2024. március 29. - Auguszta

Monumentális vízió az Operában

Buborékban repülő harcosok, csupavér énekesnő, szemtelenül buja táncoslányok, szolárium-mumifikálás, és mindent elsöprő monumentalitás. Ez az Operaház idei első premierje egy őstehetség víziójában.
2010. szeptember 19. vasárnap 17:38 - Pénzes Dávid
Arrigo Boito
A költő, regényíró, karmester, librettista és zeneszerző Boito (1842-1918) a 19. század végi olasz kultúra egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb személyisége volt. Mefistofele című operája 1867-ben keletkezett és a milánói premieren (1868) mindjárt hatalmasat bukott. Legendás fiaskó volt. A 26 éves, rutintalan Boito dirigált, a beszámolók szerint meglehetősen rosszak voltak az énekesek és az előadás elviselhetetlenül hosszadalmassá vált. Jóval éjfél után, fél kettőkor fejeződött be. Az 1875-ös átdolgozás után viszont hangos ünneplésben részesítették. Boito – bár Verdi őszintén bíztatta – a későbbiekben kevéssé ambicionálta a zeneszerzést (másik operája, a Nerone befejezetlenül is maradt) és tehetségét inkább más területeken kamatoztatta. Neki köszönhetjük például Verdi két időskori remekművének – az Otellónak és a Falstaffnak – a szövegkönyvét.
Na, kérem! Ígyen kell operát csinálni! Modernül, monumentálisul, szerethetőül; Kovalik Balázsul. Merthogy ehhez Kovalik Balázsnak kell lenni. Amit ő itt elénk rendezett Arrigo Boito Mefistofele című művéből, azzal már érdemes házalni is. Még akár olyan jelentéktelen helyeken is, mint a Scala vagy a Metropolitan.

A darab alap. Se nem világmegváltóan katartikus, se nem laposan álmosító. A dalok könnyen jönnek, de könnyen is szállnak tova – már a büfészünetben sem dúdolja senki önfeledten őket. A történet Ghoete és Madách turmixa. Faust-Ádám, Margit-Éva és a kihagyhatatlan Mefisto-Lucifer. Az emberért folyó párviadal isten és az ördög közt. Jobban mondva az ember vívódása önmagával, önmaga önző, lusta, élvezethajhász, illetve önzetlen, szerelemre vágyó, haláltmegvető énje közt. Unásig ismert ügy.

A dalárda

Persze, ahhoz hogy mélyásításunkat elrabolja, az énekeseknek kiválónak, a rendezésnek pedig ravasznak kell lennie. Szerencsére a főszereplők kiválasztásával Kovalik telibetalált. Bretz Gábor fizimiskája miatt akár az utcán is eladhatná magát Mefistofeleként, a hangja pedig remekül zengi be a mennyet, a poklot vagy épp az emberi világokat. Fiatal, még bőséggel fejleszthető, ezért bizonyosan hallunk majd felőle.

Fekete Attilát jól ismerheti az operába járó közönség, nem véletlenül. Nagy tehetség, itt is hozza amit kell: fekve, ráncigálva, szaladva… akárhogyan. A hangja az Operaház minden apró odújába be-tenorozódik. Létay Kiss Gabriellának (Margit) izgalmas hangján kívül teste is van, ami nagy előny, mivel mutatásra termett. Még talpig véresen is.

A darab gyenge pontja a szöveg. Csákovics Lajos munkája sajnos sok helyen még a magyar nyelvet mesterfokon beszélők számára is érthetetlen. Nyakatekert mondatok, melyek talán akkor lehetnének elfogadhatók, ha a rím kedvéért nyúznánk meg őket. De nem. Kár.

A zseni

A szimbólumgyár, ami Kovalik agyának helyén dübörög, megint maximumra állította a termelését. Egyetlen percig sem maradunk néznivaló, gondolkodni való nélkül. A rendező precizitására jellemző, hogy képes minden egyes kórustagnak különféle apró tárgyat adni a kezébe – még akkor is, ha ezt a tízedik sor mögött már nem lehet látni. Pedig érdekes volna végigmenni mindegyiken az apró mosógéptől, a kisautón át a hajszárítóig.

Valójában a fogyasztói társadalom változatos sematizmusát rajzolja meg. Nem is egyszer ordítja pofánkba jelenünk hiábavaló élvhajhászását. Képei megfoghatóak: egyszerre arculcsapóak, mégis rajzfilmesen kedvesek. Almodóvar filmjeire emlékeztetnek, amik szintén a giccs és a mélyművészet határán mozognak. Kovalik sosem lép át a giccsbe, marad szuggesztív, elemzésre váró, és könnyed.

A háromfelvonásos előadás olyan monumentális képekkel sokkol, mely a fiatalabb generációnak is szájtátást okoz. Nincsen megállás, minden mozog, minden kavarog, de a látszólagos káoszban, mindig ott van a rendszer, megmarad a kifejezést kiáltó jelenet.

Csillagos birodalom


Az előadás csúcsa egyértelműen a kaszinójelenet, melyben Mefistofele a világuralomról álmodik, s közben lazán magára tekeri az Európai Unió lobogóját. Az ördögöt beburkoló csillagos zászló még a legbefogadóbb nézőknél is döbbenetet okoz. Aztán a döbbenet átfordul egy hamiskás mosolyba az arcon, majd belül egy hang biccent és azt súgja: okos.

A három és félórás élmény után jogos az álló ováció.
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Gondolataink témában
Szívesen látná Orbán Viktort köztársasági elnökként?
Szó sem lehet róla
Jobb lenne, mint miniszterelnökként
Teljesen hidegen hagy
Csak, ha nincs más elfogadható jelölt
Igen, alkalmas a posztra
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását