Ian Kelly washingtoni külügyi szóvivő szerint az Államokat aggasztja Venezuela fegyverkezése. Milyen válaszokra számíthatunk Washington részéről?

Nyilvánvaló, hogy a venezuelai fegyverkezés az USA számára közvetlen fenyegetést nem jelent. Ezzel együtt tény, hogy az Egyesült Államok az 1959-es kubai kommunista hatalomátvétel óta tart attól, hogy a Castró-i forradalom „exportálódik”. Ma ennek a jeleit figyelhetjük meg a Kuba-Venezuela- Ecuador, vagy más néven Castro-Chávez-Morales vonal erősödésével. Az amerikaiak ma inkább attól tartanak, hogy a velük szövetséges latin-amerikai államok, mint például Kolumbia, destabilizálódnak. Ez a washingtoni félelem abból a szempontból egyébként reális, hogy Chávezék feltehetően minden eszközzel azon vannak, hogy a környékükön elterülő USA-barát országokban baloldali fordulat következzen be.

Milyen hatással van a Kuba-Venezuela-Ecuador tengely Oroszországgal való kooperációja a világpolitikára?

Látni kell, hogy Oroszország globális stratégiája ma abban áll, hogy az USA amúgy nyomasztó katonai és indirekt eszközökhöz nyúl. Egyrészt megkísérli az amerikai erőket a világ válsággócaiban mind jobban lekötni, és ezzel párhuzamosan nem nagyon segíti ezen térségek stabilizációját (lásd például Irán esetét – a szerk.). Másrészt pedig az Amerikával szemben álló országokat, (ilyen például Venezuela – a szerk.) mind gazdaságilag, mind katonailag segíteni igyekszik. Világpolitikai szempontból mindössze arról van szó, hogy Venezuela az oroszokkal karöltve próbálja gyengíteni az USA pozícióit a latin-amerikai térségben. Az ilyesmit nevezik a nemzetközi kapcsolatokban puha ellensúlyozásnak. Hozzá kell tenni, hogy Oroszországnak már csak azért sem érdeke például egy teheráni stabilizáció, mert egy „normális” Irán képében komoly versenytársra lelhetne a globális energiapiacon.

Érdekes játszma ez, hiszen eközben az Obama-adminisztráció gőzerővel munkálkodik a globális feszültségek enyhítésén. A minap éppen a sok konfliktus forrását adó kelet-európai rakétapajzs tervét vágta sutba.

Szerintem USA új vezetésének az a törekvése, hogy az Oroszokkal legalább a nagy stratégiai ügyekben dűlőre tudjon jutni. Ennek megfelelően került be az amerikai-orosz párbeszéd témái közé például az atomfegyver-korlátozás kérdése, amely ugyanakkor azon túl, hogy nagyon látványos, és PR-célokra is fel lehet használni, világpolitikai szempontból gyakorlatilag alig nyom valamit a latba. Az USA számára ma kiemelten fontos, hogy a rendkívül ingatag közép-Ázsiában, ahol az orosz befolyás még mindig jelen van, valamiféle stabilizációt tudjon elérni. Ehhez van igazán szüksége Medvegyevék segítségére, bár véleményem szerint Obamáék eltúlozzák Oroszország társégbeli jelentőségét. Ennek ellenére az jól látszik, hogy Washington az erőteljesebb orosz békemisszó érdekében olyan korábbi vitás kérdésekben is enged, mint a Lengyelországba, valamint Csehországba telepítendő rakétapajzs terve, ezzel azonban egy sor közép-kelet-európai államnál válik „rossz fejjé”.

No meg hazája közvéleményének szemében, akik az USA hagyományainak megfelelően –különösen 2001. szeptember 11-e óta – elvárják a mindenkori elnöktől, hogy kemény kézzel irányítsa a világpolitikát. Obama az egészségügyi reformterve után talán külpolitikája miatt kapja odahaza a legtöbb feddést.

Kétségtelen, hogy Obamát sokan puhánynak titulálják külpolitikája miatt, ám látni kell, hogy az új washingtoni adminisztráció tudatosan választotta – ahogy Hillary Clinton külügyminiszter fogalmazott – a smart power-t, vagyis okos hatalmat.

Amely szlogenbe azért sok minden belefér…

Igen, hiszen elég arra gondolni, hogy ez sem zárja ki a katonai beavatkozás lehetőségét. Inkább azt mondhatni, hogy az arányok egy kicsit mások lettek a Bush-korszakhoz képest. Bár meg kell jegyezni, hogy az Obama féle Fehér Ház nem annyira a második, mint inkább az első Bush-éra külpolitikájával szakított látványosan. Diplomáciai értelemben a második Bush-kormány már ugyanazt a puha külpolitikát folytatta, mint az Obama vezette kabinet. Gondoljunk csak arra, hogy az Obama által megvalósított Iraki csapatkivonást már az előző elnök is szorgalmazta, illetőleg például az új washingtoni vezetés ugyanúgy semmibe veszi Pakisztán szuverenitását, amikor pilóta nélküli robotvadászgépeivel ostromolja a közép-ázsiai országban meghúzódó tálib felkelőket, mint elődje.

Lehet, hogy a kérdés naiv, mégis fel kell tenni: felmerülhet-e, és ha igen, milyen formában az USA fenyegetése Dél-Amerikában? Chávez ugye ezzel indokolja fegyverkezését.

Úgy gondolom, az ilyesfajta Chávez-i nyilatkozatok inkább „belső fogyasztásra” készülnek, hiszen diktátori hatalmat legkönnyebben külső fenyegetettségre való hivatkozással lehet fenntartani.

Világpolitikai, illetve globális biztonságpolitikai szempontból mennyire kell tartanunk Chávez fegyverkezésétől?

Itt leginkább erőfitogtatásról van szó. Nem hiszem, hogy bármi félnivalónk lenne akár Venezuelától, akár a többi féldiktatórikus dél-amerikai államtól. Nem hiszem, hogy valaha is használatba fogják venni azokat a fegyvereket, amelyeket most beszereznek. Amennyiben ugyanis megtennék, az USA azonnal odavágna. Úgy, mint például Kuba esetében amely katonai repülőteret telepített Grenadába, majd az amerikai mozgósítás hatására két nap után meghátrálni kényszerült.

Mi lesz, ha Latin-Amerika afféle második „arab világgá” válik? (Ismert, hogy nemrégiben hatalmas kőolaj- és földgázmezőkre bukkantak többek között Brazília és Venezuela partjainál) Hogyan befolyásolhatja ez az igen kényes világpolitikai egyensúlyt valamint az USA külpolitikáját?

Egyrészt számolni kell azzal, hogy a térség világpolitikai súlya meg fog nőni a régió országainak nemzetközi tekintélyével egyetemben. Brazíliát sokan már most is a tíz legbefolyásosabb ország között tartják számon. A növekvő latin-amerikai-nyersanyagkészlet miatt hosszú távon akár Oroszország e téren vezető pozíciója is veszélybe kerülhet.