A rock ‘n’ roll magyar apostolai

A Mystery Gang Rockabilly Trio 1998-ban alakult. Az 50-es évek közepének, végének garage, jungle és rockabilly zenéjét játsszák. Először csak olyan példaképeik bemutatásával kezdték, mint Carl Perkins, Johnny Cash, Eddie Cochran vagy Buddy Holly, majd egyre inkább a kevésbé ismert ínyencségek felé fordultak, az utóbbi években pedig az énekes Egri Péter szövegeire és dalaira építve adnak koncerteket. Az eltelt idő alatt nemcsak egyre hitelesebben hozták a kor manírjait, hanem stílusuk is színesedett, a rockabilly és a rock and roll mellé bejött még a garage és jungle hatás is. Megalakulásuk óta itthon és külföldön több mint 1300 koncertet adtak, írtak filmzenéket és a mozivásznon is feltűntek.

Az énekes, Egri Péter és a nagybőgős/basszeros Singer, vagyis Paszinger Zoltán ismeretsége gyermekkorukig nyúlik vissza, és már kiskamasz korukban a rockabilly rajongói voltak. Sok tekintetben egyformán gondolkoznak, így hamar megtalálták a közös hangot, nem volt nehéz az összecsiszolódás. Tamási László dobos, a jelenlegi csapat harmadik tagja később csatlakozott, ám ez a barátság sem volt új keletű.

A kamaszkori álom megvalósult, Egri Peti és bandája betört a műfaj nagyjai közé és képes megmozgatni a hallgatóságot. Bebizonyította: van olyan szenvedély, amelyről nem érdemes, sőt nem is tanácsos leszokni… Egri Péterrel készített interjút a HírExtra.

Hogyan indult nálad a zenélés, mikor estél szerelembe a rockabilly-vel?

Hát ez nagyon-nagyon kiskoromban történt. Hét-nyolc éves voltam, amikor teljesen váratlanul elkapott ez a dolog engem. Apukám vett egy rádiót, én meg állandóan csavargattam a tekerőt. Volt, hogy megtetszett valamilyen zenei stílus vagy egy dal, és akkor nem tekertem tovább. Szóval gyakorlatilag én a rádió kapcsán ismertem meg ezt az egész rockabilly-rock and roll kultúrkört.

Egészen kiskorodtól fogva csakis a zenei pálya vonzott, vagy volt más szimpatikus szakma is?

Abszolút csak a zenei pálya vonzott, illetve még a történelemmel terveztem, hogy foglalkozok. Tudom, hogy a rockabilly zenei és kulturális háttere miből és honnan jön, és ez talán onnan ered, hogy a mai napig szeretem a történelmet.

Hogyan zajlik az alkotás? A tagokkal kollaborálva, vagy inkább önállóan dolgozol?

Nálam ez teljesen egyéni, a kezdetektől fogva egyedül írom a zenét és a szöveget. Többnyire minden művészeti dolgon egyedül szoktam gondolkozni, A-tól Z-ig megcsinálni, sokszor még le is modellezem, hogy mire gondoltam. Szeretem, hogy ha megálmodok valakit, azt papírra vetem. A megvalósítás kérdésében sajnos én elég makacs, keményfejű ember vagyok, és abszolút a saját világomat szeretem visszalátni, visszahallani. Persze aztán mindig kikérem a többiek véleményét, de az elmúlt tíz évben még nem mondták, hogy hú, hát ez nem jó.

Mivel foglalkozol, amikor nem zenélsz?

Gyakorlatilag az én zenei kultúrköröm, a rockabilly-rock ’n’ roll az 1950-es évek Amerikájának a zenéje és kultúrköre, ebből adódóan szerencsésnek tartom magam, hiszen a zenélés a hobbim, a hobbim a munkám. A szabadidőmben minden olyan egyéb dologgal foglalkozok, ami ezekhez kapcsolható. És egészen onnantól, hogy a régi, 40-es, 50-es évekbeli tárgyaknak a gyűjtésétől a korabeli filmek nézéséig, és egyfolytában azon gondolkozok, hogy ezt az 50-es évekbeli kultúrkört hogyan tudom még bővíteni, és hogyan tudom ennek az amúgy igen zárt világnak a stílusbeli határait tágítani. Van még egy nagyon érdekes hobbim: az 1950 és 1980 közti magyarfilm-gyártásban készült filmeket a dokumentumtól a szociográfián át a zenés, vidám tévéjátékokig bezárólag mindent gyűjtök.

A rockabilly egy elég marginális szubkultúraként létezik most Magyarországon. Hogy érzékeled, történt változás e tekintetben akár pozitív, akár negatív irányban?

Igen-igen. A legpozitívabb dolog az, hogy gyakorlatilag bárhova megyünk a Mystery Ganggel játszani, mindenhol teltházas tömeg fogad. És hogyha háromszázan férnek be, akkor egy háromszáz férőhelyes helyen van teltház, ha kétezren vagy ne adj’ Isten négyezer-ötszázan, akkor egy négyezer-ötszáz férőhelyes helyen.

