Mindent behálóz a médiatörvény?

Szép számmal jelentek meg a tüntetők péntek délután a Kossuth téren, hogy kiálljanak a sajtószabadság szent ügye mellett. Mégis, mikor ott álltam, hiányérzetem volt. És nem csak belső hiány, hiszen egyébként sem teljesen vak meggyőződéssel mentem oda, hanem annál valami sokkal fontosabb, sokkal nagyobb hatással bíró: valami, ami a tömegből hiányzott.

Miért is?

Nem tudom a sokezres gyülekezetből hányan voltak tisztában a médiát átalakító törvénycsomag tartalmával, és hányan voltak, akiket a kormánnyal szembehelyezkedő csoportoknak az a heteken át húzódó hangulatkeltése irányított ki a Parlament elé, melynek eredményeként megszülettek a hatásosabbnál hatásosabb címlapok.

Megjegyzem, egy rendkívül összetett törvénypakkról van szó, tehát nem is az a probléma, hogy nem tudják pontosan, miért tüntetnek. A gond sokkal inkább az a gondolkodásmód, ami azóta jellemzi körülbelül Magyarországot, amióta demokráciánk van.

Politikai polarizáció

Könnyen modellezhetjük ezt akár a mostani tüntetéssel is. A mai magyar közfelfogásban, aki nem ment ki pénteken a Kossuth térre, az narancssárga szemellenzőt hord. Ellenben aki ott volt, az egész biztosan jól belázított ballibsi. Az egyes csoportok szinte nyíltan azonosítanak és azonosulnak egy-egy oldallal.

Sőt, akárhányszor veszélybe kerül, vagy védelemre szorul egy alapvető érték a mindenkori hatalommal szemben, mint például most a sajtószabadság, a másik oldal árnyéka reflexből a szerveződők mögé kúszik. A balos és jobbos szerepek és álláspontok reakció-ellenreakcióként, a másik oldallal fordított arányban alakulnak ki már húsz éve. És nem vesszük észre, hogy ezek a szerepek a kormányváltásokkal együtt váltakoznak.

Aggályos azonban, hogy a kormányváltásokkal az emberek többségének véleménye is fordul. (Kíváncsi lennék egyébként arra, hogy van-e átfedés a 2006-os Kossuth téri tüntetők, és a mostani résztvevők közt.)

Civilszféra zéró

Éppen ezért nem várható még hosszú évekig az sem, hogy jól működő civilszféra alakuljon ki, mivel semmilyen szervezet nem tud független maradni a politikától. Pedig éppen ez az, ami valamilyen ellensúlyként szerepelhetne a kétharmaddal, vagy akár az egész politikával szemben.

Jelenleg az történik, hogy a médiatörvényt – ahogy anno az öszödi böszmeséget is – minden egyes konfliktusba, minden egyes vitás helyzetbe beleviszik, és megfeleltetik az egyik oldalt a másikkal. A West-Balkánban történt tragédia kapcsán is sokan erre lyukadtak ki a közösségi oldalakon.

Kényszer vagy érdek?

Egyértelműen lett volna mit javítani a régi médiatörvényen, és a hajdani médiafelügyelet, az ORTT szerkezetén és munkáján. Az egész átalakítás lehetett volna egy szakmai és civil szemmel is üdvözlendő dolog. Mégis előrebocsátanám, hogy jogalkotói kényszer semmiképp sem állt fenn a reformok (?) idején, semmitől nem vált a régi rendszer hirtelen, egy csapásra használhatatlanná.

A jogalkotói szándék abban kristályosodik ki tisztán, hogy az eredeti törvényben eleve rossz, kiegyensúlyozatlan, így aztán cserélendő szemléletre erősített rá a mostani dokumentum. Ez nem más, mint a média függése a politikától.
@@
Rövidül a póráz

Az ORTT-t köztudottan politikai szálak rángatták, mégis az összetétele sokkal kiegyensúlyozottabb volt. A tagok felét az ellenzéki pártok jelölhették, az elnököt pedig a köztársasági elnök és a miniszterelnök együttesen jelöli ki. Még akkor is, ha ez nem igazán változtatott a végeredményen, legalább pórázon voltak tartva.

Ezzel szemben a kétharmadhoz igazodó NMHH, és a rendeleti joggal megerősített elnöke által a kormány szinte kendőzetlenül hajtja saját uralma alá a médiát.

Szakemberek vagy politikusok?

Nem lenne akkora gond az új médiatörvényben, hogy ún. gumiszabályokat tartalmaz, ha a médiát felügyelő testületben igazi szakemberek lennének. Ha a döntések szakmai szempontokat szem előtt tartva születnének, nem lenne porbléma a jogértelmezés az egyedi esetekben sem.

Sajnos azonban politikusok ülnek az NMHH-ban. Vagy mondjuk inkább erősen lojális szakembereknek őket. Ennek következtében a felügyeleti szerv minden egyes döntésében a kormány álláspontja jelenik majd meg, magyarul a jelen helyzet önkényes értelmezésre ad lehetőséget.

A félelem markában

Pontosan ez a bizonytalansági tényező az, mely a szakma számára a legnagyobb aggodalomra ad okot. Az gumiszabályok önkényes értelmezése következtében nehéz előre belátni, hogy leírt vagy kimondott szavaink mennyire találják szíven a mi Annamáriánkat, vagy aki őt csóválja.

És mivel egyik médium sem akarja, hogy a tetemes összegekben meghatározott büntetések ellehetetlenítsék a további működésüket, inkább az öncenzúrát választják, ami által valóban csorbulhat a szólásszabadság.

Mégsem kell azonban pánikba esni, hiszen aki igazán ért a szakmához, úgyis megoldja, hogy közvetítse gondolatait, még ha sokkal nehezebb is.

Mi fér be Annamáriának?

Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire szerencsés tartalmilag szabályozni a médiát. Az amerikai modell igyekszik a lehető legtágabban értelmezni a korlátokat: csak közvetlen veszély okozása vagy pornográfia esetén tartja egyértelműen szükségesnek a szabályozást.

A tartalmi szabályozás valóban lehetne hasznos is, ha helyesen alkalmazná a testület. Értsd: ha nem az alomrádiónak számító Tilost pécézné ki magának, amiért késődélután leadott egy Ice-T számot, hanem mondjuk nekimenne Magyarország legnézettebb tévécsatornájának, ami főműsoridőben nyomja a Való Világot.

Álmaimban Amerika…

Visszatérve az amerikai modellre: külön megfogalmazza a közügyek vitathatóságának szabadságát. Ennek értelmében közügyek esetében a kormány bírálóit még akkor sem szabad elhallgattatni, ha magánjogi sérelem történik.

Igen, az Amerika. Ott lehetséges újságírók számára, hogy elnököket buktassanak meg az igazság megírásával.