Sólyom a király?

Friss demokráciánk kézikönyvét ha felütjük, megtudhatjuk, hogy a köztársasági elnök a nemzeti egység szimbóluma, a legfőbb közjogi méltóság, egyszóval olyan képviselője az országnak, akinek a rezidenciájához nem hatol fel a pártpolitikai csatározások zaja. Az államfő a lakályosan berendezett Sándor-palotáról veti vigyázó tekintetét az országra, néha díjakat ad át, néha ünnepi beszédet mond, és gyakran utazgat. Elméletileg ő a hadsereg főparancsnoka is, de ez inkább afféle megtisztelő cím, mint a huszadik itáliai hercegség, amit a Habsburg uralkodók teljes titulusához ragasztottak kétszáz éve.

Játsszunk köztársasági elnököt! A szabályok…

Az alkotmány jól behatárolja a köztársasági elnök játékterét, nem ad lehetőséget sok belpolitikai manőverre. Kétféle vétójoggal azonban felruházza az elnököt: az egyik az alkotmányossági, a másik a politikai vétó. Az előbbi értelmében joga van az Alkotmánybíróságnak normakontrollra átküldenie az adott törvénytervezetet, és ha a testület kifogást talál benne, a honatyáknak kötelessége a készülő jogszabályt összhangba hozni az alkotmánnyal. Politikai vétót pedig akkor alkalmaz, amikor egy törvényt az országgyűlésnek ad vissza újratárgyalásra, mert aggályosnak tartja annak kihirdetését.

A köztársasági elnök jogkörét néhány alkotmánybírósági határozat rajzolta fel még a rendszerváltás idején, és azóta a közfelfogásba is beivódtak ezek a határok. Kevesen tudják ellenben, hogy ha az állam működésében zavarok keletkeznek, esetleg megszűnik a központi hatalom, olyankor tényleges cselekvési joggal, sőt kötelezettséggel bír az ország első embere.

Sőt, törvényeket is beterjeszthet a parlamentnek, bár Sólyom ezzel – Mádlhoz hasonlóan – sosem élt. Ezt a lehetőséget egyébként az államelmélettel foglalkozó szakemberek Európa-szerte vitatják, mivel úgy vélik, nem egyeztethető össze a köztársasági elnök szimbolikus szerepével, hiszen aktív politikai tevékenységet jelent. Ehhez hasonlóan tényleges politikai súllyal bír a köztársasági elnök ama joga is, hogy bármikor részt vehet és felszólalhat a parlamentben, illetve a már említett vétójog. Ez megvalósulhat a kormányfői kinevezések esetén, de a törvények jóváhagyásánál is.

Célkeresztben

Emellett léteznek olyan elnöki jogkörök is, amelyek valóban a reprezentatív szerepkör velejárói, ilyenek az állampolgársági döntések, kitüntetések jóváhagyása, az ünnepi beszédek, illetve a területszervezési kérdések szentesítésének (egy-egy település városi rangra emelése, másik megyébe sorolása) lehetősége. Még ezek a protokolláris alkalmak is kemény támadások céltáblái lehetnek, hiszen sokak számára nem közömbös, hogy kinek az elismerésére bólint az elnök, milyen szilveszteri köszöntőt mond, és hol emlékezik meg a nemzeti ünnepeken.

A játékszabályok tehát megvannak, ugyanakkor az elmúlt 17 év alatt láthattuk, hogy az éppen regnáló elnök politikai karaktere, világnézete, habitusa bizony különböző államfői munkásságokat generál. Aktív és passzív, a közélettől tartózkodó és erősen politikai vonalon mozgó, konformista és újító szerepeket is láttunk, ezek pedig természetesen – kisebb-nagyobb mértékben – mindig megosztották a politikai elit tagjait, és az átlagpolgárokat. A Sólymot érő támadások tehát nem előzmény nélküliek. Az elődöket is kritizálták ciklusuk idején, bár igaz, más okból és mértékben.

Göncz, aki feszegette a határokat, sőt…

A rendszerváltás után Göncz Árpád nyitotta meg a köztársasági elnökök sorát. Ő egy politikai alku részeként (MDF-SZDSZ-paktum), a liberálisok jelöltjeként került hatalomra, s mint Antallék kormányzásának egyik záloga, nem volt kérdéses megválasztása. Göncz az első országgyűlési ciklus alatt később példa nélküli aktivitást mutatott, vissza nem riadva olykor a kemény aktuálpolitikai állásfoglalásoktól, intézkedésektől sem. Gyakori fellépéseit, beavatkozó magatartását elősegítette a friss demokrácia kezdetleges alkotmányjogi környezete: nem alakult még ki, hogy mit szabad és mit nem, ezért regnálása úttörő volt.

