Pocsékul érezzük magunkat a Kárpát-medencében

A döbbenetes tényeket a Méltányosság Politikaelemző Központ hozta nyilvánosságra az amerikai Pew Research Center „Két évtizeddel a berlini fal leomlása után – a kommunizmus véget érése örömteli, de egyre több a fenntartás” című kutatása nyomán. A tengerentúli agytröszt a közép-kelet európai diktatúrák felszámolásának húszadik évfordulójára időzített demokrácia-állapotfelmérése során közel tizenötezer európai lakost interjúvoltak meg, ebből ezer magyar állampolgárságú volt.

Ami bennünket illet: a megkérdezett magyarok csupán alig több mint fele helyesli a többpártrendszert (56 %), és körülbelül ugyanekkora aránya utasítja el a piacgazdaságot (54 %). Ám van ennél rosszabb is: számok azt mutatják, hogy a demokráciát a vizsgált országok közül mi hiányoljuk a leginkább, hisz nálunk az emberek 77 százaléka kritikus álláspontot képvisel a jelenlegi politikai rendszerrel szemben.

A kutatás eredményeit közlő elemző szerint elkeserítő, hogy a magyarok alig nyolc százaléka él ma saját meglátása szerint jobb körülmények között, mint anno a Kádár-rendszerben, s a megkérdezettek mindössze tizenöt százaléka elégedett az életével. (Nálunk csak a volt NSZK területén élők érzik rosszabbul magukat.) A kutatásról Gyene Istvánnal, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőjével beszélgettünk.

Cikkében azt írja, ha választani lehetne egy erős alapokon nyugvó gazdaság, illetve egy jól működő demokrácia között, akkor a magyar lakosság 72-20 arányban az előbbit favorizálná. Ez mit jelent pontosan? Azt jelenti, hogy a magyarok 72 százaléka szívesebben élne egy „jóléti diktatúrában”, mint a mostani „félresikerült demokráciában”?

Nem gondolom, hogy ez így volna. A kérdését egyébként maga a kutatóintézet, azaz a Pew felmérése cáfolja, hiszen ebből az is kiderül, hogy éppen számunkra bírnak a legnagyobb jelentőséggel olyan demokratikus értékek, mint a szólásszabadság, a többpárti választások, és a szabad vallásgyakorlás, valamint a térségbeli népek közül a magyarok számára a legfontosabb a demokratikus berendezkedés.

Az Ön által említett, kétségkívül lesújtó aránypárban ugyanakkor megítélésem szerint egyszerre van jelen a rendszerváltozást, és az azt követő két évtizedet övező nagyfokú társadalmi csalódottság, az utóbbi évek politikai instabilitása, és a magyar társadalomnak a saját jövőjét illető perspektívátlansága, amelyet csak tetőz a pártok „évszázados” szembenállása.

Ha jól értem, a magyar közvélemény a többi posztkommunista országhoz képest is igen borús. Ennek mi lehet az oka?

A washingtoniak kutatása tizenöt, többségében közép- és kelet-európai országra terjedt ki. Bár az kiderül, hogy a magyaroknak a demokrácia jelenlegi működéséről alkotott véleménye még Oroszország és Ukrajna viszonylatában is rendkívül negatív, látnunk kell, hogy a helyzet a velünk szomszédos országokban sem éppen rózsás. A következő évek kilátásait illetően például a csehek ugyanolyan pesszimisták, mint mi, az elmúlt két évtized megítélése pedig a bolgároknál, vagy az ukránoknál még kétségbe ejtőbb.

De hazánknál maradva: az itthon kialakult helyzethez véleményem szerint nagymértékben hozzájárult a magyar politikában jelenlévő extrém mértékű szembeállás, az a permanens politikai hidegháború, amely rányomja a bélyegét a társadalomra. Utóbbi vonatkozásában már nemcsak a politikai törésvonalak mentén kialakult táborokról, hanem „B-közepesedésről” beszélhetünk; ezt a folyamatot pedig csak fokozza, hogy Magyarországon ma nem létezik a minden oldalt egyenlő mércével mérő politikai nyilvánosság.

A többpártrendszer és a piacgazdaság közel hasonló elutasítottsága összefüggésben áll egymással? Az emberek demokráciában való csalódottsága szükségképpen együtt jár piacgazdaságból való kiábrándulással?

Azt hiszem, hogy a két dolgot érdemes különválasztani. A pártokat, illetve a magyar politikai elitet ugyan sok esetben jogosan illetjük igen éles kritikával, de érdemes észrevennünk: bár valóban ezek a szervezetek gyakorolják a hatalmat, rajtuk kívül még számtalan más szereplő is van, akiknek a hangját alig hallani. A társadalom egyes csoportjai némák maradtak, pedig az ország szekerét anélkül nagyon nehéz lesz előrébb tolni, hogy egyáltalán tudnánk, mi az az irány, amelyet illetően létezik az alapvető konszenzus.

