Véget ért a liberális nemzetközi rend – Kína egyre erősebb, az USA stagnál

A legfontosabb megállapítások:

• Világszerte sokan számítanak arra, hogy Kína – már most is jelentős – globális befolyása a következő évtizedben tovább növekszik, és egyre többen tekintenek Pekingre szövetségesként vagy elkerülhetetlen partnerként.

• A világ nagy részén az Egyesült Államokat továbbra is globálisan meghatározó szereplőnek tartják, és úgy vélik, hogy a jövőben is fontos marad, ugyanakkor kevesen számítanak befolyásának további erősödésére.

• A legtöbb országban Donald Trumppal szemben alacsonyabbak az elvárások, mint 12 hónappal ezelőtt. Hatalomba való visszatérésének első éve egyes térségekben – köztük Indiában és Dél-Afrikában – látványos véleményváltozásokat idézett elő.

• Oroszországban egyre többen tekintenek Európára ellenfélként, miközben az Egyesült Államokról alkotott kép enyhült. Kínában az Európai Uniót önálló álláspontot képviselő, Amerikától elkülönülő hatalmi szereplőként tartják számon.

• Az európaiak a világ legpesszimistább közvéleményének számítanak: kevéssé bíznak abban, hogy az EU egyenrangú félként tud fellépni az Egyesült Államokkal vagy Kínával szemben, és komolyan aggódnak az orosz agresszió és a nukleáris fegyverek jelentette fenyegetés miatt.

• Az európai vezetőknek őszintébben kellene beszélniük arról, hol áll Európa ebben a posztnyugati, „Kína az első” logika mentén formálódó világban, hogy képesek legyenek sikeres stratégiát kialakítani annak kezelésére.

A kérdés az, hogy Európa – és maga a demokrácia – képes-e vele tartani, újradefiniálva a hatalmat mint együttműködést, legitimitást és közös problémamegoldást egy multipoláris korszakban.

Trump „America First” politikája – már a venezuelai beavatkozás előtt is – sok országot taszított közelebb Pekinghez. A liberális nemzetközi rendtől való amerikai elfordulás sokak számára feloldotta a kényszert, hogy egy USA-vezette szövetségi rendszerhez igazodjanak. A „Nyugat” ezzel párhuzamosan sokak szemében kifáradt geopolitikai erővé vált.

Ez a törés különösen Európában látványos. Az európaiak többsége már nem tekinti megbízható szövetségesnek az Egyesült Államokat, miközben nő a fegyverkezési hajlandóság és az önálló fellépés igénye.

Kína felemelkedése nem kelt félelmet

A felmérés szerint a legtöbb országban nemcsak Kína erősödésére számítanak, hanem ezt nem is tartják fenyegetőnek. Kínát csupán Ukrajnában és Dél-Koreában tekinti a többség riválisnak vagy ellenségnek. Ezzel szemben Dél-Afrikában, Brazíliában és Indiában sokan szövetségesként vagy elkerülhetetlen partnerként tekintenek rá.

Kína technológiai és ipari sikerei – különösen az elektromos autók és a megújuló energia területén – hozzájárulnak ehhez a pozitív képhez. Még az Egyesült Államokban és az EU-ban is egyre többen gondolják úgy, hogy ezekben az ágazatokban Peking lesz a vezető erő.

Mindez arra utal, hogy a globális közvélemény számára egy „Kína-központú” multipoláris világrend nem riasztó, hanem sokak számára kifejezetten előnyösnek tűnik.

Amerika befolyása csökken, de nem tűnik el

A Kína-erősödés nem jelenti automatikusan Amerika bukását. Bár kevesen számítanak az USA további erősödésére, sokan továbbra is jelentős globális szereplőként tekintenek rá. Ugyanakkor az USA már nem egy liberális világrend vezetőjeként, hanem „csak” egy nagyhatalomként jelenik meg.

Az Európai Unióban különösen látványos az elfordulás: mindössze a válaszadók 16 százaléka tekinti az Egyesült Államokat szövetségesnek, miközben egyre többen riválisként vagy ellenségként írják le. Ez nem feltétlenül Amerika gyengüléséről, inkább Washington Európához való keményebb viszonyulásáról szól.

Érdekes módon a középhatalmak – például Brazília, Dél-Afrika vagy India – körében Kína népszerűbb, mint az Egyesült Államok, ami egy globális „népszerűségi verseny” elvesztésére utal Washington számára.

Európa válaszút előtt áll

Az ECFR szerint az amerikai lépések – köztük a venezuelai beavatkozás – akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy Kína „naggyá váljon” a világ szemében. Európa eközben egyre inkább szorongatott helyzetbe kerül egy olyan világban, ahol a Pax Americana véget ért.

Az európai közvélemény érzi a fenyegetést, de bizonytalan abban, hogyan reagáljon: képes-e a kontinens önálló katonai, gazdasági és politikai pólussá válni, vagy elsodródik a nagyhatalmak között. A kérdés már nem az, hogy az európaiak érzékelik-e a geopolitikai fordulatot – hanem az, hogy 2030-ra milyen Európát akarnak.

A szerzők szerint Európának egyszerre kell realistának és merésznek lennie. A valódi tét az, hogy a multipoláris világ egyik pólusává válik-e – vagy eltűnik a többi között.