Miklósa Erika húsz éve tündököl a színpadon

Saját elmondása szerint pusztán kedvtelésből fordult az éneklés felé, ehhez képest pár évvel később minden idők legfiatalabbjaként szerződtette a Magyar Állami Operaház.

Gimnázium mellett a szabadidőmet áldoztam rá egy kis pénzkereset gyanánt. Névadókon és esküvőkön énekeltem egy barátnőmmel egy kamaraegyüttesben. Egyszer úgy alakult mindenki lebetegedett, és egyedül kellett elénekelnem az összes esküvőn és pont az egyik ilyen eseményen jelen volt egy énektanár, aki felfedezett és elkezdett tanítani.

Amikor leérettségiztem, már fel is vettek Szegeden a konzervatóriumba, ahol folytattam tovább a tanulmányaimat. Így mentkét évig érettségi után, amikor aztán próbát énekeltem az Operában, és sikerült. Annyira gyors volt, szinte hihetetlennek tűnik így visszagondolva, mert nem is foglalkoztam én ezzel olyan sokat egyébként. Mindig, amikor ezt elmesélem, elhűlök, hogyan lehetett ez…

Korábban senki sem mondta, hogy énekléssel kéne foglalkoznia?

Dehogynem. 7-8 éves koromban sokan mondták ezt, mert nagyon szép, tiszta, erős hangom volt. De családi beállítottságból kifolyólag erősebb volt a sport vonal, és jobban is érdekelt akkor. Nem tudja elképzelni azt egy kislány, milyen operát énekelni, főleg egy olyan alföldi kisvárosban nem, ahol még operaház sincs.

Miért éppen opera?

Tulajdonképpen azért, mert az a tanár, aki engem felfedezett, azt mondta: bármit is fogok csinálni az életben, mindenképpen klasszikus alapot kell tanulnom, és aztán majd elválik, mi lesz. De ő teljesen biztos volt abban, hogy nekem operaénekesnek kell lennem, mert olyan hangi adottságaim voltak, melyek egészen egyedülállók.

Ön is így gondolta ezt akkor?

Én mint fiatal lány akkor ezt egészen másként gondoltam, szívesebben vállaltam volna musicalt vagy valami poposabb vonalat, ami egy tizenéves lánytól érthető…

Legtöbbször az Éj királynőjével azonosítják, nem érzi úgy, néha már-már skatulyaként húzzák önre a szerepet?

Nem bánom, ha beskatulyáznak, ettől függetlenül én még nagyon sok mást csinálok. Emellett azt hiszem, bárki boldog lenne a helyemben, ha ebbe a szerepbe skatulyáznák be.

Hányszor énekelte a húsz év során?

Több, mint háromszázszor.

Melyik egyébként a kedvenc szerepe?

Mindig az, amelyikkel éppen foglalkozom.

Melyik fellépése volt a legemlékezetesebb?

Az énekes számára az a csúcs, amikor a New York-i Metropolitanben debütál. Nekem ez 2004 októbere volt, szintén Éj királynőjeként, de nem akármilyen rendezésben. Julie Taymor egy nagyon kiváló rendezőnő, ő vitte színpadra egyébként az Oroszlánkirályt is. Amikor ennek a filmjét is megcsináltuk, az volt az igazi csúcs.

Az Operától a Metropolitanig viszonylag rövid idő alatt jutott el, ami már önmagában is nagy teljesítmény. Mindezt ráadásul úgy, hogy egy idő után már többet lépett fel külföldön, mint Magyarországon. Hogy történt ez?

Fiatal énekesként az Operába kerültem, és az első két évben a kis szerepeket vállaltam, ami normális is, hiszen egy húszéves embert nem lehet még annyira terhelni. Aztán összeismerkedtem Hamari Júliával, aki nagyon híres mezzoszopránunk volt akkoriban. Ő vitt ki egyszer Brüsszelbe egy nagykoncert vendégeként. Ez az ő szólóestje volt, de mindenképpen be akart mutatni egy fiatal „jövő tehetségét”. Innentől kezdve hamar beindult a nemzetközi karrierem, hiszen ott ügynökségek, menedzserek voltak, akik azonnal rámcuppantak.

