Sztárhírek
Iszonytató kínzási és kivégzési módszerek
A cikket szigorúan csak 18 ÉV FELETTI, ERŐS IDEGZETŰ olvasók olvassák el! A következőkben ugyanis az emberi elme legsötétebb, legelvetemültebb találmányairól lesz szó – kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzási és kivégzési módszerekről.
Sötét, hideg és nyirkos hajnalra ébredt a város. Bár a virradó Nap első, vörös sugarai még épphogy csak bátortalanul áttörték a sűrű felhőfátyolt, a nedves őszvégi reggelen már több száz kíváncsiskodó gyülekezett a kicsiny település melletti tisztáson. A négy izmos ló dühösen fújtatott, miközben szügyükhöz felerősítették a köteleket. Rajtuk kívül nem sok hang hallatszott: a nyomasztó csendet már csak olykor-olyakor törte meg az elítélt férfi kétségbeesett ordítása, ám általában ez is hamar elhalt, és halk, esdeklő könyörgésbe fúlt. Nem csoda; egy hétig kínozták, mielőtt a kivégzésre sor került volna.
Tíz perc múlva egy öblös férfihang jelezte, hogy mindennel elkészültek. A négy ló a szélrózsa négy irányába nézett, a mögöttük álló segédek keményen megmarkolták az ostort. Közöttük, a földön feküdt hátán a bűnös, kezein és lábain a lovakhoz erősített kötelek feszültek.
Maga a kivégzés nem tartott sokáig. Miután felharsant a vezényszó és a dühös paripák tomboló erővel indultak meg a négy égtáj felé, öt perc sem telt bele, és a lelkes hóhérsegédek már rohantak is, hogy összeszedjék a holttestet: két kezét, két lábát és a vérben ázó torzót.
Így zajlott egy úgynevezett állati erővel végzett felnégyelés.
Vallatás és kínzás
Mióta ember az ember, történelmét különböző konfliktusok kísérik – legyen szó akár politikai, akár vallási vagy egyéb viszálykodásról, az összetűzéseknek minden korban és társadalomban törvényszerű vonzata volt az eltérő kínzási, vallatási és kivégzési módszerek fejlesztése és alkalmazása.
Ezen technikák két fontos célt is szolgáltak: egyrészt gyakorta végletesen elvetemült brutalitásukkal azt a tézist hivatottak alátámasztani, hogy a bűnelkövetésből származó előnyöknél mindig kegyetlenebb a bűnhődés; vagyis a bűn nem kifizetődő. A különböző vallatási és kínzási fortélyok másik célja pedig – és e szerepüket mind a mai napig megőrizték – természetesen nem más, mint hogy révükön valamilyen ügy szempontjából kulcsfontosságú információt csikarjanak ki a delikvensből.
A következőkben a történelem hajnalától napjainkig ívelő körképet adunk a kínzási és kivégzési módszerekről – korántsem teljeset, ám a főbb jellegzetességek így is hűen tükröződnek.
Legszembetűnőbb jegye ezen módszereknek a mérhetetlen, de tényleg elképesztő kegyetlenség. Úgy tűnik, az emberi kreativitás számára kevés alkalmasabb termőföld van, mint az ártó szándék. Az alant taglalt eszközök évszázadok kitartó csiszolgatásai, fejlesztései következtében nyerték el végső formájukat, s a leleményes konstruktőrök egy percre sem tévesztették szem elől e finomítások egyetlen célját: az emberi szenvedés végletekig történő fokozását.
A vasszűz
A középkorban kitalált, mára kultikussá vált eszköz nem más, mint egy ember alakúra kialakított, kinyitható fémtartály. Legismertebb képviselője az 1944-es bombázások során elpusztult Nürnbergi Vasszűz. A tartály ajtaja csak kívülről volt nyitható, ugyanis belsejébe különböző helyeken különböző hosszúságú fémtüskéket applikáltak, aszerint, hogy a tortúra célja mi volt: az áldozat megkínzása, avagy kivégzése. Miután nagy műgonddal bekalibrálták a vasszüzet, ajtaját csigalassúsággal elkezdték becsukni, minek következében a tüskék a terv szerinti sorrendben lassan belefúródtak az áldozat testébe.
A vasálarc
Az idősebb Dumas, illetve Leonardo DiCaprio jóvoltából sokak által ismert eszköz első látásra talán nem is tűnik olyan rettenetesen borzalmasnak. Pedig az. Tény, hogy maga az álarc viselése nem okozott különösebb fizikai fájdalmat, ennek ellenére csak a legkegyetlenebb kínzószerszámokhoz lehet mérni viselésének következményeit.
Az erős lakattal lezárt, csak az orrot, a szájat és a szemeket szabadon hagyó álarc – mely gyakran lebukott politikai cselszövők arcára került – egy idő után törvényszerűen eldeformálta viselőjének arcát, melyen lassan elhalt a bőr. És akkor még nem beszéltünk a lelki tortúráról: az örökös megalázottság és bizonytalanságérzet mellett egy idő után törvényszerűen fellépő identitás-elvesztésről.
@@
A harang
A kizárólag Kínában alkalmazott kínzási és kivégzési módszer minden bizonnyal egyedülálló abból a szempontból, hogy nem tudunk más olyan technikáról, ahol anélkül bánnának el az áldozattal, hogy akár egy ujjal is hozzáérnének. Nem tudjuk, hogy vajon milyen felfedezés, tapasztalat vezetett el a félelmetes eszköz kialakulásához, de tény, hogy i. e. 1200 környékén már bőszen „harangoztak” a távol-keleti tartományban.
Az eljárás során az elítéltet beleültették a harangba, majd a hóhér és segédje általában kelet-nyugati irányban elhelyezkedve az ítéletnek megfelelő számú ütést mértek a harangtestre.
Túl azon, hogy az eljárás végeztével a bűnös elkerülhetetlenül megsüketült, elég nagy esélye volt, hogy túl sem élte a kolompolást. A hallás elvesztése volt ugyanis a kisebbik rossz: az intenzív hanghullámok maradandó idegrendszeri károsodást is okoztak, és gyakran megesett, hogy az áldozat agóniája közepette elharapta nyelvét, és kínjában szétmarcangolta tulajdon arcát.
Kerékbetörés
Az egyik legkegyetlenebb kivégzési módozat hosszú évszázadokig őrizte vezető helyét a legnépszerűbb nyilvános kivégzések között. Látványos volt és halálos – mi kell még? Elsősorban a középkorban örvendett nagy népszerűségnek, de még az újkorban is előszeretettel alkalmazták a renitensek életre szóló megregulázására.
A meztelenre vetkőztetett áldozatot erősen a talajhoz kötözték, majd a tagbaszakadt hóhérnak nem volt más dolga, mint hogy egy előre odakészített kocsikereket alaposan hozzávágjon, ahányszor csak kellett.
Természetesen lehetőleg ügyelve arra, hogy a haláltusa a lehető legtovább húzódjon. A procedúra végeztével az egykori ember leginkább egy alaktalan húsmasszára hasonlított.
Madzagnyeletés
Véleményem szerint ebben a páratlanul gusztustalan módszerben kulminálódik mindaz az emberi perverzitás, ami cikkünk alapanyagául szolgál. Hogy úgy mondjam, a bizarréria csimborasszója, olyannyira, hogy még szövegszerkesztő-programom szótárába sem voltam hajlandó felvenni a „madzagnyeletés” szót; inkább legyen csak pirossal aláhúzva, úgysem szándékozom sokszor leírni.
Gazdagabb fantáziájú olvasóink bizonyára már ki is találták, miből áll voltaképpen az eljárás. A szerencsétlen áldozatot a tulajdonképpeni szertartás megkezdése előtt legalább egy hétig koplaltatták – a szigorú diéta alatt csak vizet ihatott. Az idő elérkeztével aztán egy faggyúval vastagon bekent rudat nyomtak fel a végbelébe, és szintén faggyút nyelettek le vele. Ezután egy rendkívül nagy teherbírású fonalat etettek meg az áldozattal, aki – hiába is tiltakozott – idővel kénytelen volt lenyelni a madzagot. Ami pedig bemegy, az ugye ki is jön egyszer… Az áldozatot ezután fejjel lefelé fellógatták, és a kínzómesterek a többit nyugodtan a gravitációra bízhatták…