„Annak ellenére, hogy ezt a napot a magyar történelem legszebb ünnepének tartom, nyilvánosan még sohasem ünnepeltem meg. Pedig nyolcvan éve lenne alkalmam rá”, mondja Kopátsy Sándor közgazdász. „ Ezen a napon Magyarország polgári átalakulását akarták útjára indítani a pesti fiatalok. Amire vágytak, azóta sem történt meg. Legalábbis úgy, ahogyan ők akarták. Ott is voltak nemzeti zászlók, de árpádsávosak nem. Mert ott nem a múlt királyaiért lelkesedtek, hanem a polgári szabadságért. A királyokat - nemcsak az osztrák császárt - mind felakasztották volna”, mondja Kopátsy.
Pelyach István történész szerint ezen az ünnepen elsősorban a nemzeti együttműködésre, konszenzusteremtésre és összefogásra kellene emlékezni. „ Arra, hogy 1848-49-ben jobbágy és herceg egyaránt képes volt értelmes célokért megmozdulni, és először egy alkotmányos, majd egy önvédelmi, végül egy szabadságharcot végigvinni. Aktuális lenne együttgondolkodásra hívni az embereket.”
„A szabadságharc és a kiegyezés között nem lehetett ezt a gyönyörű napot ünnepelni”, mondja Kopátsy. „A kiegyezés után pedig nem az ország polgárai, hanem a magyar etnikum ünnepe lett. Az ország lakosságának nem magyar fele számára ez nem lehetett ünnep. A hatalom a parttalan magyar nemzeti romantika ünnepévé varázsolta március 15-öt”, vallja Kopátsy. A közgazdász szerint Trianon után az utódállamok érdekeit mellőző revizionizmus tartotta gyászünnepét. „Ezeken elvből nem vettem részt, mert diák fejjel tudtam, hogy az igazságtalanságot csak közös megegyezéssel lehet orvosolni”, mondja Kopátsy Sándor.
Skizofrének voltunk
Pelyach István szerint az elmúlt 158 évben soha nem süllyedtünk olyan mélyre, mint idén. „Az idei ünnepség sajnos mindenről szól, csak nem 48-ról, tradíciókról vagy a nemzeti múltról és történelemről. Ami most történik, sem a Rákosi-, sem a Kádár-korszakban nem fordult elő.” Pelyach István szerint szörnyű, hogy egy nemzeti ünnep előtt egy hónappal másról se szóljon a közbeszéd, a média és a politika, mint hogy milyen robbantás, hány rendőr lesz, rajtuk pedig milyen típusú jelvény. „Ez olyan, mint a magyar foci”, mondja Pelyach István. „Idén sikerült alulmúlnunk mindenkori önmagunkat. Az elmúlt 150 évben volt egy óriási diszharmónia, kettészakadás. A magyar nemzet mindig magáénak érzi március 15-öt. 1850-ben ugyanúgy megünnepelték 1848 márciusát, mint ahogy 2006-ban is. A kérdés az, hogy a mindenkori hatalom mennyire akarja vagy képes bevállalni az ünnepet. A 20. századi politikai hatalmak pontosan érezték, hogy mennyire létfontosságú a nemzet számára, így mindegyik megpróbálta valahogy beépíteni a maga struktúrájába. Ennek olykor voltak izgalmas kinövései, lásd Rákosi-korszak. Ennek a skizofrén baromságnak elviekben vége van - vagy legalábbis ezt hihetnénk. De sajnos nemhogy nincs vége, hanem inkább felerősödnek a politikai felhangok. Aktualizálásról szól az ünnep. Minden bizonnyal megvan a politika önfenntartó mechanizmusa, ami miatt ez számára fontos”, mondja a történész.
Kopátsy egyetért ezzel. „A rendszerváltás után kiszabadult az elnyomott indulat. Újra a politika sajátította ki. De korábban mindig csak az egyetlen, a hivatalos politika tette ezt, most az egymást legyőzni akaró két tábor. Ezért lett egyre több a zászló és egyre több rendőr.”
Lobogtass vagy maradj otthon
„A sok zászló engem mindig elriaszt.”- mondja Kopátsy Sándor. „Nagy bajok előjele, amikor a zászló már nem szent, hanem politikai fegyver. Én még nem vittem zászlót, és ez csak egyszer hiányzott, 1956. október 23-án. Akkor nem jutott. Ettől eltekintve soha nem éreztem közösséget a lobogtatókkal. Külön bánt a zsidók otthonmaradása, félelme”, teszi hozzá a közgazdász. 1848. március 15-én a magyar zsidóság volt az egyetlen velünk ünneplő etnikum. Most megértem őket, hogy nem akarnak az árpádsávos zászlót lobogtatókkal együtt ünnepelni. És milyen nemzeti ünnep az, amire fel kell vonultatni az összes rendőrt? Sajnos, nem is indokulatlanul láthatjuk őket. Ma már nem is remélem, hogy megélek egy olyan nemzeti ünnepünket, amelyiknek senkinek nem kell félni.”
