművelt fél-rasszizmusával még ma is félreérti Gandhit. Rongyokba öltözött szent emberként, guruként emlékezik rá, pedig erőszakmentessége és remeteszerű életvitele nem a – fehér ember által amúgy is összekutyult – keleti vallásokból, hanem modern európai gondolkodókból (Thoreau, Tolsztoj) vezethető le. Az assisi Szent Ferencből és Buddhából gyúrt Gandhi-kép szükségszerűen hamis.

Az ügyvéd úr

Móhandász Karamcsand Gandhi a gudzsaráti Porbandarban született 1869. október 2-án, vaisja kasztbeli családba. A bráhminok (papok és tudósok) és a vaisják (közemberek, kereskedők) kasztja állt a legközelebb az angol mintájú indiai polgárosodáshoz, kellően jómódúak voltak ahhoz, hogy Angliában taníthassák gyerekeiket. Az angol megosztó politika rátelepedett a helyi, sokszínű lakosságra és a műveltebb és angolosodotabb hindu felsőbb kasztbeliek adták a brit közigazgatás írnokait, könyvelőit, tisztviselőit. Tulajdonképpen ők képezték Indiában a „harmadik rendet” a polgárságot. Nem véletlen, hogy tőlük indult ki a függetlenségi mozgalom. Gandhi angliai jogi tanulmányai után Dél-Afrikába költözött, és a helyi hindu kisebbség jogaiért szállt harcba, a fehér ember eszközével: a polgári engedetlenséggel.

A Walden remetéje

Henry David Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről c. műve valamennyi modern, erőszakmentes politikai mozgalom alapműve, maga a megtestesült lelkiismereti anarchizmus, ami magát a kifejezést: „civil disobedience” egyáltalán kitalálta, és megtöltötte tartalommal. „Az igazság elhangzásához két ember kell. Aki mondja, és aki hallgatja” – vallotta. Kivonult a társadalomból, és nemcsak megtagadta az adófizetést a rabszolgatartó államnak, de úgy is élt, hogy ne legyen mi után köteles adózni, író létére önfenntartó mezőgazdasági termelésre adta a fejét.

A dél-afrikai győző

Gandhi 1893-ban ügyvédként kezdett el harcolni Brit Dél-Afrikában az ott élő indiaiak egyenjogúságáért. Az erőszakmentes „passzív” ellenállás nem a tétlenség, hanem a fegyvertelenség értelmében passzív. Megfelelő támogatottság és egységes fellépés mellett lehet sikeres, ez komoly szervezőmunkát jelent. Gandhi ezt a szervező szerepet vállalta magára. Sose élt vissza pillanatnyi kedvező helyzettel, nem kereste a britekkel ellenséges hatalmak kegyét. A búr háború és az első világégés alatt félbeszakította az együtt nem működést a brit hatalommal, és vöröskeresztes különítményeket szervezett. Álláspontja szerint egy nemzet szabadságát nem legitimálhatja az, hogy az uralkodó nemzet elveszítetett vagy elveszíthet egy háborút, azt csak a szabadsághoz és önrendelkezéshez való jogból lehet levezetni, nem a pillanatnyi hatalmi helyzetből. Az első világháború utáni új közép-európai államok vezetői ebben a kérdésben fényévekre elmaradtak Gandhi erkölcsiségétől. A háború után azonban ismét megszüntették az angolokkal az együttműködést. Az 1904-es johannesburgi pestisjárvány és a zulu-lázadás alkalmával ugyanígy tettek. Gandhi húsz év alatt – ami közben többször ült börtönben – elérte, hogy törvénnyel garantálják a dél-afrikai hinduk egyenlőségét.