Ez volt az oka, hogy olyan gyorsan beindult a külföldi karrierem, és így egyre kevesebbet énekeltem itthon. De aztán másfél-két évvel ezelőtt nagy vágyam támadt arra, hogy ezt a "vándorcigány" életmódot valahogy befejezzem, vagy legalábbis változtassak arányain úgy, hogy Magyarországon többet énekeljek, mint külföldön. Ez a vágyam, és úgy néz ki, sikerül is. A Jóisten akarata teljesül. Mindig mondom: ember tervez, Isten végez.

Vallásos egyébként, hívő?

Igen, hívő vagyok, lehet azt mondani. Római katolikus vagyok, meg vagyok keresztelve, és minden vasárnap ott vagyok a templomban a reggeli misén.

Mi a legnagyobb kihívás az operaéneklésben? Egy ilyen pályafutással a háta mögött van-e valami, amit még mindig kihívásnak tekint a szakmában?

A kihívás az embernek a saját félelmét legyőzni.

Félelem mitől?

Attól, hogy meg tudok-e felelni a nézőknek, meg tudok-e felelni saját magamnak.

Húsz év azt bizonyítja, meg tud…

Hiába van meg bennünk az a hihetetlenül erős exhibicionizmus, azért ez mindig egy igen stresszes, idegi munka marad.

Mik a tervei most? Hogy néz ki a naptára?

Jelenleg készülök a jubileumi koncertemre, melynek jövő hétvégén lesz a bemutatója a Művészetek Palotájában. Aztán a Rigolettóban éneklek az Operában, majd megyek New York-ba, aztán ha visszajöttem, ismét egy vígoperában szerepelek egy világhírű baritonnal, Juan Pons-szal a Don Pasquale-ban. Közben dolgozom a lemezemen is, tehát egy csomó dolgom van.

Hogyan látja ma az opera helyzetét? Mekkora rá az igény? Él még a műfaj?

A műfaj maga az mindig él, mindig van egy szűk réteg, aminek igénye van az operára. Az egy más kérdés, hogy a XXI. században milyen formában lehet ezt népszerűsíteni. Vannak próbálkozások arra, hogy megújuljon. New York-ban elindult az operák moziközvetítése. Ez egy olyan újítás, amely elősegíti, hogy egy moziba beülve, pattogatott kukoricával a kezünkben élvezhessük az operát. Méghozzá zavartalanul, gátlások nélkül, szmoking és nagyestélyi nélkül, amire ugye nem mindenki vágyik.

Emellett egyre jobban figyelnek arra is, hogy az esztétikum mennyire fontos, és hogy olyan tálalásban adják elő ezt a műfajt az embereknek, hogy ez fogyasztható legyen mindenki számára és érdekes is.

Az operától kicsit elkanyarodva: Bakonykutiban indult az önkormányzati választásokon. Miért döntött úgy, hogy a politikában is kipróbálja magát?

Nem azért indultam, hogy polgármester legyek, hanem hogy felhívjam a figyelmet arra: szükség van a változásra a faluban is. Indulásom gátrobbantás volt. Egy jelzés volt mindenkinek, hogy ébresztő, nem lehet bepunnyadni. Egyfajta energia-felpezsdítésnek szántam, aztán majdnem sikerült is, egy szavazaton múlt.

Vezéregyéniség típus, vagy inkább jó szervezőkészsége miatt érezte úgy, hogy tenne valamit?

Egyértelműen vezéregyéniség típus vagyok, mindigis az voltam, gyereknek is. Olyan, aki ki mert állni, és vállalni magáért és mindenki másért az "felelősséget".

Akkor nem is lámpalázas gondolom.

Nem nagyon.

Pályafutása során kik voltak azok, akik a legtöbbet segítettek abban, hogy ez a húsz év ilyen szépen alakuljon, ahogy alakult?

Nagyon sok nevet tudnék említeni, de az abszolút meghatározó emberek közt van egyrészt a tanár, aki felfedezett, ő Dr. Maday Lilla. Utána Ütő Endre, aki az Operaház igazgatója volt, mikor én odakerültem, és nagyon jól tudta, mi az, amit rám lehet terhelni. Hamari Júlia, akit már említettem az előbb, és utána, aki mai napig is munkatársam, kollegám, edzőm, Harazdy Miklós. Szakmailag ezekre az emberekre támaszkodhattam leginkább, és nekik köszönhetem a legtöbbet.