„A magyar filmnek nincs jövőképe”

Milyen évet zárt a magyar filmszakma, ha a magyar filmek minőségét nézzük?

Ez a Magyar Filmszemlén fog kiderülni, mikor felvonul minden film. Az értékelésre akkor kerülhet sor, amikor látjuk, hogy mi, és milyen minőségben készült el. Az biztos, hogy a közönségfilmek tavaly is nagyon vékonyan csordogáltak. Valójában csak az Üvegtigris 3. hozta év végén azt a magas nézőszámot, ami egy közönségfilmtől elvárható.

Egyébként a tanácstalanság a jellemző. Az utóbbi időben nagyon sokszor készülnek el és kerülnek forgalmazásba olyan magyar filmek, amikről nem is nagyon lehet hallani. Nagyon kurta és visszhangtalan sorsuk van.

Tavaly több próbálkozást is lehetett látni afelé, hogy ne csak a komédiák jelentsék a magyar filmszcénát. Fontos volt például a Dobó Katával és Kern Andrással készített Halálkeringő, ami a magyar thrillert próbálta megteremteni, sok promócióival és kevés sikerrel. Ennyire megszoktuk a vígjátékokat, vagy más problémák állnak a háttérben?

Zajlik egy hatalmas parti, amiben részt vesz mindenki; a producerek, a rendezők, a forgalmazók, a kritikusok, még a filmtudorok is, de valahogy a néző ezekre a partikra sohasem hivatalos. És amikor nem hajlandó elmenni a moziba, akkor a filmszakma mindig felhorkan, hogy ennek a közönségnek akkor milyen filmet csináljunk.

A háttérben zajló különféle okoskodások, bizniszelések, lobbizások közepette a nézők tanácstalanná, bizonytalanná váltak a magyar filmeket illetően. Ők valahogy kimaradtak a mozgókép-élményéből. A Halálkeringő publicitása sem volt olyan, mint amilyen lehetetett volna. Ha felidézzük a Halálkeringő reklámját vagy kampányát, kiderül, ez sem volt egy pusztító erejű kampány.

Egyre kevesebb olyan fórum van médiumokban, amiben rendszeresen foglalkoznának a filmekkel. El kell fogadni, hogy a magyar film nem egy topik a világháló korszakában. Ha pedig a magyar film nem egy topik, nincs mire odafigyelni, nem lehet róla beszélgetni, miért is lelkesedne a néző és váltana mozijegyet?

Ez egy sok éve zajló folyamat: látható volt már tíz vagy akár húsz éve is. De valahogy a filmszakma, amelyik a legerősebb érdekérvényesítő lobbi a magyar művészeti kulturális életben, nem gondolta igazán úgy, hogy szóba kellene állni a nézővel.

Más szempontokból eléggé sűrű évet zárt a filmszakma. Pénzek tűntek el, Andy Vajna politikai nagyfőnök lett, hatalmas kavarodások voltak a Filmszemle körül is. Mi történik jelenleg a magyar filmes szcénával?

Leállt az eddig gyakorlat. A hét-nyolc milliárdos hiány megállapítása után visszanyesték a Magyar Mozgókép Közalapítvány költségvetését, és egyelőre nem tudjuk, mi lesz. Az MMK az ötödére zsugorodott büdzséjéből nem tudja folytatni azt a támogatási folyamatot, ami ennek a húszesztendős szervezetnek a lényege volt. Nem tudjuk, hogy mi áll előttünk, mi fog történni vagy hogy mi lesz az MMK funkciója, és ha megszűnik, ezeket a funkciókat fogja-e más intézmény gyakorolni.

Ugyanígy nem látjuk, hogy az Andy Vajna által felügyelt finanszírozási pont vagy forrás milyen elvek, milyen értékek, egyáltalán minek alapján fog majd működni. Nagyjából még a Nemzeti Kulturális Alap tekinthető folytonosnak, de nyilvánvaló, hogy ott a mozgóképre fordítható büdzsé nagyságrendekkel növekedni nem lesz képes.

Az eddig döcögő gépezet sok anomáliával működött, amely ha úgy tetszik, egy hagyományt fogadott el, amely már a rendszerváltás előtt is fennállt a magyar filmszakmában. Az MMK önmagát saját hajánál fogva nem tudta kihőzni ebből a lápból. Sem én, sem a filmszakma nem látja, hogy jövőre mennyi lesz az állami részvétel a magyar mozgóképkultúrában.

