Szegény, szegény Primera División avagy ki csóválja a mit

Rajongásuknak van ugyanis alanya is: a Valencia csapata. Rájuk is nyugodtan használhatnám a szerencsés jelzöt, de valahogy nem érezném őszintének. Sőt, leginkább az jut az eszembe, ritka egy peches társulat. Ezt természetesen igyekszem megmagyarázni, ám mindenekelött szeretnék leszögezni egy fontos tényt: a szóban forgó együttes a spanyol élvonalban öt fordulóval a vége elött a harmadik, vagyis a még automatikus Bajnokok Ligája-indulást érő helyen tanyázik – előnye négy pont a negyedik Mallorca előtt.

Ezt a szegény országot! Nem elég, hogy válogatottja megnyerte a legutóbbi Európa-bajnokságot; hogy azóta – majd két éve – egy háromhónapos brazil miniuralomtól eltekintve vezeti a FIFA világranglistáját (nyilván, hiszen jószerivel képtelenek nem nyerni); hogy van egy Barcelonájuk, amely egy “hatból-hatos” idény után végképp megkoronáztatott, mint korunk legjobb csapata… és hogy ennek a Barçának van egy Messije, akit tekintélyes, 22 éves korára nem restellünk a legnagyobbnak titulálni. Nem elég. A fanyalgóknak semmi sem elég.

Kimondatott

Elkeseredésükben már-már sírásra görbül a szájuk, fájdalom torzítja arcukat. Aztán csak összeszedik magukat, úrrá lesznek kétségbeesésükön… és végre kimondják! Mintha a mondattal rettenetes balsorsukat is kilehelnék magukból – pedig csak megvilágosítanak minket. Odacsapnak. Hogy a napba lehet nézni, de e sugárzó gondolat minden eddigi kétségemet egy szemvillantás alatt megsüti… átjárja testem! Kinyitották a szemem, és hála nekik, már tudom: “a Primera División egyre gyengébb”. Hovatovább, mára színvonaltalan bajnoksággá süllyedt.

Amikor e szavakat hallom vagy olvasom, ritkán adódik úgy, hogy a kérdésröl érdemi vitát is tudjak folytatni a feladóval. Ha úgy tetszik, egy – ma különben is divatos – WTF-kal a zsebemben-fejemben visszahúzódom. Ők valószínüleg eredendően másképp gondolkoznak, mint én, ha teszem azt például, nekiülnének ennek az írásnak, idáig nem biztos, hogy eljutnának. Nekik tehát marad a kérdön felhúzott szemöldököm és diszkrét rácsodálkozásom.

A Valencia tehát a harmadik helyen áll, amúgy az Európa Ligából a siralmas spanyol pontvadászatban nagyokat nyögö és bukdácsoló Atlético Madrid ütötte ki – a négy közé kerülésért. Mégis, mindenki csak a Barcelonáról meg a Real Madridról beszél. De miért? Na vajon?! Azért, amiért én is villámgyorsan visszatérek hozzájuk. Én sem tudok most a Valenciáról írni. Arról a Valenciáról, amely tavaly ilyenkor enyhén szólva a tönk szélén kapaszkodott… amely, ha az idei szezonról volt szó, a középcsapat státuszt is merész álomnak tekintette… és amelynek szinte esélye nem volt megtartani két ütökártyáját, a két “Dávidot”, Villát és Silvát (hogy Góliátból az országban momentán kettö is akad, már igazán nem az ő bűnük).

Akkor tehát, vegyük át mégegyszer, Pistike: “a spa-nyol-baj-nok-ság-nem-gyen-ge-csak-van-két-ki-e-mel-ke-dö-en-jó-csa-pa-ta. Na írd ezt le húszszor, holnap meglátjuk, mire emlékszel…” Addig is, fussunk át egy-két dolgon, holnapra talán én is meglátom, ket-tő-e-a-ket-tő…
A spanyol bajnokság tabelláját a Barcelona vezeti, 33 forduló alatt elért 84 pontjával – 26 gyözelem mellett 6 döntetlen és egyetlen vereség áll a neve mellett – hazai 16 meccséböl tizenötször nyert, egyszer ikszelt, összesen 80 gólt rúgott. A Barçát a Real Madrid követi egy ponttal lemaradva, Pellegrini együttese otthonában 17 mérközésböl 16-szor gyözött, és egyszer – na ki ellen – veszített, eddig 87 gólt szerzett. A harmadik Valencia 24 ponttal marad el a Real mögött, az EL-ben a Valencia kárára négybe jutó Atlético 43-mal. Vacak egy liga, tényleg, de föleg unalmas…

