Tizenegy új magyar név a Világ Igazai között

Az, hogy a díj átadására először kerül úgy sor, hogy maguk a kitüntetettek már nem lehetnek jelen, talán csak még inkább felhívja a figyelmet a feledésben rejlő csapdákra. A trauma történelemmé válása, amellett, hogy a sebek lassú gyógyulását feltételezheti, a szemtanúk hiteles hangjának elnémulásával, azzal is fenyeget, hogy az emberiség kész lecke nélkül lép az elkövetkezendőkbe. A Páva utcai holokauszt emlékközpontban tartott tegnapi megemlékezésen, az őszinte tiszteletadás mellett, a felelősség teljes nemzeti önvizsgálat és a múltunkkal való, öntudatos élni tudás is nagy hangsúlyt kapott.

Megmentők és megmentettek

1944-ben a magyar és német hadsereg a pannonhalmi apátságot szemelte ki arra, hogy innen tartsák szemmel a környező régiót. Bár kulcsfontosságú stratégiai pont lehetett volna, a Nemzetközi Vöröskereszt naponkénti összecsapásokkal akadályozta meg, hogy az üldözötteket, dezertőröket, munkaszolgálatosokat óvó apátság folyosói és termei náci bakancsok csattogásától visszhangozzanak. A nélkülözés és félelem legnehezebb napjaiba, Benedikt Eduard Brunschweiler svájci üzletember, 30 zsidó gyermek biztonságára vigyázott, a saját élete kockáztatásával.

Szalai Pál a nyilasok és a rendőrség közötti független kapcsolattartó volt, 1944-ben új munkát kapott és az északi parancsnokság titkárává vált. Az ő feladata volt a régió összes zsidók lakta házának felkeresése. 1944-ben, pozíciója ellenére, baráti alapon a Svéd Nagykövetségre látogatott, ahol az azonnali cselekvés érdekében, felvette a kapcsolatot Raoul Wallenbergel. Kapcsolatait és hivatali státusát felhasználva tömérdek lefoglalt zsidó tulajdont szerzett vissza a Nyilasok raktáraiból, víz és élelem ellátásról gondoskodott a gettókba kényszerülők számára. Több alkalommal is, hatalmának adminisztratív lehetőségeit felhasználva, több száz zsidó életét mentette meg.

Brunschweiler és Szalai mellett, másik 9 hős leszármazottai vehették át tegnap, a Jad Vasem, Világ Igaza kitüntetéseit, melyet az izraeli parlament, 1953-as törvénye alapján adományozzák azoknak, akik az izraeli Legfelsőbb Bíróság igazolása alapján a saját szabadságukat, biztonságukat vagy életüket veszélyeztetve, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül mentették az üldözötteket. Az ünneplő hallgatóság előtt, a díjak átadásával párhuzamosan, magyar színészek és művészek olvasták fel a megmentő családok lebilincselő történeteit.

„Ismét divattá vált a zsidókra és Izraelre mutogatni”

Az ünnepséget Aliza Bin-Noun, Izrael Állam nagykövetének beszéde nyitotta meg. A nagykövetasszony, már a ma estével beálló Pészah hangulatában emlékezett meg a zsidó nép második újjászületéséről, amit egykoron az egyiptomi rabszolgaság, majd pár évtizeddel ezelőtt a holokauszt borzalma előzött meg. Tegnap azokat az egyszerű magyar embereket méltatta, akik mindenféle behódolástól vagy kompromisszumtól mentesen, magukat és családjukat is feloldozni készen tagadták meg a zsidókkal való szembefordulást. Magyarország büszke lehet rájuk, Izrael pedig őket tartja a Világ Igazainak.

Aliza Bin-Noun kitért az antiszemitizmus ma is élő, valós fenyegetésére: „Amikor a zsidókat szóban vagy tettlegesen éri támadás bárhol a világon, ott a civil társadalom alapjai kerülnek veszélybe”. A nagykövet asszony arról is beszélt, hogy egy ország kormányának politikája ugyan nem lehet kritikától mentes, de a kettős mérce és az elvakult démonizálás könnyen válhat akár egy újabb népirtás forgatókönyvének első fejezetévé is. A Durban II. konferencia előzetes tárgyalásait szándékosan időzítették a zsidó ünnepre, az előkészítő munkálatokban a szervezők oroszlánszerepet juttattak annak az országnak is, amely korábban számtalanszor szólított már fel Izrael elpusztítására, a konferencia bizottsági tagjai között most Irán is ott ül.

@@
„Mi nagyon tudunk haragudni azokra, akiket szeretünk”

A meghívottak között volt, a néhai Joseph (Tomi) Lapid fia, Yair is. Egy évvel ezelőtt, a díjakat még a kitűnő izraeli politikus, a Jeruzsálemi Jad Vasem intézet hajdani elnöke adhatta át, aki egykor Magyarországon született és maga is holokauszt túlélő volt. Yair Lapid derűs szívvel emlékezett meg a 17 éves árva fiúról, aki a borzalmak után Izraelbe érkezve, annak az új hazának a megvédésére kényszerült, melynek nyelvét és mentalitását egyáltalán nem ismerte, de ami még ennél is felháborítóbb egy igazi magyar számára, a helyi ízeit sem szívlelhette.

Yair apja, 55 év elteltével, ennek az országnak lett igazságügyi minisztere és miniszterelnök-helyettese, majd ebben a pozícióban újra hazánkba látogatva, zokogva vette tudomásul, hogy az ország ahol felnőtt, de ahol egykor megalázták és ahol egykor oly sokat rettegett, most limuzinnal és motoros-rendőri kísérettel várja a reptéren. „Igen, édesapám haragudott Magyarországra, de csak azért, mert szerette. Mi nagyon tudunk haragudni azokra, akiket szeretünk” – mondta Yair Lapid.

Az ’élő név’

A megemlékezésen felszólalt Szili Katalin, a Magyar Parlament házelnöke is, aki az emlékezés fontosságával kapcsolatban elmondta, hogy tűrhetetlen a múlt tényének bármilyen természetű „maszatolása” vagy elferdítése, a holokauszt könyve soha nem kerülhet az enyészet polcára, bármilyen nehéz is, de minden nap lapozgatnunk kell. A számvetés, minden ember elemi kötelezettsége, felelős politikus nem tűrheti a nyílt gyűlöletszítást vagy a dühödt bűnbakkeresés címén történő összekacsintást.

Az emlékeket néven kell nevezni, a Yad Vasem, az ’élő név’ csak akkor funkcionálhat, ha mind több ember megemlékezik róla: „Adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet, a mely jobb, mint a fiakban és lányokban élő név, örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész” – idézte a házelnökasszony Ézsaiás próféta szavait.

Az ünnepségen Gyenesei István miniszter képviselte a magyar kormányt, aki beszédében az elismerés erkölcsi alapjait a humanizmusban jelölte meg. A 11 honfi életében a megmentők és a megmentettek sorsa elválaszthatatlanul összefonódott, „hálával tartozunk nekik, ám a közösség erkölcsi államadóságát ők sem törleszthetik” – fogalmazott Gyenesei. Véleménye szerint, napjaink demokratái nem kellőképpen éberek, ezért a megmentők példájából kell „erőt és elszántságot merítenünk”.

„Nem feledem az ellenséget sem”

A díjak átadása közben, a borzalmakat még gyermekként átélő, Kolonits Ferenc unokája is felszólalt, aki a bensőséges szavakat megköszönése mellett, aggódó szavakkal mondta el, hogy az ellenségről sem szabad megfeledkezni. A Hősök tere fölött lengetett Árpád-sávos lobogók neki nem a honfoglalás nagyszerű pillanatait villantják eszébe, hanem ’44-et, amikor a halálos bűnöket megtetézve, a nyilasok a csíkos lobogók alatt dúlták fel az országot. „Semmi közük nem volt a magyarság érdekeihez, ahogy ezt ők lépten-nyomon hangoztatták” – Az idős Kolonits unoka őszinte szavait, az összegyűltek kitörő tapsa fogadta.

Az ünnepséget Schweitzer József professzor úr, nyugalmazott országos főrabbi, a jelenlévőkkel közösen elmondott halotti imádsága, majd az izraeli és a magyar nemzeti himnusz eléneklése zárta.