Koltai Róbert: Húsz év után visszatalált gyökereihez

A művészt akárcsak a régi szép időkben, ma is meg-megállítják Kaposvár utcáin az emberek, kedvesen elbeszélgetnek vele, így Koltai Róbert méltán úgy érezheti: visszatalált gyökereihez.

A népszerű művész jelenleg Budapesten is több darabban látható – a Hyppolit, a lakáj című darabban a napokban volt premierje a Karinthy Színházban -, ám a kaposvári Csíky Gergely Színházhoz és a névadó Nagymama című darabjához egészen különleges szálak fűzik. Húsz éven át játszott a vidéki teátrumban, családot is ott alapított, majd első filmje készítése okán megvált addigi társulatától – nem éppen a legkellemesebb módon. Egészen az elmúlt évig nem is járt Kaposvárott, de a felkérésnek, miszerint játssza el Tódorka Szilárd tanár urat a Nagymama című legendás darabban, nem tudott ellenállni – és valószínűleg nem is akart. A művet azóta is pótszékes teltházakkal játssza a színház, a kaposvári közönség és a játszó színészek legnagyobb örömére.

Tódorka

Ez a szerep most számomra „második nekifutás”, ugyanis először Tódorkát Horváth Z.Gergely zenés tévéjátékában játszottam sok évvel ezelőtt. Spindler Béla kollégám velem volt akkor is, most is, csak ő az ifjú szerelmes Kálmánt alakította, míg jelenleg az öreg ezredest adja, amit anno Bessenyei Ferenctől láthattunk. Persze más egy zenés tévéjáték, mint egy prózai komédia! Szeptemberben kezdtünk el próbálni Szikora János rendezésében.

Kinek volt az ötlete, hogy annyi év után elővegyék ezt a művet, és főként hogy téged meghívjanak Tódorka Szilárd szerepére, több mint két évtized után?

Schwajda György ötlete volt nem sokkal halála előtt, hogy az új évadban ezzel a ma is nagyon szerethető darabbal indítson a színház, és hogy néhány ex kaposvári vendégművész is játsszon benne. Molnár Piroska és Spindler Béla mellett a csetlő-botló tanár úr szerepére az én személyemet javasolta. Sajnos, Schwajda már nem láthatott minket hirtelen bekövetkezett halála okán. Szerencsére a színház hű maradt az ő ötletéhez, így az előadás létre is jött.

Te akkoriban voltál a kaposvári színház tagja, amikor az fénykorát élte, rögtön a diplomád átvétele után, 43 évvel ezelőtt oda szerződtél, és húsz éven át a társulat oszlopos tagjaként láthatott a közönség, aztán egy huszárvágással hirtelen Budapestre költöztél családoddal együtt. Milyen volt újra annyi év után belépni a kaposvári színház falai közé?

Szívszorító! A szívem már akkor hevesebben vert, amikor nyáron felhívtak a színháztól, és felkértek Tódorka szerepére. Nosztalgikus, ugyanakkor lelki okokból mondtam igent, pedig akkor még nem tudhattam, hogy ilyen csodálatos előadásnak lehetek majd résztvevője. Nem panaszkodhatok, hiszen elkényeztetett színészként játszhattam vígjátékot, drámát, zenéset, prózát az elmúlt évtizedekben, filmeket is rendezhettem, mégis titokban mindig arra vágytam közben, hogy egy szép napon újra kapjak egy hívást Kaposvárról… Ez a hívás viszont sokáig nem érkezett meg.

Beszélnél egykori távozásod okairól, körülményeiről?

Számomra ez egy minden szempontból megrendítő visszatérés, mert húsz éve szerződtem el, közvetlenül a Sose halunk meg! bemutatója után. Szerettem volna életem első filmjével járni az országot, részt venni a bemutatókon, de hiába kértem, az akkori igazgató nem engedett el.

Igaz ugyan, hogy olyan szerepet utasítottam vissza, mint az Éjjeli menedékhelyben Luka csodálatos figuráját, viszont ennek és a felmondásomnak köszönhetem az azóta megszületett összes többi filmemet is!