Erről nem is kezdődött el egy józan párbeszéd eddig, inkább sértettségek, indulatok és kétségbeesés uralja ezt az egész világot és a filmesek nem nagyon tudnak tervezni. Ami azért bonyodalmas, mert a filmgyártás egy összetett ipari tevékenység. Hirtelen felindulásból nem lehet egy egész estés játékfilmet elkövetni.

Ezek szerint az eddig működő rendszer még a szocializmusból maradt ránk. Ez azt jelenti, hogy szükség van a változásra?

Feltétlenül. Látszólag az MMK egy teljesen úgy formáció volt, ami viszont régi alapokra épült. Nem fogalmazott meg új értékeket, úgy gondolta, hogy azok az intézmények és alkotók, szakemberek, akiket összefog az MMK, kimagaslóak. Ha eddig is értéket hoztak, miért ne lehetne így a jövőben is…?

Az MKK nem igazán tudott kitörni abból a világból, aminek a meghatározó bemutató helyszíne még mindig a mozi volt, a forgalmazás pedig még úgy zajlott, hogy hagyományos mozik voltak és csak néhány multiplex. Nem tudott kitörni abból, hogy a magyar filmnek barátai a kritikusok és a fesztiválra válogató szakemberek hűségesek. De csendben megjegyezném, hogy az elmúlt húsz évben egy új generáció lépett be. A közönség alapvetően más szemléletű, másképpen szemléli a mozizást és másképpen jut hozzá a filmekhez.

És történt még egy apróság. Húsz évvel ezelőtt az ember nem tudott filmet forgatni a saját kamerájával vagy mobiljával jó minőségben. A film készítésének körülményei megváltoztak, ez egy olyan technika lett, ami mindenki rendelkezésére áll.

Apróság az is, hogy a piaci viszonyok is teljesen máshogy működnek, mint a létező szocializmusban. Az arról szólt, hogy központi forrásokból kell üzemeltetni ezt a nagyon jelentős gépezetet, ami jelenti a gyártást, bemutatást, forgalmazást, képzést és mozik fenntartását. De ez már nem így van.

Nem rosszhiszeműen, de az MMK lomhán, tohonyán értelmezte ezt a világot, ami körülötte nagyon gyorsan változott. Már sokkal korábban be kellett volna következnie egy olyan fordulatnak, amelynek során átgondolják, hogy mire fordítanak közpénzeket és mire szolgál ez a közpénzforrás.

Egy csomó megoldatlan, megválaszolatlan kérdés vett körül bennünket, amiket nem hiszem, hogy az idők végezetéig a szőnyeg alá lehetett volna söpörni. A szőnyeget most felemelték, és látható, hogy nagyon sokminden gyűlt össze alatta. De hogy a porszívózás, szőnyegsamponozás, a dolgok átgondolása mikor lesz, azt én ebben a pillanatban nem látom.
@@
Ezek szerint a magyar filmiparnak jelenleg nincsen semmilyen jövőképe?

Még hasonló sincsen. Egyetlen dolog van, ami még bizonyosság; a filmtörvénynek az a passzusa, amely a 20 százalékos adóvisszatérítést lehetővé teszi. Ez azért fontos, mert ez a fajta krízis nem állítja le a Magyarországon folyó bérmunkákat.

Ezek pedig nem csak a nemzetgazdasági hozadék miatt fontosak, hanem azért is komoly jelentőségűek, mert általuk Magyarországon a filmes szakemberek folyamatosan munkában tudnak  lenni. Ez a szakembercsapat pedig az egyetlen garancia arra, hogy bármiképpen változzon is a helyzet Magyarországon.

Sokat beszélünk a pénzről, de valóban csak a pénz a probléma?

Alapvetően nem a pénz a probléma. Nyilvánvalóan, ha én is filmkészítésből élnék, nekem is az lenne az első mondatom minden alkalommal, hogy „adjál pénzt, és még többet, sokkal többet.” Hiszen úgy tartják, hogy pénz nélkül nem lehet jó filmet készíteni. De a „kispénz ,kisfoci” gondolat nem csak a foci esetében hamis, hanem a filmkészítés esetében is.

Ha nincs ötlet a filmekben, ha nincs semmilyen vágya a megújulásra, az eredetiségre, akkor tökéletesen mindegy, hogy mekkorák a támogatások. Ha az egész ágazatot úgy szemléljük, hogy folyik bele a közpénz – bár ez valójában nem más, mint a vastüdő villanyszámlája – akkor egyszerűen nem születnek jó filmek.

