A Fidesz megroppantja az MSZP-t?

Nyilván egyik fél sem volt érdekelt ezen megmért adatok napvilágra kerülésében, holott ha ezek nyilvánosságra kerülnek, senki sem lepődhetett volna meg a végeredményen, sőt a fideszes polgármester-jelölt győzelmének meredek ívén sem. Ám nem kerültek, s utólag sokan meglepődve kommentálják az egyébként előre látható és várható fejleményeket.

A polgármester-választás voltaképpen megerősített egy országosan karakteresen megnyilvánuló tendenciát, s látszólag a választás jelentősége nem több, mint hogy nyomatékosítja a két nagy párt közötti erősorrendet, ami lassacskán már nem is két nagy, hanem egy nagy- és egy középpárt közötti jövőbeli hierarchia körvonalait rajzolja ki. De a mi értelmezésünkben ennél többről szólt ez a választás, nem pedig arról, hogy ki és mennyivel nyer. A Fidesznek nem győzelmi mámorra, hanem az általa már régen eltervezett politikai-strukturális átalakulásról szóló bizonyságokra van szüksége. Esetünkben arra, hogy a Fidesz valóban elég erős párt egymagában is. A Pécshez hasonló nagy győzelmek jelenthetik a jobboldali közönség számára a legmeggyőzőbb bizonyítékot arra, hogy a jobboldali térfelet nem érdemes és nem is szabad „megosztani”.

Nincs megosztás

Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert Magyarországon a rendszerváltás egy sokpárti struktúrát hozott létre, és a sokpártrendszer sokak fejében azt jelentette, hogy mind a bal-, mind pedig a jobboldalon jó néhány párt osztozik a szavazatokon. Az e mögötti ideológia is sokáig virulens volt: egy nagy párt sem az egyik, sem a másik oldalon nem fedi le a tagolt választói közösség érdekeit, ezért nem szabad ezt erőltetni. Ebből a megfontolásból fejlődtek ki az ún. szatellit pártok – mindkét oldalon.

A Fidesz új identitása meghatározásával párhuzamosan markánsan elkezdett szembe menni ezzel a hagyománnyal. Már a 90-es évek közepétől azt mondta (s ehhez a hivatkozási alapot az MSZP gőzhengerszerű 1994-es választási győzelme jelentette a számára), hogy a baloldali mamutpárttal csak egy hasonlóképpen horribilisre növesztett jobboldal veheti fel a versenyt. Sokáig úgy látszott, hogy ezt az ideológiát még a Fideszben sem osztja mindenki: az MDF és a KDNP nem véletlenül maradhatott (viszonylag) önálló párt: a jobboldalon a legutóbbi évekig masszívan élt a „különböző közönségek becsatornázására különböző jobboldali pártok” ideológiai. Akiket nem tud becsatornázni Orbán, azokat majd behozza Dávid Ibolya! És hasonlók…

Orbán elvetett elmélete

Ám Orbán mindenkivel szemben következetesen elvetette ezt a becsatornázás-elméletet, és a Fideszt huzamosan a jobboldal egyetlen pártjaként szeretné látni. Pécs azért érdekes „kísérlet” volt, mert vele szemben a másik oldal felvonultatta az „Olajfa koalíciót” is, de ez sem segített. Egész egyszerűen a pécsi történetnek az az üzenete, hogy a Fidesz innovatívabb volt a pártpolitikában. Míg ő képes volt arra, hogy a jobboldalt „leegyszerűsítse”, addig a másik oldalon bonyolult alkuk és egyezkedések révén sem tudták megfordítani a kirajzolódó trendet. Akármi is tehát a véleményünk a Fidesz 90-es évekbeli irányváltásáról, a rendszerváltás sokpártrendszerű hagyományának felülírásáról, meg kell hagyni, hogy a szándékot hatékony lépések követték, s ezen lépések sorában Pécsnek kitüntetett szerepe van. A továbbiakban a Fidesz (egy korábbi „szocialista” nagyváros példáján) joggal hivatkozhat arra, hogy egymagában is képes közel kétharmados eredményt elérni, s semmi szüksége a számára csak zavart okozó „jobboldali” pártok (mint egyik végletként az MDF, másik végletként a Jobbik) asszisztálására.

A jelentés és a jelentőség tehát összességében nem abban áll, hogy Pécs kulturális fővárosként a korábbiaktól eltérő módon lesz igazgatva. Vagy lesz, vagy nem. Ezt egyáltalán nem tudhatjuk. A tanulság az, hogy a Fidesznek akkor van esélye saját magát tartósan kormányzati pozícióba emelni, ha pártként roppantja meg az MSZP-t. Ha pusztán a miniszterelnököt billenti ki (mint ahogy ezt Gyurcsány esetében megtette), ezt az MSZP pótolni fogja. Személyes síkon csak átmeneti sikereket érhet el a Fidesz, mert az MSZP – a maga szempontjából – ugyancsak joggal mondhatja, hogy „van másik”, – mármint válságkezelő. S ha valamihez, hát ehhez az MSZP ért. Ez az ő pályája, az ő terepe. A Fidesz csak egy számára kedvezőbb másik terepen tudja bizonyítani, hogy a politikában tartósan neki áll a zászló, s ez pedig a pártpolitika. Ha a kétpártrendszer gondolatát (amelyet több, mint egy évtizede mond) elhiteti, s ezt példákkal is alátámasztja, az MSZP nehezen fog tudni ellenállni.

"Tisztogatások"

Mindezért lehet nagyon nem szeretni a Fideszt. De csendben meg kell jegyeznünk: Európa számos országában hasonló „tisztogatást” végzett a kormányra készülő nagy párt – egyrészt riválisait nyomta le végletesen, másrészt a saját oldalának szatellit-pártjait is. Irtózatosan utálták ezért – hogy csak két nemzetközi példát mondjunk – a spanyol vagy a francia baloldalt kisebb szövetségeseik. De aztán a spanyol baloldal – kormányzati szerepben – Felipe Gonzalezt, a francia Francois Mitterandot adta.

Pécs a pártszervezési hatékonyság példája, amellyel szemben a baloldalon jelenleg nem sokat tudnak szembeállítani. Az MSZP számára ezért megkerülhetetlen lesz a kérdés: tud-e pártként rövid időn belül innovatívvá válni, s tud-e ténylegesen gátat állítani a kétpárti átalakulás elé? A Fidesznek is lesz majd dilemmája: tud-e válságot kezelni és változtatni egyszerre, azaz a párthatékonyság mellé lesz-e megfelelő kormányzási hatékonysága is?