A magányos mozgalmár

Hazatérte után azonnal hazája függetlenségének szentelte a munkáját. Egy évig utazott Indiában, hogy megismerje az ország gondjait, hiszen az indiai hétköznapoktól addig elzárva, felső kasztbeli otthonában, angliai egyetemeken és Dél-Afrikában élt. A hasonszőrűek közül az első volt, aki levetette az angol szokásokat, például a divat és jó modor szerinti öltözködést. Megismerve az egyszerű paraszti életet, példaképévé az önmagukat szervező szabad paraszti közösségek váltak. 1916-ban rávette egy indigóültetvény dolgozóit, hogy tagadják meg a törvénytelen adók kivetését. Az ahmedábádi textilmunkások bérvitájában – mint később még annyiszor – a böjt eszközéhez folyamodott. Rendszeresen megszegte az őt kitiltó határozatokat, arra hivatkozva, hogy nincs olyan jogszabály, ami az ő szabad mozgását korlátozhatná Indián belül. Az első világháború alatt Gandhi hű maradt elvéhez, nem élt vissza Anglia helyzetével. Londonba utazott, és ismét részt vett az indiai vöröskeresztes csoportok munkájában. Azzal az ígérettel érkezett haza, hogy a háború múltával Anglia komolyan fontolóra veszi az indiai autonómia, a szvarádzs megteremtését.
@@
A Kongresszus élén

Az első világháború után India mégsem nyerte el az áhított domíniumi státuszt. Válaszként az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus 1920 szeptemberében elfogadta Gandhi programját, megtagadta a brit kormánnyal való együttműködést, és támogatói bojkott alá vették az idegen intézményeket. Megtették a lépéseket az önfenntartás, mint a függetlenség alapja felé. Saját iskolákat nyitottak és saját, házi szövésű textilből készült hagyományos ruhát hordtak, hogy csökkentsék az angol textilipartól való függésüket, és kifejezzék a különállásukat. A házi szőttes és a rokka ma is India nemzeti szimbóluma. Gandhinak sikerült a városi, felsőkasztbeli, értelmiségi Nemzeti Kongresszusból az egész országra kiterjedő tömegpártot szerveznie. 1921-re a Kongresszus vezetője egyértelműen Gandhi volt, az általa szervezett polgári engedetlenségi mozgalom megkerülhetetlenné tette, a hatóságok kénytelenek voltak vele tárgyalni. A tárgyalások eredménytelensége után erővel kellett fellépni a Kongresszus ellen, Gandhit bebörtönözték, és az összetartó ereje nélkül maradt mozgalom darabjaira hullott. 1928-ban Gandhi ismét a színre lépett, országos adómegtagadási kampányba kezdett, és a politikai irányzatok felett átívelő egyeztetésbe kezdett az alkotmány alapelveinek megfogalmazására. Elnöknek azt a Mótilál Nehrut kérte fel, akinek fia Dzsaváharlál Nehru, India első miniszterelnöke lett. A Nehru-bizottság alkotmánytervezete megosztotta a függetlenségieket, mely szerint India célja a domíniumi státusz megszerzése és nem a teljes függetlenség. Gandhinak sikerült átvernie a kompromisszumos megoldást, miszerint elfogadják a domíniumi státuszt, ha a Nehru-tervezetet elfogadja az angol parlament egy éven belül. Egy év múlva a kongresszus már a teljes függetlenséget fogalmazta meg céljául.

A sópárló

A Mahátmá 11 pontból álló, a gazdasági sérelmek orvoslását célzó követelést nyújtott be a parlamentnek, hozzátéve, ha teljesítik azt, India lemond a teljes függetlenségről, de ismét süket fülekre talált. 1930 márciusában elindult a tengerparti Dandiba, hogy ott saját kezűleg pároljon le sót, szimbolikusan megszegve a brit sómonopóliumot. A sómenet végül három hónapig tartott, legnagyobb hatása mégis az volt, hogy hatására megerősödtek a korábban indított adómegtagadási kampányok és az angol áruk bojkottja. A hatóságok ismét letartóztatták, majd ismét kiengedték. A hatalom nem tudott mit kezdeni az erőszakmentes polgári engedetlenség eszközével, ha Gandhit elpusztítják, mártír lesz belőle, ha hagyják tovább működni, lehetetlenné teszi a kormányzást. Egyértelművé vált, ő az a személy, aki egységet tud teremteni Indiában, és ezzel olyan erőt hív életre, ami fegyver és anyagi eszközök nélkül is térdre kényszerítheti a brit oroszlánt.