A válság egyebek között abból is fakad, hogy nincs felmérve, hogy a magyar filmnek milyenek a piaci esélyei. Inkább kialakult egy csomó zűrös, nehezen értelmezhető értékelési rendszer és mindenféle kamuviták.

Mit takar ez az értékelési rendszer?

Arra törekszenek, hogy objektív adatokkal lehessen mérni a filmek sikerességét. Ez azért rettenetesen nehéz, mert van egy mérőszám, amit úgy hívnak, hogy bevétel. De a bevétel Magyarországon még a kiemelkedően sikeres filmek esetén sem tesz nyereségessé egy filmet, mert kis piacon vagyunk.

Egy lengyel, német, spanyol, brit méretű piacon már s hazai filmeknek is van lehetőségük arra, hogy üzleti szempontból érdekelt legyen a piaci jelenlétük. A mi piacunkon erre nincs lehetőség. Ezért hajlanak sokan arra, hogy szembeállítsák a piaci sikert és a fesztiválsikert. A fesztivál siker egyáltalán nem kötődik nézőszámhoz, egy film akkor is sikeres lehet egy fesztiválon és a szakmai közönség előtt, ha azt a moziban senki sem látná, vagy akár be sem mutatnák.

Ezek szerint néhány kivételtől eltekintve, mi csak a fesztiválsikerekben gondolkodhatunk?

Érdemes lenne végiggondolni – ami nem könnyű feladat – hogy bármilyen kicsi is ez a piac, egy jó piaci stratégiával számolhatnánk bevétellel is. Azok a filmek, amelyek a moziban igazán sikeresek, jó termékek lehetnek a televíziós piacon is. Léteznek olyan további piaci formák, amelyek ha nem is tesznek egy ilyen filmet pénzgyárrá, de a megtérüléshez közel kerülnének.

De a beszélgetés tárgya Magyarországon húsz éve a pénz. Arról nem folyik beszélgetés, hogy hány honi, egész estét film forgalmazását bírja el a magyar forgalmazók sokasága vagy a mozihálózatunk. Arról sem folyik beszélgetés, hogy a közpénzt – vagyis a mi pénzünket – is felhasználó magyar filmek hogyan juthatnak el a közönséghez.

Egy filmnek nem csak anyagi rentabilitása van, hanem létezik egy olyan fajta szellemi megtérülése is, hogy egyszerűen látják az emberek. Nem nagyon gondolta végig az az államgépezet, ami egyik zsebéből a másikba, végül egy csókos zsebébe helyezte el a pénzeket, hogy ez a rengeteg film nem lesz képes megállni a mozik világában.

Mi lehetne a megoldás kulcsa?

Szükség lenne egy televíziós jelenlétre, egy intenzívebb dvd-piacra. Vagy szükség lenne egy olyan fajta webes felületre, ami lehetővé teszi akár nagyon barátságos áron, akár ingyen is, hogy a magyar nézők hozzáférjenek azokhoz a filmekhez, amiknek létrehozásához ők is hozzájárultak.

Magyarországon soha nem kellett igazán senkinek elszámolnia. Magyarországon a költségek, a ráfordítások és a nevek mindig csak akkor kerültek elő, ha valamilyen botrány vagy vizsgálódás volt. Nem vette körül egy olyan fajta nyilvánosság a mozgóképszakmát, ami pedig még segíthetett is volna rajta.

Határozott meggyőződésem, hogy a dolgok nem pusztán azért nem mehetnek tovább, mert elzárták a pénzcsapot, hanem azért is, mert ténylegesen végig kell gondolni, hogy mivé lesznek ezek az emberi erőfeszítések, a munka, a ráfordítások. Egyáltalán nem arról szól a történet, hogy nagy sikert, csak nagy pénzből lehet előállítani.

Mi a helyzet más országokban?

Európában van néhány roppant szegény ország, amely nem ragaszkodik hozzá, hogy az identitását nagyon nagy filmtermeléssel teremtse meg. Ugyanígy a norvégok, a belgák, az osztrákok, a hollandok sem gondolják úgy, hogy hatalmas filmmennyiséggel kellene meghódítaniuk a világot.

Az, hogy Magyarországon ilyen furcsa, megkövült gondolatok laknak a fejünkben, az nem biztos, hogy jó. Szigorúan végig kellene gondolni, hogy ha van egyáltalán közpénz, az mire elegendő, és ha valami közpénzből készül, az hogyan juthat el a közönséghez.