Végre a helyére kerül!

Fidesz és a KDNP által beterjesztett javaslat politikai szempontból is érdekes. Lényegében ez kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából és az egész Trianon ügyet a szélsőjobboldalról egyértelműen a politikai „mainstreambe” helyezi. Ez pedig igen kívánatos, hiszen a kilencven évvel ezelőtti trauma, ahogy például azt az LMP hangoztatta nem került kibeszélésre a társadalomban. Trianon ügye valóban olyan nemzeti kérdés Magyarországon, melyet évtizedeken keresztül nem tudtak, vagy éppen nem akartak kezelni.

A konfliktus melegágya

Elég csak arra gondolnunk, hogy a két világháború közötti Magyarországon Trianon revíziója a magyar külpolitika vezérlőelve volt. Ez akkoriban gyakorlatilag egyöntetű politikai és társadalmi támogatottsággal bírt, ám a nemzetközi politikai környezetet figyelembe véve egyszersmind önmagában hordozta az ország újabb háborúba sodródását a Versailles-i békerendszer teljes revízióját hirdető fasiszta Németország és Olaszország, mint természetes szövetségesek oldalán.

Micsoda hülyeség vagy égbekiáltó hazugság!?

Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni a szlovák köztársasági elnök Ivan Gasparovic minapi kijelentésére, miszerint „a trianoni béke a stabil békés Közép-Európa építésének egyik legjelentősebb pillére”. Ez a kijelentés még annak fényében is egyszerűen nevetséges és a régió történelme ismeretének teljes hiányáról tanúskodik, hogy a szlovákok – természetszerűleg és érthetően – másként tekintenek a trianoni döntésre. Jól tudjuk, hogy a következő háború magját, illetve a fasiszta diktatúrák felemelkedésének magját a Versailles-i békerendszerrel vetették el, ahogy arra már az akkori amerikai elnök Wilson is rámutatott. Aki pedig ezt nem látja be - mint Gasparovic - 90 évvel Trianon és 65 évvel a II. világháború után, sőt annak ellenkezőjét állítja vagy nem normális, vagy szándékosan állít valótlant.

Amiről nem beszélünk az nincs

A II. világháború elvesztése után, az 1947-es párizsi békeszerződés rögzítette az 1920-as határokat. A kommunista rendszer időszakában a Szovjetunió által vezetett „béketábor” országai a proletár internacionalizmus és a kölcsönös barátság jegyében vállvetve küzdöttek az imperialista agresszióval szemben. A sztálinizmus, illetve a Rákosi rendszer pedig minden nemzeti ügyet nacionalista, fasiszta és kispolgári elhajlásként kezelt, melyek ellen kemény eszközökkel küzdött.

Az 1956 utáni Kádár rezsim enyhülést, gulyáskommunizmust, legvidámabb barakkot, tanácsi lakást és Trabantot hozott, ám a majálisos sör és virsli kultúrájába és az összekacsintós mentalitástól teljesen idegen volt a komoly nemzeti kérdések kezelése. Kádár alapvetően nem akart még egy ötvenhatot, ezért a kompromisszumok politikáját követte befelé és kifelé is, mialatt csendesen lepusztult és eladósodott az ország.

A proletár internacionalizmust megőrző és a szomszédos országok Ceausescu-i és Husák-i „patrióta szocializmusaival” szemben folytonosan megalkuvó kádári külpolitika a szőnyeg alá söpörte Trianon és a határon túl élő magyarok ügyét. A kádári konfliktuskerülő stratégia éppen, hogy nem gyógyította be a sebeket, hanem csak a szőnyeg alá söpörte a problémákat. Azokkal szemben, akik felvetették ezeket a kérdéseket - például a népi írók - az Aczél György vezette kultúrpolitika cenzúrája ellentmondást nem tűrően lépett fel.

A megoldás útja

Az összetartozás napjának emléknappá emelésével a magyar politika egy több évtizedes adósságot törleszt egyszersmind a hazai társadalom, másrészt a határon túli magyarok felé. Teljesen világos, hogy Trianon ügye ma is heves indulatokat vált ki, és a témára fogékonyabb rétegeket, a megfelelő kibeszélés és feldolgozás nélkül a radikális jobboldal táborába terelheti.

