Öt nagybank elég lenne? A verseny szűkítésének kockázatai

A miniszter négy bankot név szerint megnevezett: az OTP Bankot, az MBH Bankot, a K&H Bankot és az UniCredit Bankot, az ötödik helyre azonban nem tett javaslatot. A kijelentés mögött akár gazdasági logikát is fel lehet fedezni: a konszolidáció csökkentheti a működési költségeket, egyszerűsíti a piacot, és a nagyobb szereplők jobban képesek lehetnek a kormányzati és vállalati ügyfelek kiszolgálására, de főleg több profitot termelni, ha eltűntetik a kisebb versenytársakat.

A bankrendszer koncentrációja valóban hozhat méretgazdaságossági előnyöket. Kevesebb szereplő mellett csökkenhet az adminisztrációs és infrastruktúra-költség, egyszerűbbé válhat a szabályozói felügyelet, és nagyobb tőkeerő állhat rendelkezésre. Az ilyen érvek azonban csak az érem egyik oldalát mutatják.

A verseny visszaszorulásának ára

A másik oldalon ott van maga a verseny. A bankpiac sajátossága, hogy a fogyasztók számára az árverseny – számlavezetési díjak, hitelkamatok, tranzakciós költségek – közvetlenül érzékelhető. Ha a piac szereplőinek száma mesterségesen szűkül, a verseny intenzitása csökkenhet, sőt a kartellezés is egyszerűbb – mégha elvben tiltott. Kevesebb alternatíva mellett a bankoknak kisebb a kényszere az árak leszorítására vagy az innováció felgyorsítására.

Egy öt nagybankra korlátozott rendszer ráadásul koncentrációs kockázatot is jelent. Minél nagyobb egy-egy szereplő piaci súlya, annál nagyobb rendszerszintű hatása lehet egy esetleges megingásnak. A diverzifikáltabb piac stabilabb lehet, mert a kockázatok jobban eloszlanak.

A külföldi tulajdonú bankok jelenléte szintén fontos tényező. Az olyan nemzetközi háttérrel rendelkező szereplők, mint a Raiffeisen Bank, regionális stratégiában gondolkodnak, nem pusztán nemzeti piaci logikában. Egy ilyen intézmény számára a kivonulás nem politikai lista kérdése, hanem üzleti döntés. A Raiffeisen reakciója – miszerint teljes körű szolgáltatással, aktív szereplőként maradnak – éppen ezt jelzi: a piac működését nem lehet egyszerűen deklarációval átrendezni.

Szabad piac vagy irányított struktúra?

A legfontosabb kérdés mégis az, hogy összeegyeztethető-e az „öt nagybank” koncepció a szabad verseny elvével. Ha a piac jövőbeli szerkezetét politikai szándék jelöli ki, az torzíthatja a versenyfeltételeket. A kiválasztott szereplők implicit előnyt élvezhetnek, míg mások bizonytalan helyzetbe kerülnek. Ez önmagában befolyásolhatja a befektetési döntéseket, a hitelezési aktivitást és az ügyfélbizalmat.

A konszolidáció tehát nem önmagában ördögtől való, de csak piaci alapon, természetes összeolvadások és üzleti racionalitás mentén lehet fenntartható. Ha a folyamat irányítottá válik, az hosszú távon gyengítheti a versenyt, növelheti a szolgáltatások árát, és csökkentheti az innovációs nyomást.

Az öt nagybank elképzelése így inkább stratégiai jelzés, mint reális forgatókönyv. A bankpiac működését végső soron nem listák, hanem verseny, ügyfélbizalom és tőkeerő határozza meg. És ezek a tényezők ritkán illeszkednek egy előre meghatározott számhoz.

Az ötödik hely árnyéka

Meg fogunk lepődni, ha végül a Gránit Bank tölti be az ötödik helyet? Attól függ, honnan nézzük.

Ha piaci súly alapján vizsgáljuk, a Gránit ma még nem egy ligában játszik az OTP, az MBH, a K&H  vagy az UniCredit bankokkal. Mérlegfőösszeg, vállalati finanszírozási volumen, régiós beágyazottság – ezekben a mutatókban a Gránit kisebb szereplő. Egy klasszikus bankpiaci konszolidáció általában a nagyok között zajlik, nem egy feltörekvő digitális bank felmagasztalásával.

Ha azonban politikai-gazdasági térképen helyezzük el a kérdést, már árnyaltabb a kép. A Gránit Bank tulajdonosi háttere közismerten kötődik Tiborcz István üzleti köréhez. Ez önmagában nem jelent automatikus előnyt vagy garanciát, de egy olyan korszakban, amikor a „nemzeti tulajdon aránya” deklarált gazdaságpolitikai cél, a pozíciója stratégiai értelemben értelmezhetővé válik.

Az igazi kérdés azonban nem az, hogy ki kerül az ötödik helyre, hanem az, hogy egyáltalán létezhet-e ilyen, előre kijelölt struktúra egy uniós tagállam pénzügyi piacán. A bankrendszer nem kvóták szerint működik. Nem lehet politikai döntéssel meghatározni, hogy pontosan hány szereplő „maradhat”, miközben a tőke, a verseny és az ügyfélbizalom dinamikája folyamatosan változik.

Egy miniszter milyen alapon, milyen felhatalmazással jelenthet ki egyáltalán ilyet?!

Ha az „öt bank” koncepció piaci logikára épül, akkor a legerősebb, leghatékonyabb szereplők maradnak talpon — függetlenül attól, hogy kik a tulajdonosaik. Ha viszont politikai struktúra rajzolódik ki mögötte, az már a verseny természetét érinti.

A valódi meglepetés tehát nem az lenne, ha a Gránit Bank lenne az ötödik. Hanem az, ha a magyar bankrendszer jövője valóban egy előre megrajzolt, politikailag kijelölt térképen dőlne el, nem pedig a piac logikája mentén.