A piacgazdaság sajátosan eltorzult magyar modelljéből való kiábrándultság gyökerei megítélésem szerint rendszerváltozáshoz köthetőek. A demokratikus változások nyomában járó piaci viszonyok térhódításával kapcsolatban a lakosság nagy részének igen keserű tapasztalatai vannak, manapság pedig sokan, sok esetben a kiszámítható körülmények helyett a politika és a gazdaság összefonódásával létrejött oligarchikus rendszert látnak, amelynek nem érdeke a helyzet javítása.
@@
Elkeseredettségének ad hangot, amikor a magyar emberek demokrácia-felfogásáról számol be. Később azonban úgy fogalmaz, a magyar demokrácia ma kétségkívül számos egészségtelen vonást mutat. Jogosnak érzi a kiábrándultságot?

Mint már korábban utaltam rá, el kéne végre felejtenünk, hogy az ország hőn áhított megújulását csakis a pártoktól várhatjuk el. Legalább ugyanakkora mértékben áll rajtunk is, hogy milyen országban élünk, de úgy érzem, sokszor mi magunk sem tudjuk pontosan, merrefelé kellene elindulni. A kiábrándultság sok esetben persze jogos, napjainkban főleg, amikor sokan a következő napokat sem látják tisztán, nemhogy években tudnának gondolkodni. Kicsit nyugatabbra mindenesetre már rég felfedezték, hogy a pártokon kívül is van élet, és egyre hangsúlyosabban kezd kialakulni a közvetlen és a képviseleti demokrácia új egyensúlya.

Több kutatás bizonyította, hogy a jólét és a boldogság nem áll szoros ok-okozati kapcsolatban egymással. Nálunk sokkal szegényebb országok lakói is jóval elégedettebbek az életükkel mint mi. Miért nem látjuk reálisan az anyagi helyzetünket?

Én nem osztom azt a véleményt, mely szerint mi magyarok pesszimistábbak lennénk más népeknél, viszont azt gondolom, hogy társadalmunk túlnyomó részét folyamatosan rossz impulzusok érik. A racionális önértékelés és önbizalom, valamint a mostaninál egészségesebb életösztön kialakítása terén ma tagadhatatlanul sok kihívással állunk szemben. Azt hiszem, társadalmi modellünk számos gondjára gyógyírt jelenthetne az a konszenzuális fordulat, amit az írásomban is sürgetek. A kiút kulcsa ez esetben az elit kezében van, hiszen az első lépést nekik kell megtenniük a „kiegyezés” felé. Biztos vagyok benne, hogy ha ez bekövetkezne, a közélet is kimozdulna a mai skizofrén állapotából.

Írja, hogy hazánk az elmúlt 20 évben egyértelműen veszített az amúgy is csekély múltú demokratikus szellemiségéből, s ennek okát a tehetségtelen, dilettáns politikai elitben látja. Lehet, hogy kevésbé látványosan mint Magyarországon, de a demokrácia intézménye az összes közép-kelet-európai gyengülni látszik. (Hogy mást ne mondjunk, a Magyar Gárdához hasonló szélsőjobboldali, félkatonai szervezetek Csehországban vagy Szlovákiában is létrejöttek az elmúlt években.) Mindenütt tehetségtelen lenne a politikai osztály?

Nemrégiben éppen a Magyar Gárda kapcsán írtam egy cikket arról, milyen gyakran hisszük azt, hogy ez tipikusan magyar jelenség, amely „egyedülálló” a térségbeli országokban. A helyzet természetesen távolról sem ez, sőt, meglepődnénk, ha tudnánk, hogy például a gárda-alapítások terén Európa keleti fele mennyire egy húron pendül.

A kérdésére visszakanyarodva: nem gondolom, hogy a szlovák vagy a bolgár politikai elit a magyarnál intelligensebb lenne, a politikai osztály mindenhol hasonló, és egyaránt mutat inkompetens vonásokat. Az elmúlt napokban láthattuk: a politikai csata Romániában ugyanannyira kiélezett, mint nálunk, a különbség abban áll, hogy más országokban végül képesek a „másik igazságának” elfogadására. Ennek kiindulópontja mindenhol egymás legitimitásának elfogadása és kölcsönös elismerése. Erre lenne szükség itthon is.

A mai pártpolitikai viszonyok között lát esélyt legalább egy konszenzusos „félfordulatra”? Kikényszerítheti ezt adott esetben a következő parlamenti választás eredménye, mondjuk a Jobbik túlzott megerősödése?

A magyar pártpolitikai mező a következő választások után minden jel szerint alaposan át fog rendeződni. A Jobbik megjelenése a politikai palettán véleményem szerint inkább tekinthető okozatnak, mintsem oknak. Érdemes talán elgondolkodnunk azon, miért a Jobbikra volt szükség ahhoz, hogy a mindenki számára nyilvánvaló problémák – mint például a cigányság beilleszkedése vagy a közbiztonság helyzete – valóban a felszínre kerülhessenek. A párt ugyanakkor hozzájárulhat a mérsékelt erők kooperatívabbá válásához, ami végre lendületet adhat az egész országnak. Ez nem megy majd egyik pillanatról a másikra, de javaslom, legyünk e tekintetben is optimisták.