A történelmi traumák feldolgozásához mindenképpen fel kell nőni és szükséges egyfajta társadalmi és politikai konszenzus az ügyben. Ebben pedig egy lépés lehet az Összetartozás Napja.

A magyar politika másik adóssága a környező országokban élő magyarság helyzetének rendezetlensége. Ezt, mint látjuk, önmagában nem oldja meg az európai integráció, hanem nemzeti szinten is szükségesek bizonyos lépések, gesztusok a környező országok magyarsága számára. Ilyen lehet a kettős állampolgárság ügye, melyben úgy tűnik, a hazai pártok konszenzusra tudnak jutni.

Ó, mondjátok miért?

Az Összetartozás Napjával azonban van egy kis gond. Az ország legnagyobb ellenzéki pártja az MSZP nem támogatta annak elfogadását, mondván rombolja a környező országokkal az amúgy sem túl rózsás kapcsolatokat. Hát nem érdekes? Visszaköszön a múlt, az MSZP a „jól bevált” kádári hagyományokat követve megint a megalkuvást választaná, inkább taktikázna. Pedig már úgy tűnt, ők is képesek megváltozni. A 2004-es Kovács László féle huszonhárommillió románozást revideálva már a szocialisták is kiállnak a kettős állampolgárság mellett.

Ám a vér nem válik vizzé! A kádári bölcs tanítás kitörölhetetlen a fejekből. Hiller István például a Nemzeti Összetartozás Napja mellett szeretett volna Európai Összetartozás Napját is május kilencedikén. Miért kell a szezont a fazonnal keverni? Miért nem jó az MSZP-nek egyszerűen a Nemzeti Összetartozás Napja, miért kell egy kissé internacionalizálni ezt az ügyet? A szocialisták is szembenézhetnének múlttal, hiszen kissé visszatetszően hat, mikor egyedül ők nem támogatták ezt a javaslatot, illetve fel akarják hígítani oda nem illő elemekkel. Ez ténylegesen érthetetlen, hiszen abból, hogy nem támogatta a javaslatot politikailag semmit sem profitál az MSZP, ugyanakkor azzal sem veszített volna, ha kiáll mellette.

Tényleg káros lenne?

A szomszédos országokkal kialakított kapcsolat romlása pedig elég gyenge érv. Elég csak megnézni a jelenlegi helyzetet. A szomszédos országok közül csak Szlovákia reagált hisztérikusan a kettős állampolgárság ügyének felvetésére. Ennek oka egyfelől, hogy Szlovákiában a magyar kártya mindig ügyesen kijátszható, különösen egy választási kampányban, mint most, ahol akár perdöntő mennyiségű szavazatot is hozhat Ficónak, vagy Slotának.

Tény, hogy a magyar diplomácia kissé ügyetlenül időzített, de a lufit egyértelműen Fico fújta túl. Ezzel szemben sem Románia, sem Szerbia nem tiltakozott, melynek oka egyszerűen az, hogy ők maguk is megadják a kettős állampolgárságot a határon túl élő nemzettársaknak, pont azt a gyakorlatot követve, melyet most a magyar kormány is szeretne bevezetni.

A szlovák műbalhé és a többi szomszédos állam érdektelensége mellett azzal érvelni, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja rontja a kétoldalú kapcsolatokat finoman szólva sem helytálló. Emellett Románia nemzeti ünnepe december 1-je, ami Erdély Romániával való egyesülésének napja, a mi szemszögünkből annak elvesztése. De nyilván nem kérjük számon Románián, hogy miért pont ez a nemzeti ünnepük, pedig nekünk fájó pont. Ennek megfelelően június 4-e, mint emléknap – még csak nem is nemzeti ünnep – vállalható kell, hogy legyen Magyarország, mint szuverén állam számára, még ha az esetleg más országokat érzékenyen is érint.

Akkor mi is ez az egész?

A nemzeti összetartozás napja sokkal inkább előrelépés a trianoni trauma feldolgozása felé, valamint gesztusértékű a határon túli magyarok irányába. Lényegében tükrözi azt a szellemiséget, melyet a harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke Antall József képviselt, aki lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni.