„A forradalomnak törvényszerűen be kellett következnie”

1956. Nehéz kérdés.

Az. A maiaknak nehéz ezzel érzelmileg azonosulni. Teljesen más világ volt akkor, mint ma. Engedtessék meg egy személyes példa: édesapámat meglőtték az első világháborúban, Észak-Olaszországban és fogságba esett. Amikor ez szóba került én persze együtt érzően bólogattam, hogy igen, igen. De nem tudtam igazán átélni a szenvedését.

Vagy amikor Ferencz Jóskáról meséltek. Azt sem értetettük meg igazán. Nem tudtunk érzelmileg azonosulni. Ezért tudom teljesen megérteni azt, ahogyan az ön korosztálya ’56-hoz viszonyul. Az időbeli eltérés körülbelül ugyanannyi köztünk ötvenhatosok és a mai fiatalok közt, mint amikor nekünk meséltek az I. világháborúról és Ferencz Józsefről. De azt nagyon értékeljük, hogy a mai generáció egyáltalán érdeklődik 1956-ról. Csak arra kell vigyázni, hogy sokan túloznak. Én is mondhatnám, hogy harcoltam. Nem harcoltam.

Miért nem harcolt?

Amikor október 23-án kitört Pesten a forradalom, akkor mi, olimpikonok a Vörös Csillag Szállóban voltunk és feleskettek minket, hogy nem veszünk részt a fegyveres harcokban.

Ha jól tudom önnek is lett volna oka harcolni, hiszen a rendszer sem önnel, sem a családjával nem bánt kesztyűs kézzel.

Ez így van. Apámat kirúgták a bírói állásából, nem volt hajlandó belépni a pártba. Segédmunkásként kellett dolgozzon, hogy ne haljunk éhen. A bácsikámat kitelepítették, elvitték az Alföldre. Engem annyira nem zargattak, nem vittek el Recskre, engem nem telepítettetek ki, mert rám szükség volt. A sportolók reprezentálták az országot, szüksége volt ránk a propagandának. Ennek ellenére engem is értek sérelmek, egyetemre, főiskolára nem járhattam.

Miért nem?

Először a Műszaki Egyetemre vettek fel, építésznek. Onnan a B listázás miatt kellett elmennem. A felsőoktatásban részt vevőknek csak két százaléka lehetett értelmiségi származású. Mivel a válogatott evezős keret tagja voltam ezután fölvettek a Testnevelési Főiskolára. Onnan különböző mondvacsinált okok miatt kellett eljönnöm.

Mik voltak ezek az okok?

Azt hiszem az lesz a legjobb, ha szó szerint idézek neked a káderlapomból. Körülbelül egy hónapja kaptam meg a TF-ről. ”Ütő Géza: zsúrfiú, politikailag ingadozó, passzív magatartású, ideológiailag képzetlen, közösségi munkát nem végzett. Szabó Egon megfigyelése alapján Ütő politikai magatartása nagy ködfolt, semmit nem lehet belőle kihozni.” Mondanom sem kell, hogy ennek a fele sem igaz.

Ez volt ugye 1949-ben. Ezután mihez kezdett?

Az evezést természetesen nem hagytam abba, ez volt a fő foglalkozásom. Nem sokkal azután, miután kirúgtak kaptam egy levelet az államtól, hogy a kispesti traktorgyárban a hegesztést tanuljam ki. Itt kilenc hónapig dolgoztam, mellette edzésekre jártam. Az ötvenes években ez bevett szokás volt. A sportolóknak az OTSB (Országos Testnevelési és Sport Bizottság) mindig kerített valamilyen munkát, mivel a sportolásért fizetést nem kaptunk. Sok munkahelyem volt, két évig katona is voltam a sportszázadban.

Térjünk vissza október huszonharmadikára. Hol volt ekkor?

A Sváb-hegyen, a Vörös Csillag Szállóban. Ott lakott az olimpiai csapat egy része, edzőtábor volt. Mi evezősök Csepelre jártunk le onnan edzeni. 23-án kora délután épp Kabos Gyula tartott előadást nekünk, velem volt a menyasszonyom is. Az előadás szünetében lövéseket hallottunk. Kimentünk a teraszra és megijedtünk, mert nem tudtuk, hogy mi van. Persze akkor se televízió, se mobiltelefon nem volt. Az OTSB-től tudtuk meg, hogy mi a helyzet. Mivel mindenki izgult, hogy mi történik otthon, engedélyt kértünk, hogy hazamehessünk.

