Életmód
A sótlan Budapest vágya
Elmebeteg dolog játszódik le ezen a télen is Budapest és számos magyar nagyváros utcáin. Öntjük a sót kilószámra a járdákra, utakra, terekre. Vajon rájövünk-e azelőtt ennek az ostobaságára, mielőtt késő lenne?
A punok fővárosát ie. 146-ban a rómaiak földig lerombolták, felszántották, majd sóval szórták be. Legalábbis a legendák szerint. Még ha ezt a só szórást egyre több történész vitatja is, az biztos, hogy a sószórásnak (akár valós, akár szimbolikus) célja nem más volt, mint, hogy ott többé ne teremjen meg az élet. Mi pedig mit teszünk saját civilizáltnak tartott városainkban? Szórjuk a sót vödörszám!
Az ember már gyerekként sem értette – ha ismerte Karthágó történetét – hogy vajon a házmesterek miért ennyire végtelen ostobák? (Hogy miért azok, arra persze lenne egy másik elméletünk, de az már inkább a kommunista rendszer káderképzéséről szólna, és nem a környezetvédelemről). Az elmúlt húsz éve alatt sok minden változott, de a házmesterek – vagy ahogy a demokrácia új titulusgyártásában átkeresztelkedtek, a közös képviselők – ugyanolyan ostobák maradtak: ráncigálják a sóval tömött zsákot-vödröt és szórják rendületlenül.
Halálra ítélt fák
A környezetvédelemhez egyáltalán nem értők is pontosan tudják, hogy a só káros a földnek, a földben lévő élő szervezeteknek. Legalábbis ekkora mennyiségben. A talajtan rejtelmeibe most ne mélyedjünk el, a lényeg, hogy télen olyan dózist kapnak a szmoggal tömött városi levegővel egész évben dacoló fák, hogy csodaszámba megy túlélésük. A só talajba jutásával a növények nem lesznek képesek elegendő vizet felszívni, így egész egyszerűen kiszáradnak. Talán ültethetnénk kaktuszokat, azok bírják a szárazságot, igaz azoknak meg nem lenne elég a szmoglepedőn átszűrődő kicsike napfény.
Ha nagy mennyiségben jut só a talajba, akkor a nemcsak a vizet köti le, egyéb, fontos tápanyagokat is kiszorít, és a talaj érzékeny kémiájáért felelős mikroorganizmusokra is negatív hatással van. És akkor még nem is említettük, hogy a járdára kiszórt só egy része a csatornarendszerbe jut, ahonnan előbb utóbb a felszín alatti, és a felszíni édes (!) vizekbe kerül.
A környezetvédelem ma már olyan apróságokra is képes figyelmet fordítani, mint a kérődző állatok szellentésének mérése, vagy a fényszennyezés hatása a vándormadarak tájékozódásának megváltozására. Akkor miért nem képes egy ilyen, sokkal súlyosabb dologra figyelni? Egy olyanra, amivel saját közvetlen élőhelyünket szennyezzük, és gyilkoljuk ciklusonként?
Honnan szerezzük be?
És akkor még nem is említettük a legmegdöbbentőbb dolgot. A só, amit kiszórunk sima konyhasó. Ezt vagy a tengerből, vagy kősóbányából lehet kitermelni. Nálunk tenger egyáltalán nincs, kősóbánya szintúgy. (Erdély területén vannak ilyenek). Ha sózni akarunk külhonból kell beszereznünk, és ideszállítanunk a sót.
Míg a homok, mely minden szempontból jobb a síkosságmentesítésre, majdhogynem bárhol megtalálható az országban. Homokbányáink nemhogy a magunk, de a környező országok számára is szinte kimeríthetetlen mennyiségben onthatnák a homokot.
A só mínusz hat fokig alkalmas csak a csúszásgátlásra, ez alatt vékony jégréteg képzőik a són, így nemhogy csökkenti, de növeli is a balesetek kockázatát. Főképp úgy, hogy a láthatóan sózott útszakaszokon bátrabban hajtana az autósok, míg a kezeletlennél, óvatosan vezetnek. Ám a nagy bátorság mínusz hat fok alatt tragédiába torkollhat. A homok esetében ez nem fordulhat elő.
Arról meg talán felesleges is szólni, hogy a homok nem káros a környezetre, a talajra, vagy az élővilágra.
Finnországban, Szlovákiában és Ausztriában ezért levonták a következtetéseket, és már számos úton só nélkül vészelik át a telet. Talán érdemes lenne haladni a korral és elvetni ez az elmebeteg dolgot… különben úgy járunk mint Karthágó és a punok… eltűnünk a süllyesztőben.