Az Antall-kormány idején összesen hetvenegyszer vett részt a parlament ülésein, és ebből huszonkét alkalommal szólalt fel. Egyedülálló módon öt önálló törvényalkotási kezdeményezése is volt, ebből a leginkább elhíresült a taxisblokád résztvevőinek közkegyelmet adó törvény, amely hatalmas vitákat váltott ki a Tisztelt Házban. Göncz nem számolt a disputa hevességével, mint nyilatkozta később: „Nem számítottam arra, hogy még mindig ilyen mély indulatok élnek. Ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztésére a főügyész kért meg. A főügyész számára nekünk tiszta helyzetet kellett teremtenünk. (…) A törvényt egészében nem éreztem rossznak. Alkalmasnak éreztem arra, hogy valamit lezárjon.” Pedig számolhatott volna a képviselők ellenkezésével, hiszen az Alkotmánybíróság is elítélte egy évvel korábban kiállását a taxisok mellett.

Göncz az MDF kormányzása során hét alkalommal vétózott meg törvénytervezetet, és ugyanennyiszer nem hagyta jóvá Antall József kinevezéseit sem. Politikai aktivitása viszont mandátumának későbbi éveiben jóval kisebb volt. A Horn-éra alatt mindössze két esetben alkalmazott politikai vétót, alkotmányosságit azonban egyszer sem. Az Orbán-kabinet alatt csak egyszer vitte Alkotmánybíróságra a parlamenti többség által támogatott törvénytervezetet (ez a szervezett bűnözés elleni fellépésről szólt).

Gönczöt túlzott aktivitása kapcsán vádolták 1994-ig, hiszen Antallék megítélése szerint tudatosan ellensúlyt képezett a kormányoldallal szemben, és megakadályozta több fontos törvénytervezet (kárpótlási, vagy az igazságtételi) bevezetését. Hozzá kell tenni azonban, hogy eme tervek végleges elutasítása az Alkotmánybíróság döntése volt. Tétlenséggel vádolta őt viszont az ellenzék a Bokros-csomag bevezetése idején, de az MSZP is, amikor Göncz nem vétózta meg a háromhetenkénti ülésezést. Nyílt politikai támadások irányultak ellene 1993-ban, amikor októberi beszédét nem mondta el a tüntetők miatt. Hasonló alkalomra azóta sem került sor, az államfő beszédeit egyedül Göncz idejében szabotálták.
@@
Mádl, aki a vétókkal operált

Mádl Ferenc sokkal kevésbé exponálta magát a mindennapi politikában, ritkán jelent meg az országgyűlésben, és beszédet mindössze nyolc alkalommal mondott, akkor is inkább az állametikett előírásainak eleget téve, ünnepeken. Törvényt sosem kezdeményezett, és jogtudósként ettől mereven el is zárkózott: „A törvény megadja a lehetőséget, a nemzetközi jogtudomány ugyanakkor erősen vitatja a köztársasági elnöknek ezt a jogkörét. Nem is működik általában. Rendkívül kivételes. Mert a köztársasági elnök nincs fölkészülve arra, hogy nagy apparátussal kutatásokat végeztessen, azok eredményét vitára bocsássa, s kiálljon azt megvitatni mindenféle fórumon, ahogyan egy jó törvényt elő kell készíteni. Az is kérdés, hogy milyen hatása lenne, ha a parlamentben leszavaznák.”

Göncz többéves szünete után viszont előszedte az államfői arzenálból a vétók fegyverét: Orbánék alatt két ízben citálta a taláros testület elé a törvénytervezetet, ám ezt a szocialista rezsim alatt kilenc alkalommal tette meg. A jobboldal idején megtorpedózott tervezetek közül a lex Répássy váltott ki nagy visszhangot. Az eredeti elképzelés szerint a sajtóban alaptalanul megvádolt személyek az eredeti cikk nagyságának megfelelő válaszanyagot tehettek volna közzé. Mádl azonban aggályosnak találta a sajtó- és szólásszabadság finom mérlegét erőteljesen az utóbbi javára billentő tervet, és kételyeit az alkotmánybírák is visszaigazolták.

A szocialisták érdekeit sértette viszont akkor, amikor a PSZÁF-törvény néven elhíresült kezdeményezést vitte az Alkotmánybíróság elé. Sérelmezte ugyanis, hogy a törvény precedens módon Szász Károly, PSZÁF-elnök menesztését is kimondja az intézményátalakítási elképzelésekkel együtt. Az AB helyt adott az elnök kérésének, és visszavonatta a törvény eme rendelkezéseit.

Sólyom, a túrabakancsos elnök

Sólyom csendes esélyesként futott be a parlamenti csatározások zajában, és kezdetben úgy tűnt, a Mádl-féle vonalat folytatja. Deklarálta, hogy nem fog beavatkozni a pártpolitikába, ritkán szólal meg, ám akkor jelentős ügyekben. Kormányoldalon megütközést keltet viszont már első nyilatkozatainak egyikével is, amikor Magyarországot középhatalomnak nevezte, és ehhez illő politizálást sürgetett. Emellett bírálta a határon túli magyarokra vonatkozó kisebbségpolitikát, erőteljesebb érdekképviseletet sürgetett.