A merénylet

A II. világháború után már nem volt kérdéses, hogy Nagy-Britannia meggyengült és előbb, vagy utóbb fel kell adnia Indiát. India és a világ Gandhival számolt, mint első számú tárgyalópartnerrel. Egyedül ő testesítette meg a nemzet egységét, hiszen India csak az angol urakkal való szembehelyezkedésben volt egységes, egyébként kasztok, vallások és fejedelemségek szabdalták megszámolhatatlan darabra. 1933-ban, amikor feloszlatták a Nemzeti Kongresszust Rahmat Ali, cambridge-i diák megfogalmazta a Pakisztán-elképzelést, ami nevét a Pandzsáb, Afganisztán és Kasmír területek kezdőbetűiből és az –isztán végződésből nyerte. Az észak-nyugati és észak-keleti területeken, a függetlenség közeledtével kitört a vallásháború. Gandhi a Kongresszus és a Muszlim Liga tudta nélkül, és ellenére megegyezett Lord Moundbattennel – India utolsó alkirályával – India megosztásáról és Pakisztán megteremtéséről, majd Kalkuttába utazott, hogy megállítsa a bengáli vérengzéseket. Utolsó böjtjével kikényszeríttette a két ország megegyezését. 1948. január 30-án, kevesebb, mint fél évvel a függetlenség kikiáltása után Nathu Ram Godsze hindu nacionalista közvetlen közelről agyonlőtte a napi imájára tartó Mahátmát.
@@
A szemtanú

Robert Stimson, aki elsőként informálta a BBC-t így nyilatkozott: „Indiai idő szerint öt óra múlott három perccel, amikor Gandhi kijött a Birla-házból. Kicsit elkésett az esti imáról, ezért gyorsabb léptekkel haladt, mint az utóbbi időben szokott. Mint mindig, most is fehér vászonruhát és szandált viselt. Egy sálat is keresztbevetett a mellén, mert már hűvös volt. Két kísérője karjára támaszkodott. Mosolygott. A kertben nem voltak sokan. Talán két-háromszáz ember. Néhányan elébe jöttek, Gandhi pedig felment a kissé feljebb lévő pázsithoz vezető lépcsőn. Ott várta mindenki. A lépcsőfokokon felment a teraszra, tett még néhány lépést, és kezét levéve kísérőnői karjáról, üdvözölte az embereket. Egész idő alatt mosolygott. Az egybegyűltek első sorában egy harmincegynéhány évesnek tűnő, zömök, khaki ruhás férfit pillantottam meg. Felszaladt a lépcsőn Gandhi irányába, revolvert húzott elő, és néhány lövést adott le, miközben a fegyver csöve szinte érintette Gandhi testét. Gandhi összeesett. Néhány másodpercig senki sem értette, mi is történt. Mindenki kábult, zsibbadt volt. […] Többen siránkozni kezdtek, vagy hatan pedig Gandhit próbálták felemelni. […] Gandhit a virágágyásokkal tarkított pázsiton keresztül óvatosan bevitték a házba. Az őt vivők mellett mentem. Betakarták egy sállal, de feje fedetlen maradt. A szeme csukva, arcán nyugodt kifejezés. Körülbelül fél óra múlva halt meg a földszinten levő hálószobájában. A környezetéből valaki szent hindu könyvekből olvasott fel. Azok ijedtsége, akik látták Gandhit elesni, most a kétségbeesés kábult csendjébe ment át. Csak egy vagy két órával később tették fel maguknak a kérdést, milyen következményekkel jár majd Gandhi halála?”

