Varga Judit bocsánatkérést vár, miközben neki kellene bocsánatot kérnie

Varga Judit elképesztő arroganciával és cinizmussal állt a nyilvánosság elé. Úgy beszélt az újságírókról, mintha azoknak valamilyen személyes tartozásuk lenne vele szemben, mintha nem az lenne a dolguk, hogy kérdezzenek, számon kérjenek és kellemetlen kérdéseket is feltegyenek a hatalom képviselőinek. A vizsgálóbizottság szélsőjobboldali elnöke pedig még csak félbe sem szakította, amikor az egykori miniszter ahelyett, hogy a feltett kérdésekre válaszolt volna, saját sérelmeinek előadásába kezdett.

Pedig Varga Juditot nem azért hívták be a parlamenti vizsgálóbizottság elé, hogy a saját sirámait előadja, és nem is azért, hogy kiossza a magyar sajtót. Azért hívták, hogy válaszoljon. Mindenekelőtt arra, hogy igazságügyi miniszterként milyen szerepe volt abban a politikai és intézményi rendszerben, amelynek működéséről az elmúlt évek korrupciós botrányai egészen lesújtó képet rajzoltak.

A Völner–Schadl-ügy után mégis ki kérjen bocsánatot?

Varga Juditnak például arról kellene beszélnie, mit tudott a Völner–Schadl-ügyről, milyen felelőssége volt igazságügyi miniszterként, és hogyan történhetett meg, hogy az általa felügyelt minisztérium környezetében ilyen súlyú korrupciós ügy robbanhatott ki. Nem mellékes kérdésekről van szó, hanem a magyar állam működésének egyik legsúlyosabb korrupciós botrányáról.

Varga Judit egy olyan rendszerben volt igazságügyi miniszter, amelyről mára egyre világosabban látszik, hogy a magyar történelem egyik legkorruptabb politikai rezsimjévé vált. Egy olyan rendszerben, ahol a hatalomhoz közel álló emberek ügyei, a korrupciógyanús összefonódások és az állami intézmények politikai kiszolgáltatottsága újra és újra a nyilvánosság elé kerültek. Ahol egykori magas rangú tisztségviselők ellen büntetőeljárások indultak, és ahol a Fidesz politikai világának több szereplője is súlyos ügyekkel került szembe.

Ebben a rendszerben volt ő az igazságügyi miniszter. Annak a rendszernek a működtetésében vállalt szerepet, amelynek egyik legfontosabb feladata éppen az igazságszolgáltatás függetlenségének és a jogállami intézmények működésének biztosítása lett volna.

És miközben most bocsánatkérést követel, a felelősségéről alig beszél. Arról sem, hogy mit jelentett igazságügyi miniszternek lenni egy olyan hatalmi berendezkedésben, ahol Orbán Viktor családjának környezetében is súlyos bűncselekmények gyanúja merült fel. A miniszteri felelősség ugyanis nem merül ki abban, hogy valaki elfoglal egy széket a kormányülésen, majd a kellemetlen kérdések elől a sajtót támadva próbál elmenekülni.

A gyermekbántalmazási ügyekről miért nem beszél?

És van egy másik, még fájdalmasabb kérdés is, amelyről Varga Judit látványosan nem akar beszélni: a gyermekvédelmi és állami gondozási intézményekben történt bántalmazások ügye.

Az ő igazságügyi minisztersége idején is folyamatosan kerültek napvilágra olyan esetek, amelyekben kiszolgáltatott, állami gondozásban élő gyermekek szenvedtek bántalmazást, miközben az államnak éppen az lett volna a feladata, hogy megvédje őket. Ezek a gyerekek nem tudtak sajtótájékoztatót tartani, nem tudtak bizottsági meghallgatáson hosszú beszédet mondani, és nem tudtak maguknak politikai védelmet kérni.

Varga Judit most a saját sérelmeiről beszél, és bocsánatkérést vár. De vajon eszébe jutnak-e azok a gyermekek, akiknek az állam nem tudott védelmet nyújtani? Eszébe jut-e az a politikai és intézményi felelősség, amely az általa is szolgált rendszer működéséből következik?

A demokrácia ugyanis nem azt jelenti, hogy egy volt miniszter akkor beszélhet, amikor kedve tartja, és akkor nem válaszol, amikor kellemetlen kérdéseket kap. A sajtó feladata nem az, hogy a hatalom egykori szereplőinek kényelmes kérdéseket tegyen fel, és nem is az, hogy a politikusok személyes sértettségét ápolgassa. A sajtó feladata éppen az, hogy kérdezzen. Akkor is, ha a válasz kellemetlen, és akkor is, ha a kérdezett politikusnak ez nem tetszik.

Varga Judit mintha máig nem értené, mi a demokrácia, mi az újságíró feladata, és mindenekelőtt mi lett volna az ő kötelessége igazságügyi miniszterként.

Ha valóban lenne rend a fejében, nem a magyar sajtótól várna bocsánatkérést. Neki kellene bocsánatot kérnie. Azokért az évekért, amelyekben egy korrupt hatalmi rendszer egyik legfontosabb kormányzati szereplője volt. Azokért az intézményekért, amelyek nem tudták betölteni a feladatukat. És azért a politikai felelősségért, amelyet ma is megpróbál elhárítani.

Mert a legnagyobb cinizmus éppen az, amikor valaki egy ilyen rendszer egykori igazságügyi minisztereként áldozatnak állítja be magát, miközben a valódi áldozatokról, a korrupcióról és a saját politikai felelősségéről egyetlen érdemi mondatot sem hajlandó mondani.