Több mint tíz éves a Mystery Gang. Az első öt-hat év azzal telt, hogy nem az együttesről, hanem magáról a műfajról beszéltünk. Hogy mi az a rockabilly, mi ez a kultúrkör, az 50-es években hol alakult ki, milyen zenei gyökerekből, meg úgy egyáltalán: mi ez az izé nagybőgővel, hogy is van ez? Szóval az első pár év ezzel telt, de úgy érzem, hogy nem hiába. És amikor kimegyünk a színpadra és koncertezünk – estéről estére az egyik legtöbbet játszó magyar zenekar vagyunk, tehát naprakésznek mondhatjuk magunkat a közönségünkből –, azt látjuk, hogy iszonyatos változás állt be itt az elmúlt pár évben.
@@
Teljesen lecserélődött a közönség tizenéves fiatalokra, akik látom, hogy nagyon komolyan veszik ezt az egész rockabilly kultúrkört. Úgy öltöznek, ilyen zenét hallgatnak. Persze hozzáteszem, hogy amikor ezt mi elkezdtük tíz évvel ezelőtt, sokkal bezártabban foglalkoztunk ezzel a fajta kultúrával, most már azért nyitottabban állnak hozzá a gyerekek. Sok esetben a rockabilly szeretete punkkal, hard core-ral és drum and bass-szel párosul, általában ezek a leggyakoribb kombinációk. A közönségünk kilencven százaléka tizenéves lányokból áll, akik olyan szépen átvették ezt a rockabilly stílust, hogy fiúk, ideje felzárkózni!

Több mint 1300 koncertet adtatok már Magyarországon és külföldön is. Ez rengeteg. Soha nem fordult még elő, hogy kiégett a csapat?

Nem, nem. Most volt egy hosszabb utunk Nürnberg mellett, amikor nagyon sokat utaztunk Németországban. Maga az út nagyon hosszúnak tűnt, biztos azért, mert rossz idő van, hülyék az utak, meg egyebek. Az odautat, a visszautat hárman, a Singer, a Laci meg én végig összebújva, a következő koncert, a látványelemek tervezgetésével töltöttük. A végén röhögtünk rajta egy jó nagyot. Itt vagyunk harmincegynehány évesen, és gyakorlatilag ugyanazt csináljuk, mint tizenhárom éves korunkban. Lázasan tervezzük a jövőt. Ezért nem tudunk ebben kiégni, ez az életünk.

Hogyan értékelitek az elmúlt tíz-tizenegy év pályáját a zenekar szempontjából?

Büszkék lehetünk arra, hogy egy ötven évvel ezelőtti kultúrkört, ami akkor és ott, a tengerentúlon alakult ki és volt igazán népszerű és sikeres itt és most, a 21. században meg tudtunk tölteni olyan mondanivalóval, tartalommal, ami most is érdekes. Be tudtunk hozni a semmiből egy kultúrkört, amiről előtte azt sem tudták, hogy micsoda. Még régen az Örs vezér téren azzal jöttek oda hozzánk, hogy „Hú, figyelj, ti most ilyen punkok vagytok vagy jampecok?” Ez a külsőség, de ugyanez volt zeneileg is. Megjelent lemezünk, és írtak mindenféle kritikát, okoskodtak. Persze abban egyetértettek, hogy őrületesen jó, rossz kritikát tíz év alatt nem kaptunk, ami egy tök jó dolog. Meg is dolgoztunk érte. Minden egyes koncertre úgy állunk ki, mintha az életünket vinnénk vásárra.

Nagyon nehéz bárhová eljutni, hiszen nincsen olyan amerikai, német vagy angol rockabilly zenekar, akiről tudjuk, hogy ott vannak, és akik miatt mit azt mondanánk, hogy akkor csináljunk mi is kicsit olyat, amilyet Londonból fúj a szél. Nem. Mi fújtuk a szelet Londonba. Tizenkét hétig vezette a londoni eladási listákat a lemezünk. Büszkék vagyunk, hogy be tudtuk magunkat enni a nemzetközi rockabilly-vérkeringésbe, és ott nagyon erősen tudjuk – szándékosan jelen időben mondom – tágítani a határokat. Úgy mentünk ki először külföldre, hogy annak a háromszáz jampinak, aki abba a klubba betévedt Amszterdamban, játszunk egyet. Ebből az lett, hogy most már olyan zenekarokkal turnézunk együtt Európa-szerte, mint mondjuk a Fear Factory vagy a Faith No More.

Szóval végigdolgoztuk, végigkoncerteztük ezt a tíz évet, és januárban a Művészetek Palotájában egy szép koncerten fogunk ünnepelni. Illetve jön még egy koncert DVD és egy koncertlemez, melynek az lesz a címe, hogy Live and Wild, vagyis élő és vad.