Nehéz volna Simon Tibor futballista brutális agyonverésébe belemagyarázni a túlpolitizált közéleti agresszivitás hatásait, mindenesetre a 2002-es választási kampány tavaszi eldurvulása kellő mentálhigiénés hátteret adott a hétköznapi durvulások elszaporodásának.

Ugyanebben az évben nyolc embert mészároltak le máig ismeretlen elkövetők egy móri bankfiókban május 9-én, minden idők legkegyetlenebb hasonló típusú bűncselekményét írva ezzel a krónikák lapjaira. Felütésnek talán ennyi is elég.

Hosszan lehetne még sorolni az erőszak elhatalmasodásának dicstelen állomásait a közlekedési konfliktusokat pisztollyal elintéző sofőrtől kezdve a szakácsot ugyancsak fegyverrel móresre tanító elégedetlen ínyencen át a gyermekeit sok emeletnyi mélybe magával ragadó öngyilkos anyáig, de ez az írás nem az elmúlt öt esztendő bűneseteinek lajstromba vételét célozza, inkább az okokra próbál egyfajta magyarázatot találni.

Természetesen az erőszak korábban is jelen volt a magyar rögvalóságban, de valahogy nem olyan koncentrátumban, nem olyan gyakorisággal, és nem olyan borzalmas közéleti aurában, mint a jelzett időszakban. E sorok írójának szilárd meggyőződése, hogy a hétköznapok egyre vadabb kriminalizálódásában, a máshogy gondolkozó, szórakozó, öltözködő, különböző értékeket valló emberek egymással szembeni mind agresszívabb megnyilvánulásaiban vastagon benne van a politikai közbeszéd egyre alpáribb stílusa.

Az a vulgárpolitikusi attitűd, amelyik a másik oldalon állókat korrekt körülmények között legyőzni szándékozó ellenfél helyett tűzzel-vassal likvidálandó ellenségnek tekinti. Az a közszereplői magatartás, amelyiknek lételeme a permanens harc, az annál jobb, minél rosszabb taktikája. Mindebből az egyházak és civil szervezetek is jócskán kiveszik részüket.

Mindez – tetszik, nem tetszik – áthatja az egész közéletet, stresszeli, hiszterizálja az embereket, akik a folyamatos létbizonytalanságban az ad hoc túlélésre gyúrás közepette még ezt is a pofájukba kapják, ha netán óvatlanul a tévé elé ülnek, belehallgatnak a rádióba vagy újságba lapoznak.



Vannak persze, akik – magukat kímélendő – messze kerülik a médiumokat, legfeljebb az Animal Planet műsorán nézik a kiszámítható krokodilokat, a Bartókon hallgatják a megbízható Mozartot és a Füles furmányos feladványaival birkóznak, ám ők sem menekülhetnek.
Elég, ha lemennek az utcára, belehallgatnak a járókelők, a bolti eladók és vásárlók, a fodrászüzlet kuncsaftjainak a párbeszédébe, vagy egyszerűen tömegközlekedve csekkolják szintén közlekedő vadparaszt honfitársaik sajátos manővereit és verbális jókívánságait.

A szerencsétlenebbje lakóhelye földrajzi paraméterei vagy közlekedési útvonala okán kivédeni sem tudja a rázúduló gyűlöletáradatot, melytől rosszabb esetben maga is feszültté, idegessé vagy egyszerűen csak szomorúvá válik, mert sokan vannak, akik a kidagadó nyaki erekkel artikulálatlanul üvöltöző embereket látva, a mérhetetlen ostobaságokat hallva nem képesek higgadtak maradni. Ők esetleg alkohollal operálnak, otthon ráripakodnak a gyerekre, helybenhagyják az asszonyt, és csupán diszkréten szidják a zsidókat, cigányokat, buzikat, mikor, ki jön szembe. Előbb-utóbb jönnek a kövérek és a szemüvegesek is.

Jutott eszembe mindez abból az apropóból, hogy múlt héten kedvenc pékségemben a sorból kiállva a hűtőpulthoz léptem, mivel ásványvizet onnan kell vételezni, ám mikor újra be akartam állni a helyemre, egy nagydarab, idősebb férfi megelőzött. Mégis én rendeltem előbb a pultos lánytól, mire az említett uraság kétségbe vonva magyarázatomat az elsőbbségemről, nemes egyszerűséggel annyit mondott nekem: f_szkalap g_ci. Elnézést kértem helyette is az elkerekedett szemű kiszolgálótól és a sorban álló kisgyerekes anyukától, és pocsék szájízzel távoztam. Hát, ilyen (is) a mai magyar közbeszéd.



Immár csak hármat kell aludni ahhoz, hogy Budapest utcáin újra tobzódhasson az erőszak, mely korántsem biztos, hogy ismét vandalizmusban, „spontán” gyújtogatásban és kőhajigálásban vagy valamilyen közintézmény elfoglalásában ölt testet, lehet, hogy szimpla kurvaanyázásban merül ki az őszödi beszéd évfordulójára időzített alpár-dzsembori.

Akik viszont ódzkodnak az erőszak és a kollektív nemzeti elhülyülés prolongált térnyerésétől, és nem eléggé mazochisták az eseményekről szóló tudósítások követéséhez, elhúznak a fészkes fenébe a városból a szeretteikkel, esetleg szobájuk hermetikusan elzárt magányában szórakoztató irodalom olvasásába mélyednek, régi filmeket néznek a Filmmúzeumon vagy világzenét hallgatnak a CD-jükön.

Aztán másnap közértbe, fodrászhoz mennek az aktuális tömegközlekedési viszonylatokkal...