Aranyárban a dió: ennyit kérnek most egy kilóért Magyarországon

Brutális, ami a boltokban és a nagybani piacokon történik: a dió ára ismét emelkedett, miközben a hazai termelők egyre nehezebb környezetben próbálnak talpon maradni. A relatíve gyenge hazai és európai termés, az időjárási szélsőségek és az olcsóbb import egyaránt éreztetik hatásukat a piacon.

A nyers, héjas dió termelői nettó ára erősen függött a minőségtől: 700 és 1200 forint között szóródott kilogrammonként, de jellemzően 800–900 Ft/kg körüli árszint volt a jellemző.

A helyzet a feldolgozott terméknél még látványosabb:

A Budapest Nagybani Piacon januárban a magyar dióbél ára 3000–3500 Ft/kg között mozgott. Februártól azonban már döntően import áru jelent meg. Az import dióbél ára minőségtől függően 3500–5000 Ft/kg között alakul. A feles dió a drágább kategória, míg a tört dióbél az olcsóbb. Összességében mérsékelt, néhány száz forintos kilogrammonkénti áremelkedés történt a tavalyi évhez képest, amit a gyengébb hazai termés mellett az európai diótermés csökkenése is magyaráz.

Nem példa nélküli az áremelkedés: az elmúlt negyed évszázadban gyakorlatilag folyamatosan drágult a dió Magyarországon. Mindössze négy évben csökkent az átlagár az előző évhez képest – 2004-ben, 2009-ben, 2016-ban és 2024-ben –, 2010-ben pedig csupán pár forintos növekedést mértek.

A tavalyi dióbetakarítás szeptember elején indult és október közepén zárult, de országos szinten csak gyenge-közepes termést hozott.

Az áprilisi fagyhullám még mérsékelten érintette az ültetvényeket, ám a május 10-i fagyok az északkeleti országrészben – ahol a hazai diótermő terület mintegy fele található – már a legérzékenyebb fejlődési szakaszban csaptak le. Különösen a korai érésű fajták szenvedtek jelentős károkat, több helyen részleges vagy akár teljes terméskiesés történt. A Dunántúl ezzel szemben megúszta a májusi lehűlést, így éles regionális különbségek alakultak ki.

A problémákat tovább súlyosbította az áprilistól június végéig tartó aszály, amely főként az öntözés nélküli – az ültetvények többségét kitevő – gazdaságokat érintette érzékenyen. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében a megszokott termés mindössze 30–50 százaléka realizálódott, amit helyenként nyár eleji jégverés tetézett.

Nő a terület, mégis alacsony a hozam

Az elmúlt tíz évben Magyarországon jelentősen nőtt a diótermő terület, főként a kedvező telepítési támogatások miatt. A mennyiségi növekedés azonban nem járt együtt a korszerű, intenzív árutermelő ültetvények arányos bővülésével.

Jelenleg körülbelül 1500 hektár tekinthető valódi árutermelő ültetvénynek. Az öntözött, nagyüzemi területek nagysága a 400 hektárt sem éri el. Ez komoly versenyhátrányt jelent. Modern ültetvényeken jó évjáratban akár 4–5 tonna/hektár héjas termés is elérhető, miközben az országos termésátlag 1 tonna/hektár alatt marad, a hagyományos, extenzív ültetvényekben pedig sokszor csak 300 kg/hektár a jellemző hozam.

Héjas dióból Magyarország alapvetően önellátó, érdemi import nem érkezik. Dióbélből viszont egyre nagyobb szerepet kap a külföldi áru, elsősorban Romániából és Ukrajnából. Az export közben jelentősen visszaesett. 2018 előtt évente több mint 2000 tonna héjas diót és hasonló mennyiségű dióbelet szállítottunk külföldre, az elmúlt öt évben azonban az exportpotenciál a negyedére zsugorodott.

Ahogy az Agrárszektor írja, a versenyképességi hiányosságok miatt kiszorulunk a piacról.

A fő exportpiacok továbbra is:

• Nagy-Britannia
• Németország
• Ausztria
• Svájc

Ennek ellenére Magyarország részesedése az uniós dióexportból mindössze 3–5 százalék.

Van jövője a magyar diónak?

Kocsis Márton, a FruitVeB gazdasági elemzője szerint rövid távon még megmaradhatnak a piacaink, de a jövedelmezőség romlani fog, így a dióágazat zsugorodása várható a termőterület tekintetében. A piaci igény ugyanakkor jelentős, és hosszabb távon inkább növekvő tendenciát mutat. A kérdés az, hogy a hazai termelők képesek-e felvenni az árversenyt.

A magyar dió egyik fő erőssége a kiváló minőség és a nagy méret, amely nemzetközi szinten is a felső kategóriába sorolja. Ugyanakkor a szárítás magas energiaigénye, a növekvő munkaerő- és inputköltségek, valamint a déli féltekéről érkező olcsóbb áru egyre komolyabb kihívást jelentenek.

A tét tehát nagy: ha nem sikerül javítani a versenyképességet és növelni a hozamokat, a hazai diótermelés lassú visszaszorulása is bekövetkezhet – miközben a fogyasztói árak tovább emelkedhetnek.