Ha akkor nem jövök el Kaposvárról, ma ugyan valószínűleg Kossuth-díjas lennék én is, akárcsak a legtöbb akkori kaposvári kollégáim, viszont nem léteznének a filmjeim, amiket én is, a közönség is a szívébe zárt azóta.

Ez pedig nekem többet ér, fontosabb egy magasrangú állami kitüntetésnél, a filmrendezéshez pedig egész ember kell. (Itt jegyezném meg, hogy a fiammal együtt készített másfél éve készülő Magic Boys című koprodukciós filmünk, amelyet magyar, angol, amerikai pénzből készítettünk, 95 százalékban készen van, és remek komédiának ígérkezik. Olyan világsztárok főszereplésével, mint Michael Madsen, Vinnie Jones, Jamelia, valamint olyan magyar kiválóságok, mint Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Tompos Kátya, Nagy Sanyi. Szeretnénk, ha mielőbb a nézők elé kerülne, mert mint mindig, nagyon bízom a magyar közönségben, de ezúttal fiam már előrehaladott tárgyalásokat folytatott amerikai filmforgatási szakemberekkel, így azt is hozzátehetem, hogy komoly nemzetközi érdeklődés is van a film iránt.)

Éreztem, hogy meg kell próbálnom ezt az utat! Időközben szerencsére kiderült, hogy jól tudok történeteket képben elmesélni, együtt tudok működni a forgatókönyvírókkal, és van érzékem csapatot összekovácsolni: nekem ez a filmrendezés. A személyes fájdalom viszont olyan erősen élt benne is, hogy ha korábban volt is valami dolgom Kaposvárott, nem mentem be a színházba, annyira fájt,hogy nem hívnak.

Pogány Judittal Kaposvárott ismerkedtetek össze, a színházban kollégák voltatok, és még Gábor fiad is ott született…

Igen, néha nosztalgiából el-elsétálok arrafelé, és megnézem a házat, ahol laktunk, az utcát, a játszóteret, ahol tologattam a fiamat, kimegyek a temetőbe Eta nénihez, Jutka nevelőmamájához. Bármerre nézek, megrohannak az emlékek. Eszembe jut, hogy futottunk nagy késésben Jutkát kikísérve a tájbuszhoz,és hogy esett ki 15 hónapos Gábor fiam a babakocsiból fejjel előre a járdára, mivel én rosszul kötöttem be, és megbotlottam egy lépcsőfokban a színházi parkban.

A hónom alatt rohantam be vele a másfél kilométerre lévő kórházba! Feldagadt szegénykémnek a szája, ezen kívül más baj nem történt, viszont milyen fura az élet?! Később megtudtam, hogy Jutkának egy órával később ugyanott dagadt fel a szája később, mert annyira elhatalmasodott rajta anyaként az aggodalom… Ilyen, és ehhez hasonló emlékek rohannak meg mindig, ha mostanában Kaposvár utcáin autózom vagy sétálgatok.

Meghívásodra veled utaztam a legutóbbi előadásra, és személyesen láthattam, mennyire szereti az előadást és persze benne téged is, a kollégáiddal együtt a kaposvári közönség!

Nagyon elkényeztetnek minket, csodálatosak a kaposváriak, igazi értő, lelkes nézők, óriási volt a velük való találkozás! Láthattam azokat, akik anno kisgyerekként nézték meg a Micimackó, a Pinokkió vagy a Bűvös erdő című előadásainkat, ma felnőttként tapsolnak nekünk.

Eddig minden előadás ünnep volt! Még a kakasülő is zsúfolásig van, ami nagy szó! A színház biztosít egy kis lakást a részemre, így ha épp nincs másnap sürgős dolgom a fővárosban, még ki is tudom pihenni az esti előadást. Egyszóval csakugyan remek dolgom van: ez a város nekem mindörökre egyet jelent nemcsak a színházzal, de a családommal is.