Itt kell élned, hogy elhidd: a Külügyminisztérium sajtóreferense nem áll szóba a sajtóval

Decemberben robbant be a nagy hír, hogy Győzike lánya pozíciót kapott a Külgazdasági és Külügyminisztérium kommunikációs stábjában, sajtóreferensként, a miniszter közösségimédia-felületeinek szerkesztőjeként. A tárca ezt akkor végzettségével, nyelvtudásával és televíziós múltjával indokolta.

Csakhogy a politika nem áll meg a papírnál. A politika szimbolikus tér is. Ott pedig nem lehet úgy tenni, mintha mindegy lenne, ki milyen előélettel, milyen közéleti csomaggal, milyen ismertséggel érkezik egy állami pozícióba. Gáspár Evelin nem ismeretlen szakdiplomata volt, akit a közönség most fedezett fel, hanem celebvilágból ismert szereplő, akinek a neve már jóval a külügy előtt is be volt írva a magyar nyilvánosságba. És lehet ezen megsértődni, de ettől még tény: ha valakit egy ilyen háttérrel emelnek be egy minisztériumi kommunikációs pozícióba, az eleve minimum érdekes választás.

Aztán jött a HVG-nek adott, pontosabban nem adott válasz, és hirtelen minden a helyére került. Mert itt nem arról volt szó, hogy valaki udvariasan elhárított egy kellemetlen kérdést. Hanem arról, hogy egy sajtóreferens demonstratívan megmutatta, hogyan gondolkodik a sajtóról. Először így: „– Nem nyilatkozom, köszönöm, nem élek a lehetőséggel.” Majd amikor mégis megszólalt, ezt mondta:

„Te itt dolgozol? Pénzt keresel? Mert én is itt, képzeld el.”

Mondjuk legalább őszinte volt.

Mert miközben a politikában általában elvek, értékek, szolgálat és hasonló nagy szavak szoktak előkerülni, itt most valaki egyszerűen kimondta: pénzért van itt. Nincs körítés, nincs ideológia, nincs magasztos küldetéstudat. Ha nagyon akarjuk, ezt akár a magyar közélet egyik legtisztább pillanataként is értelmezhetjük.

„És nekem nem az a munkám, hogy neked nyilatkozzak, hanem majd nézd meg a TikTokomat meg az Instagramomat.”

Ez a mondat nemcsak egy újságírónak odavetett félmondat, hanem egy komplett kommunikációs modell összefoglalása. A sajtó kérdez – a hatalom pedig azt mondja: majd mi eldöntjük, hol és hogyan kommunikálunk. Ha érdekel, nézd meg a platformjainkat. A baj tehát nem pusztán a modorral van, bár az is beszédes.

A baj azzal van, hogy ez az attitűd tökéletesen illeszkedik abba a politikai logikába, amely a nyilvánosságot nem ellenőrző térnek, hanem díszletnek tekinti. Ahol az újságíró nem kérdezhet, legfeljebb végignézheti, milyen videó kerül fel az Instagramra. Ahol a válaszadás nem kötelesség, hanem szívesség.

Nem véletlen, hogy az ügy a Redditen is nagyot ment. Ott már nem finomkodtak: „Csak felkerült a szar a polcra, és azt hiszi, hogy lekvár.” – írta egy kommentelő. Egy másik szerint: „Bármelyik egyetem/főiskola közelében találni 50 alkalmasabb fiatalt egy ilyen pozícióra.” Megint más úgy fogalmazott:

„Sajnos Evelin alkalmazása csak azt erősíti meg, hogy nem a tudás, a szakértelem számít, hanem az, hogy ki kinek a kölyke.”

Gáspár Evelin története nem is igazán róla szól. Hanem arról, hogy milyen ország az, ahol egy sajtóreferens szerint nem az a dolga, hogy nyilatkozzon. Ahol a kommunikáció nem párbeszéd, hanem tartalomgyártás. Ahol a legőszintébb mondat az, hogy „pénzt keresek”.

És lehet ezen nevetni, lehet rajta felháborodni, de egy dolgot nehéz vitatni: ritkán kapunk ennyire tiszta, ennyire sallangmentes képet arról, hogyan működik a rezsim.