Ekkor eskették meg a sportolókat?

Igen, ekkor fel kellett esküdnünk, hogy nem veszünk részt semmiben. Senki nem tudta, hogy mi lesz. A menyasszonyomat hazakísértem, de én már nem jutottam haza Kőbányára. Már nem járt se villamos, semmi és őrült nagy tömeg volt az utcákon. Akkor már érezni lehetett, hogy valami lesz. Az Astoriáig jutottam el, gyalog.

Ott mi történt?

Akkor értem oda, amikor a Rádióból jöttek kifelé az emberek, a Múzeum Körútra. Akkor ott nagy lövöldözés volt. Mondták, hogy az ávósok a tömegbe lőttek. Láttam, hogy a Múzeum Körút és a Károlyi kert sarkán egy lámpaoszlopra fel van akasztva egy ávós. Épp halálra verték… A keresztapám ott lakott a Károlyi kertnél, ezért is mentem oda, hogy ott töltsem az éjszakát.

Másnap mit csinált?

Vissza kellett mennem a Vörös Csillagba. Útban odafelé a Moszkva téren (akkor Szél Kálmán tér volt) láttam, hogy barikádot építenek. Segítettem. Fegyver nem volt a kezemben, de éreztem, hogy valamit tennem kell. Viszont kerültem a harcot, a lövöldözést. Ekkor még nem volt olyan súlyos a helyzet, mert nem volt annyi orosz. Csak az itt állomásozók. Október 23. és november 4. között a forradalom győztes volt. A rendőrség és a magyar hadsereg a forradalmárok mellett állt.

Az olimpikonok egyáltalán nem akartak harcolni?

Megmondom őszintén, nem tudtuk, hogy mi lesz. Utólag már tudjuk, hogy a forradalom elbukott, megtorlása lett. De ezt akkor nem tudhattuk. Ráadásul, akik akkor ott voltak a Vörös Csillagban, azok egytől egyig legalább négy éve készültek az olimpiára. Nem lehet négy év felkészülést föláldozni azért, hogy egy vagy két napot lövöldözöl. Hiába utálod az oroszokat, hiába utálod az ávósokat. Elég magyar volt akkor, aki ezt megcsinálta helyettünk.

Szóval 24-én visszament a Vörös Csillagba. Utána?

24-29-ig ott laktunk. Edzésekre ugye nem tudtunk járni, mert elég nagy volt a felfordulás. Majdhogynem bezárva tartottak minket ott fönt. Aztán 29-én busszal vittek ki minket Prágába. Eredetileg Budapestről utaztunk volna Melbournbe, csak a francia repülőgép, amivel mentünk volna, nem tudott bejönni az országba, Prágában várt minket. Nem emlékszem pontosan, négy vagy öt busszal mentünk ki. Bekerültünk a csehek olimpiai táborába,(nem messze Prágától) ahol cseh ávósokkal őriztettek minket. Mi fasiszták voltunk az ő szemükben. Tartottak tőlünk, mert ekkor még győztes volt a magyar forradalom. Magyarországot független, szabad országnak kiáltották ki. Mi is Kossuth címeres mezekkel, zászlókkal mentünk ki, nem a vörös csillagossal.
@@
November negyedikén hol volt a magyar csapat?

Még mindig Csehszlovákiában. November negyedikén, hajnalban az egész csapat összegyűlt, rádión hallgattuk Nagy Imre beszédét. Hallottuk, hogy a Szovjetunió támadást indított hazánk ellen és a miniszterelnök segítséget kér a nyugattól. Megdöbbentő volt. Volt, aki párttag volt és a szemem láttára tépte szét a pártkönyvét és taposott rá. Aki akkor benne volt a pártban úgy érezte, becsapták őket a kommunisták. Ez az, amit nem nagyon írnak le a könyvekben. Vissza akartunk jönni, harcolni, de ezt nem engedték a csehek. Azt mondták, hogy vagy az orosz Krím félszigeti edzőtáborba megyünk, vagy Ausztráliába. Persze, hogy Ausztráliát választottuk. A Szovjetunióba már semmi szín alatt nem akartunk menni. November hatodikán indult a repülőgépünk és öt nap alatt értünk ki Melbournbe, az olimpiára. Azért tartott ilyen sokáig, mert akkor nem voltak olyan modern repülők, mint ma. Éjszaka nem is volt szabad repülni.

Az olimpián mennyire lehetett tájékozódni az itthoni eseményekről?

