A Trump-korszak a NATO-t is elsöpörheti

Az első világháború után Franciaország a Maginot-vonalban látta biztonsága garanciáját. A masszív erődrendszer azonban inkább pszichológiai megnyugvást adott, mint valódi védelmet: 1940-ben Németország egyszerűen megkerülte. A történelmi párhuzam ma újra felbukkan Európában, amikor a kontinens biztonságát szinte kizárólag a NATO-hoz köti.

A hamis biztonság érzete

A hidegháború után a NATO több lett egyszerű katonai szövetségnél: a stabil világrend szimbólumává vált. Az amerikai katonai fölénybe vetett hit elaltatta az európai stratégiai gondolkodást, és sokáig elképzelhetetlenné tette egy újabb európai háború lehetőségét. A védelem kiépítése helyett a leszerelés és az együttműködés vált normává.

Donald Trump politikája azonban alapjaiban kérdőjelezi meg ezt a rendet. Az Egyesült Államok elnöke nyíltan kétségbe vonja a szövetségi rendszer hasznát, és Európát inkább tehernek, mint stratégiai partnernek tekinti. Grönland megszerzésének gondolata pedig már nemcsak retorikai provokáció, hanem a NATO alapelveit is sértő fenyegetés.

Trump világtérképe

Trump szemében a szövetségek nem erőt, hanem kötöttséget jelentenek. Kína példája – amely szövetségesek nélkül érvényesíti érdekeit – vonzóbb számára, mint a transzatlanti együttműködés. Oroszország ukrajnai háborúját sem a müncheni megbékítés, hanem az 1914-es szarajevói láncreakció logikáján keresztül értelmezi: szerinte a legnagyobb veszély az, ha Amerika belesodródik egy számára „felesleges” háborúba.

Európa eközben kettős csapdába került. Miközben továbbra is a NATO-ban látja biztonságának zálogát, egyre világosabb, hogy az amerikai garanciák nem feltétlenek. A védelmi kiadások növelése önmagában nem pótolja a politikai és stratégiai autonómia hiányát.

A kérdés immár nem az, hogy Európának szüksége van-e a NATO-ra, hanem az, képes-e elképzelni saját biztonságát nélküle is. Ha nem, akkor a szövetségbe vetett hit könnyen ugyanazzá válhat, mint egykor a Maginot-vonal: megnyugtató, de végzetesen félrevezető illúzióvá.