Nincs elégedetlenség

Furcsa dolog ez a sajtóval meg a köz akaratával. A szurkolónak joga van bírálni saját csapatát. Nyilván, nekik van – más kérdés, hogy én még nem találkoztam culéval (Barça-drukker), aki elégedetlenkedne Messiék teljesítménye okán, és szintén nem került látó- vagy hallókörömbe olyan merengue (Madrid-szurkoló), aki a fejét csóválná Cristiano Ronaldóék utóbbi hónapokban mutatott játéka láttán. A “Lyoni-tragédia” valamint az “Alcorcóni szégyen” néven elhíresült eseteket hajlamos vagyok kivenni a pakliból, amiröl beszélek-írok-gondolok, nem erröl szól.

Sokkal inkább arról, a média viselkedése befolyásolja-e a klubok stratégiáját, és ha igen, mennyire… Meg arról is, miért nem célszerü lesajnálni a Primera Divisiónt, és hogy miért kell(ene) a Real Madridnak legalább “kétszer olyan jó” csapat, mint a Barcelona ahhoz, hogy befogja, esetleg megelözze riválisát. Megpróbálom nagyon röviden összehasonlítani az almát a körtével. Messze nem hatolok a két csumáig, mégis nyilvánvaló: nem egy fáról pottyantak le.

Alma körte

A Barcelona nem csak egy “nagyvárosi csapat”. Tetszik, nem tetszik, annál több. A klub elnöke, Joan Laporta hét évvel ezelötti programjában “katalonizációt” hirdetett, amihez a mai napig tartja magát. Ha kell, politikai karrierjét (“független Katalóniában szabad nemzetet!) a csapat érdekében-, a Barça sikereit politikai céljai érdekében használja fel. Ha egyszer úgy alakulna, hogy lesz független Katalónia, abban a focicsapatnak nem kis szerepe lesz… A 41 évesen klubelnöki pozícióba került politikus hogy-hogynem annak a Johan Cruyffnak a barátja valamint ügyvédje, aki nevét többször is beírta a Barcelona (és az egyetemes labdarúgás) nagykönyvébe – ráadásul játékosként és edzöként is “forradalmian látványos” futballal, és persze az ehhez tartozó eredménysorral.

A holland legenda már a választási kampánytól kezdve Laporta mellett állt, majd a váratlannak titulált gyözelem után is ott maradt. Honfitársa, a szintén “aranykorokat megért” (Ajax, Milan) Frank Rijkaard irányítása alatt a Barça végül fel is került Európa trónjára – igaz, nem azonnal. A Laporta-féle koncepció elindulása utáni első évben – a 27 millió eurós igazolás, Ronaldinho dacára – a csapat semmit nem nyert (na jó, egy Katalán-kupát, a rend kedvéért).

A másodikban spanyol bajnok lett, de közben a Bajnokok Ligájából már a nyolcaddöntöben kipottyant. A harmadik évben bajnoki címét megvédte, és a BL-ben is a csúcsra ért. Máris érthetö, miért e rövid történelemóra, ha elárulom: a tanácsadót továbbra is Johan Cruyff-nak, az edzőt továbbra is Frank Rijkaard-nak hívták. Utóbbi öt évet töltött a Camp Nou kispadján, és amikor váltásra került a sor, Laporta a tökéletesebbnél is tökéletesebb utódot találta meg, a klub szerelmese, a már labdarúgóként is a Barça kispadjáról álmodó, az ízig-vérig katalán Josep Guardiola személyében.
@@
A klub alapkoncepciója tehát nem változott az utóbbi hét évben, ha ehhez még hozzátesszük, hogy az együttes mindig bátran merített (és meríthetett) az utánpótlásából, máris láthatjuk, a kitartó és céltudatos munka elöbb-utóbb meghozza gyümölcsét – ha ezek mellé türelem is adatik, ugyebár. És arra igazából nem is tértem ki, hogy a csapat Spanyolország leggazdagabb tartományának dísze lett, Katalónia hírmondója – Laportának pedig minden bizonnyal azt is könnyedén néznék el, ha a katalán parlamentben véletlenül “passzold már vissza” felkiáltással venné magához a szót, mintahogy a futballban eszközölt politikai kiszólásait is csak aprócska viharok követik.

