Egy új rend alakul

A rend hivatalosan 1128-ban alakult a franciaországi Payns városka melletti erdőben. Az első időkből egy bizonyos Hugues de Payns (más verzió szerint: Hugues de Payens) neve merül fel a leggyakrabban, aki nemesi származása ellenére otthagyva a birtokát, csatlakozott az akkor még mindössze kilenc főt számláló rendhez, végül pedig a rend első nagymesterévé választották. (A kilenc lovag Payns előtt a legenda szerint a szent grált kívánta felkutatni )

A rend székhelyeként szolgáló majdani vár pedig kedvezett az ábrándokat kergető lovagok titkainak megőrzéséhez: az erdőt körülvevő cisztercita épületek képezték az elsődleges „biztonsági rendszert”, megakadályozván az illetéktelenek bejutását. A lovagrend tagjainak száma egyre inkább gyarapodott, így már igazán eljött az ideje annak, hogy valóban legitim renddé váljanak.

Más források szerint Hugues de Payns és Geoffroy de Saint-Omer 1118-ban, tehát a rend hivatalos megalapítása előtt 10 évvel már a Szentföldön harcoltak, és céljuk az volt, hogy a keresztény zarándokok útját biztosítsák a Szent Sír felé. Különösen az Athlit-szoros védelmezése tűnt a legnehezebbnek, itt később egy zarándokvárat is felépítettek a keresztesek. 1119-ben csatlakozott Paynshoz és Saint-Omerhez hét másik lovag, köztük Clairvaux-i Szent Bernát unokaöccse, André de Montbard.

A Szentföldre érkező kereszteseket a jeruzsálemi király, II. Baldvin vette pártfogásába, és az egykori Salamon templom egyik szárnyát adományozta nekik támaszpontul. Innen ered a „templomos lovag” elnevezésük.

Akárhogyan is történtek a kezdőlépések, az 1128-as troyes-i zsinat elfogadta a rend reguláját, melyet Clairvauxi-i Szent Bernát fogalmazott meg a „Liber ad Milites Templi de laude novae” című írásában.

Kiváltságok és ábrándok

A templomos rendet nagyfokú szabadság jellemezte. Területüket a pápai határozat értelmében kivették a püspökök joghatósága alól, szabadon építhettek templomokat, és elengedték nekik az egyházi tizedet. Ilyen komoly kiváltságokat csak a cisztercita rend, illetve a későbbi magyar alapítású pálos rend élvezhetett.

Nem csoda hát, hogy akadtak rosszakaróik, és egyértelműen ezeknek az ellentétes érdekcsoportoknak a mesterkedése okozta a bukásukat. De ne szaladjunk előre, inkább ismerjük meg a rend céljait.

A Szentföld volt ekkor a keresztény világ legjelentősebb zarándokhelye, ám Jeruzsálem a mohamedán „érdekszférához” tartozott. Ez sem tántorította el a zarándokokat a többhónapos, igen embert próbáló „szakrális úttól”.

A lovagok egyik célja ezen zarándokok védelme volt, illetve igen komoly érdemeket szereztek a Szentföld ideiglenes visszahódításában, pontosabban annak ideig-óráig való megtartásában. (Hogy ez mennyire volt érdemteli eseménysorozat, az más kérdés, hiszen Jeruzsálem 1099-es elfoglalásakor például elképesztő vérfürdőt rendeztek a keresztesek, igaz, azt még a templomosok megalakulása előtt tették.)

A rend morálja, felépítése

Igaz hogy a rend tagjai kiváló harcosok voltak, ám a mindennapi életük alapján kifejezett papoknak tűnhetnek a mai ember szemében. Közös hálóhelyük volt, együtt étkeztek naponta két alkalommal, illetve a szabadidejüket imádkozással, gyakorlatozással, vagy a hétköznapi teendők elvégzésével töltötték. A regulájuk előírta, hogy alamizsnával kell ellátniuk a nincsteleneket, ezért hetente háromszor ételt osztottak. Persze egy ilyen jelentős lovagrendnek szigorú hierarchiára is szüksége volt az eredményes működéshez.

A rend legfőbb vezetői

A nagymestert a káptalan választotta, aki a rend második legjelentősebb embere volt. A nagymester a tisztségét élete végéig látta el, egyszerű kérdésekben egymaga döntött, jelentősebb ügyekben pedig a káptalannal egyetértésben bíráskodtak. A nagymesternek két helyettese volt. Az egyik a sénéchal, akinek a titulusát kancellárként, adminisztratív vezetőként fordíthatnánk talán a legkifejezőbben magyarra, illetve a katonai helyettes, a maréchal, vagyis a marsall. Alattuk a hierarchiában pedig a proceptorok álltak, kik a provinciák vezetői voltak. Ezek a provinciák általában egy-egy országot jelentettek.

Lovagok és fegyverhordozók

A lovagi harcmodorban küzdő, hétköznapjaikban szinte papi életet élő nehézfegyveres harcosok voltak a lovagok. Minden ilyen katonának „tulajdonát” képezte három ló, illetve egy fegyverhordozó. Külön pápai engedéllyel hordhattak a bal vállukon egy fehér köpenyt, rajta a jelükkel, a vörös kereszttel.

A fegyverhordozók (sergent) száma nagyjából tízszerese volt a lovagokénak, szürkésbarna, illetve drapp ruházatot hordtak. Feladatuk a lovagok szolgálata volt, a csatákban pedig könnyűlovas segédhadtestként vettek részt.