A gyilkos

A hír elterjedtével muzulmán-ellenes zavargások törtek ki India nagyvárosaiban. Pedig Godsze hindu volt, bráhmin kaszt-béli, újságíró. Annak a hindu nacionalista Mahászabhá csoportnak a tagja, amelyik szerint Gandhi és a Kongresszus Párt a hinduk árulójának számított. "A hinduk nem fogják többé különállónak tartani az érinthetetleneket. A hinduk, mohamedánok, szikhek, párszik és keresztények igyekeznek majd egyetértésben élni. A többségnek azzal kell megelégednie, ami a kisebbségek jogainak kielégítése után megmarad." – írta a Mahátmá, de ezzel nem minden hindu értett egyet. A muzulmánellenes propaganda termékeny talajra hullott a Nyugat- és Kelet-Pakisztán (azaz a mai Pakisztán és a mai Banglades) felől menekülő hinduk körében.

Az anarchista

Gandhi ekkor már semmilyen posztot nem töltött be, sem a kormányban, sem a kormányzó Kongresszus Pártban. Ahogy mondta: „"Ebben az új rendben azok között, akik hadsereget, haditengerészetet, légierőt és hasonlókat akarnak, számomra nincs hely. Ebből semmiféle részt nem vállalok.” Gandhi megteremtette az öntudatos vezetőréteggel bíró Indiát, de a Kongresszus Párt már nem hallgatott rá. Politikai végrendelete akár az anarchizmus credója is lehetne. Halála előtt felszólította a pártot, hogy oszlassa fel magát, mert a küldetését beteljesítette. A politikai hatalmat gyakorló párt már maga is az elnyomás képviselője. Hitt a „felvilágosult anarchia állapotában", az olyan államban, "ahol mindenki önmaga uralkodója”. Úgy uralkodik önmaga fölött, hogy soha ne korlátozza szomszédait. Az ideális államban tehát nincs politikai hatalom, mert nincs állam sem. Gandhi Tolsztoj nyomán az önellátó, szolidáris falusi köztársaságok szövetségeként képzelte el a jövő Indiáját, ahogy 1908-ban a Hind Szvarádzs című írásában írt róla. Einstein szerint “a tisztelet, ami Gandhit az egész világon övezi, arra a jobbára öntudatlan felismerésre épül, hogy korunk a morális hanyatlás időszaka, és ebben ő volt az egyetlen államférfi, aki a politikai szférában az emberi kapcsolatoknak azt a magasabb koncepcióját képviselte, amelyre minden erőnkkel törekednünk kell."

A példakép

Gandhi fő műve nem India függetlensége. A brit gyarmatbirodalom összeomlásával olyan államok is függetlenek lettek, ahol nem volt olyan széleskörű mozgalom, mint amit a Mahátmá vezetett. Gandhi példája a gyakorlatban bizonyította be azt, amiről addig csak vidékre visszavonult írók írtak: az állam szűkségképpen rossz, ezért lelkiismereti kötelességünk küzdeni ellene, akár csak annyival, hogy nem fogadjuk el. Az erőszakmentesség pedig nem csak propagandafogás, nem a világ erkölcsi támogatását megcélzó eszköz. Abból a felismerésből fakad, hogy nem küzdhetünk a hatalom eszközével, az erőszakkal a hatalom és az erőszak ellen. Ha az elnyomottak átveszik a hatalmat azzal nem az igazság ér el diadalt, csak megfordultak az erőviszonyok. Gandhi módszerének követői, így Martin Luther King, már egy kitaposott ösvényen indulhattak el.

„Kialudt életünk fénye, mindenfelől sötétség vesz körül bennünket. Nem tudom, hogyan, mely szavakkal mondjam el nektek. Imádott vezérünk, a bhabu, az apó, ahogy neveztük, a nemzet atyja… meghalt…”      Dzsaváharlál Nehru