Öszintén… szükséges ezek után a Real Madrid legutóbbi hét évét hasonlítási alapként idevetni? Az elnök- és edzőváltásokat, az elképzelhetetlen összegekért aktuális világsztárok össze(-vissza)vásárlását… az utánpótlás e “koncepció” mentén teljesen impotenssé, reményvesztetté és perspektívátlanná tételét…? Naugye.

Média

Lehetne akár nyomon követni azt, hogy fogja – valószínüleg – a legnagyobb madridi sportnapilap (annak is Eduardo Inda nevü főszerkesztöje) elérni, hogy az utcára tegyék azt a Manuel Pellegrinit, aki elsö évében többet tett azért, hogy a Madrid szerethetö focit játsszon, mint az utóbbi sok évben bárki… Nos, ez a sztori is pofonegyszerü. Pellegrini ugyanis – teljesen érthetö okokból kifolyólag – következetesen nem nyilatkozik az említett orgánumnak, amely pedig cserébe nemes bosszútól vezérelve körülbelül kinevezése óta fúrja őt.

Itt azért érdemes néhány tényt újfent rögzítenünk: öt fordulóval a zárás elött a Madrid egy sikerre van az egy szezonban aratott legtöbb gyözelem rekordjától (28 – 1987/88); egyetlen pontra áll attól a Barcelonától, amely elött az egész világ meghajol; ugyanazon “szerény képességü” ellenfeleknek nyolc góllal többet rúgott (87 illetve 80).

A madridi klub jelenlegi elnöke, Florentino “bőkezű” Perez persze nem garancia a sikertelenségre (lásd az ezredfordulós csapatot, amely öt év alatt háromszor nyert BL-t, kettöt már Perez alatt), de egyre inkább úgy tünik, megalomániája végképp elhomályosít előtte egy elég fontos dolgot: az utóbbi években – nesze neked – az örök rivális Barcelona olyan szintre jutott, amelyet utolérni, netán megelözni lehetetlen hosszabb távú szakmai koncepció valamint az ehhez párosítható türelem nélkül. Nem csak “egy” Real Madridnak, a világ bármely csapatának, akármekkora szupersztárok is alkossák azt.

Hogy mi lesz ezután?

A Barça vagy megnyeri a bajnokságot, vagy elbukja… Perez minden bizonnyal megköszöni Pellegrini munkáját, hoz valaki mást (Inda úr most épp Mourinhóval álmodja meg a következö idény Madridját, ez pedig ugye fontos, erre aztán illik adni). Megveszik Rooneyt a Manchestertöl, most vele lehet a legjobban rongyot rázni és népet hülyíteni. Meg Cesc Fábregast az Arsenaltól. No és természetesen Silvát a Valenciától. Azt a zsenit, akit 2000-ben ugyanők egyszer már elküldtek, mondván “túl nyeszlett”. Helyesbítek, nem elküldték, elfelejtették visszahívni.

És hopp, már megint a Valenciánál lyukadtam ki! Naná, hisz róla szándékoztam írni. Csak közben (újra) be kellett látnom, van két másik csapat, két teljesen különbözö jelenség, amelyek per pillanat felhöt vetnek a többiekre. Nem csak itt, Spanyolországban – szerte az egész világon. Még mindig kérdezik, miért peches a Valencia? Hát ezért: a csőd széléröl, szűk egy év alatt sikerült minden idők legjelentéktelenebb harmadik helyezettjévé avanzsálnia.