Szinte semennyire. Azokat az információkat kaptuk, amit a csapat vezetői mondtak. Nem volt rádiónk, pláne világvevő rádió. Angolul meg nem tudtunk. A kint élő magyarok ugyan mondták nekünk, hogy mi a helyzet otthon, de ezeknek a híreknek a nagy része kacsa volt, vagy erős túlzás. Olyanokat mondtak nekünk, hogy megerőszakolják a magyar nőket, rosszabb, mint a második világháború alatti orosz támadás, mindent lőnek, Budapest lapos lett. Képzeld el milyen lelkülettel mentünk versenyekre.

Hogyan lehet így versenyezni?

Nehezen, nagyon nehezen. Az kapott aranyérmet, vagy került az első háromba, aki egyébként is világklasszis volt. Például a Papp Laci, a női tornászok, a vívók, a vízipólósok. Nem könnyedén, de nyertek. Minket, a kormányos nélküli evezős négyest azért vittek ki, mert mi voltunk a jövő reménysége. Itthon mindenkit megvertünk, az EB-n ezüstérmesek lettünk. Az olimpiai előfutamban pont a szovjeteket kaptuk meg. Rettenetes volt. Egy tized másodperccel kaptunk ki tőlük… Itthon hat hajóhosszal vertük meg őket, de ott kikaptunk. Az ezt követő reményfutamban pont a házigazda Ausztrálokkal kellett versenyeznünk. Tőlük is kikaptunk, nem kerültünk döntőbe.

Úgy tűnik, hogy nagyon sok múlik a sportoló lelkivilágán is.

Igen. A lelkiek nagyon befolyásolják a fizikumot. Van, aki ezt jobban tudja kezelni, van aki kevésbé. Például a Tábori László. Világklasszis futó volt az ötvenes években, sorra döntötte meg a világcsúcsokat. De említhetném az öttusázókat is. Pedig világbajnokok voltak. Engem ráadásul még az is blokkolt, hogy az OTSB egyik vezetője, Kutas elvtárs közölte velem a verseny előtt, hogy ha dobogóra kerülünk, akkor az apámat rehabilitálják, engem pedig visszavesznek az egyetemre. Ettől aztán még idegesebb lettem, mert mi lesz, ha nem sikerül? Nem is sikerült…

A szovjet sportolók mennyit tudtak a magyarországi eseményekről? Hogyan viszonyultak hozzá?

A helyezet az, hogy minket elzárva tartottak a többi sportolótól. Nem volt alkalmunk erről beszélgetni se a szovjetekkel, se más nemzet sportolóival. Nem is volt időnk, edzés, edzés hátán, versenyek, no meg az idegeskedés az otthoniak miatt. Maximum az ott élő magyarokkal érintkeztünk.

Az olimpia után sokan nem jöttek haza. Ön hogy döntött?

Nekem itthon volt a menyasszonyom, tehát nem volt kérdés, hogy hazajövök-e. Az olimpiai csapatból 48-an nem tértek vissza. December 18-án értünk haza, a Nyugati pályaudvarra érkeztünk meg.

Ezután mihez kezdett?

December 29-én házasodtunk össze a feleségemmel. Polgári esküvő volt. Ekkor már jött a megtorlás azokkal szemben, akik részt vettek a forradalomban. Ezért úgy határoztunk, hogy elhagyjuk az országot. Január negyedikén léptük át a határt nyugat felé.

Ekkor még ki lehetett menni?

Igen. Bár ekkor sem volt kockázatmentes, de január 14-től már felszólítás nélkül lőttek azokra, akik megpróbáltak átlógni Ausztriába. Szerencsénk volt. Az útra félévi fizetésünk ráment. Mondjuk volt rá pénzünk, mert a fizetést azt folyamatosan adták, csak éppen semmit nem tudtunk venni belőle, mert szinte semmit nem lehetett kapni. Elég kalandos utunk volt.

Miért, hogy történt?