Köztudatba dobott és felkarolt egy új területet, a környezetvédelmet; megnyilvánulásai között előkelő helyet foglalnak el zöld témák. Személyes jelenlétével helytelenítette a Zengőre tervezett lokátort, rendszeresen ott van a kerékpáros felvonulásokon, és sokszor hangsúlyozza a sajtónak a természetes környezet megóvásának fontosságát.

A politikai hatalomgyakorlás terén terén sokat élt elődeihez hasonlóan a politikai vétóval: visszaküldte az országgyűlésnek a pártingatlanok eladhatóságáról, a mentelmi jog kiterjesztéséről vagy a kistérségek megszüntetéséről szóló tervezeteket. Az Alkotmánybírósághoz fordult a felsőoktatási törvénytervezet kapcsán, sérelmezve, hogy az egyetemek önrendelkezése csorbul a gazdasági tanácsok bevezetésével. Sólyom többször hangsúlyozta, hogy az ő aktivitása nem nagyobb elődeinél: „A számok nem igazolnak különleges aktivitást. Időarányosan kevesebb törvényt küldtem az Alkotmánybíróságra, mint az elődeim, bár ez a statisztika inkább a törvényhozás alkotmányossági minőségét jellemzi, mint az elnök aktivitását. Igaz viszont, hogy többször is éltem politikai vétóval.”

Sólyom kemény, és keményen is támadják

Sólyom leginkább a kormányoldal részéről kap támadásokat, az ellenzék mondanivalóját általában hamar beépíti retorikájába. Döntései mögött a szocialisták gyakran politikai motivációt sejtenek, és leszavazták Legfőbb Ügyész-jelöltjét is. Nem vívta ki a kormányoldal elismerését akkor sem, amikor a kötelező protokolláris alkalmakat véleménynyilvánításra használta fel: nem fogott kezet a Köztársasági Érdemrend Gyurcsány által javasolt egyik kitüntetettjével, és Horn Gyula érdemeinek hivatalos formában való elismerésétől is elzárkózott. A Fidesz-szavazók pedig akkor orroltak meg rá, amikor első újévi beszédénél nem volt nemzeti lobogó (igaz, uniós sem) a háttérben.

A kisebbségben élő magyarok érdekében is erős lobbitevékenységet fejtett ki. Tartott közös kormányülést szlovák kollégájával, ahol kiállt a Kárpát-medence történelmi és ökológiai egysége mellett, legutóbbi felvidéki látogatása során pedig élesen bírálta a Slota-féle kormánykoalíciót. Ezt az akcióját hazai részről számos bírálat érte. Külpolitikai aktivitását mutatja a Benes-dekrétumok ügyében tanúsított magatartása is, minden nyilatkozatában elítélte azokat. Eme kiállása viszont összhangban volt a magyar kormány álláspontjával, így ebből nem alakult ki közéleti vita.

Sólyom ugyanakkor történelmi kérdésekben is igazodási pontokat keres, így 22-ei ünnepi beszédében is amellett foglalt állást, hogy 1956 egyféleképpen értelmezhető csak, helytelenítette Havas Szófia forradalmárok helyett nyilasokat vizionáló interpretációját. Eme ominózus beszédében foglalkozott a tavalyi Fidesz-tüntetés utáni eseményekkel is: „Nem akarjuk és nem is lehet elfelejteni azt, ami tavaly október 23-a estéjén és éjszakáján történt. A tüntető sem szegheti meg a törvényt, de a jogállamot a rendőrség törvénysértő, erőszakos fellépése különösen sérti.”

Ez utóbbi kiverte a biztosítékot Takács Albert igazságügyi miniszernél is, aki hibásnak nevezte az államfő helyzetértékelését, és méltatlannak találta, hogy a rendőrség munkájában csak a negatívumokat látja a köztársasági elnök. Eörsi Mátyás liberális frakcióvezető sérelmezte, hogy miután Sólyom megjelent a parlamentben és elmondta ünnepi beszédét, meghallgatta ugyan a képviselői reagálásokat, de nem kommentálta azokat, hanem távozott. Legutóbb pedig egy liberális összejövetelen Gerő András nevezte „beszari alaknak” az államfőt, igaz, ő a tavaly október 23-ai távolmaradása kapcsán fogalmazott ilyen vulgárisan.

Ez utóbbi megnyilvánulás, és a kormányoldal heves kritikája a társadalom szemében megosztó személyiségnek láttatja Sólyomot, ami rendkívül veszélyes folyamatot jelent. A köztársasági elnök, ahogy az alkotmányban is rögzítve van, a nemzet egységét jelképezi, és felette kell álljon a mindennapos sárdobálásnak. Ha alpári stílusban érik kritikák az államfőt, az tekintélye csökkenésével, ezáltal demokratikus berendezkedésünk sarkkövének aláásásával ér fel. Természetesen nem kell egyetérteni minden intézkedésével, ám bírálata csak szakmai alapon képzelhető el. Munkásságáról a végső ítéletet úgyis az idő mondja ki.