A feleségemnek közvetlen szomszédja volt a Déli pályaudvar főnöke. Ő berakatott egy marhavagont a mozdony mögé, amire nem lehetett átmenni, csak ha megállt a vonat. Mi ebben a kocsiban utaztunk. Volt ott egy WC, ott bújtunk el. A mozdonyvezetőt lefizettük, ezért amikor Celldömölkön felszálltak az ávósok, azt mondta nekik, hogy a mozdony mögött lévő vagon az egy postakocsi. Szerencsére elhitték, nem kerestek ott embereket, akiket igazoltatni kellene. Abban az időben azt is igazolni kellett, hogy miért mész te Szombathelyre? Nyugat felé. De minket nem találtak meg. Szombathelyen volt a vonat végállomása. A mozdonyvezetővel kötött egyességünkben az is benne volt, hogy ha megáll, akkor eressze ki a gőzt a mozdonyból. Ezért amikor a vagonból kiszálltunk, a kocsi másik oldalán lévő ávósok nem vették észre, hogy rohanunk kifelé a pályaudvarról. Ezt az igazoltatást is megúsztuk.

Szombathely még mindig Magyarország…

Ott volt egy teherautó, ami kenyeret, zsömlét, ilyesmit vitt a határra a katonaságnak. Lefizettük a sofőrt, hogy vigyen ki minket a határra. Egy nagy kosár alatt lapultunk. Kétszer megállítottak minket az oroszok. Mi egy pici lukon keresztül láttunk mindent, de ők nem láttak be. A sofőr tudott oroszul és annyi pénzt adtunk neki, hogy a katonáknak is jutott belőle. Szerencsére kiértünk a határra, de meg kellett várni, amíg sötét lesz. A lábunk már teljesen elmacskásodott. Amikor besötétedett elindultunk és csak futottunk Ausztria felé. Akkor még nem voltak géppuskák az őrbódékban és még az aknákat se tették le újra.

Az osztrákok hogyan fogadták a magyar menekülteket?

Fantasztikusak voltak. A határon zseblámpával villogtak nekünk, hogy el ne tévesszük az irányt. Amikor átértünk akkor egyből betessékeltek minket az ott várakozó mentőautók egyikébe. Egyből adtak pokrócokat, etettek, itattak minket. Másnap elutaztunk Bécsbe. Ott elszállásoltak minket egy menekülttáborban. A nőket egy apácazárdába vitték, a férfiakat egy iskolába. Onnan Linzbe mentünk és ott szálltunk fel arra a repülőgépre, ami elvitt minket Ausztráliába, ahol már vártak minket. Ugyanis én az olimpia alatt megbeszéltem az ottani bevándorlási hivatalban, hogy ha van rá mód, akkor disszidálunk a feleségemmel együtt. Végül is sikerült. Majdnem negyven évig éltünk kint.

Ennyi idő után miért jöttek haza?

1992 őszén tértünk haza. Akkor még úgy volt, hogy 1996-ban Magyarország ad otthont a világkiállításnak. Melbournben én építészmérnökként dolgoztam és mivel tudták, hogy magyar vagyok, felkértek, hogy a világkiállításon képviseljem a céget. Budapestre költöztünk. Aztán a Horn kormány lemondta az Expót. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ha már kint mindent eladtunk és itt vagyunk, akkor nem megyünk vissza. Amúgy sem ismertük jól a saját hazánkat és Európát. Ezért rengeteget utazunk. Nyugdíjasok vagyunk, az időnkbe belefér.

Ennyi év távlatából mit gondol 1956-ról?

Visszagondolva, tulajdonképpen 56-os forradalomnak törvényszerűen be kellett következnie. A maiak el sem tudják képzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak itt az ötvenes évek elején. A magyar a magyart „nyírta”. Nem nagyon volt mit enni. Ilyen, hogy gyümölcs? Semmi. Én jártam folyamatosan külföldre versenyezni és jóban voltunk a szovjet csapat tagjaival. Mert ugye sosem az emberekkel van baj, hanem a politikával…

Szóval ők mondták, hogy Budapesten sokkal több vörös csillag van az épületeken, mint Moszkvában. Később kimentem oda és tényleg így volt. Még ott is visszafogottabb kommunizmus volt, mint itthon. Nem volt olyan terror, mint itt. Bármikor előfordulhatott, hogy a szomszédod feljelentett, hogy reakciós vagy. Vagy imperialista kém. Ha nem volt igaz? Senkit nem érdekelt. Elvittek. Nekem szerencsém volt, sportoló voltam, szüksége volt rám az államnak. De ez egy nagyon szűk réteg volt, amibe én is beletartoztam. 1956-ra a magyarok megelégelték ezt az állapotot, azt, ahogy az emberekkel bántak. Fantasztikus volt. Az egész alulról szerveződött, önmagát generálta. Hihetetlen volt az összefogás. Úgy gondolom, hogy ezért győzhetett a magyar forradalom. Még ha csak egy rövid időre is.