Molnár Anikó döbbenetes vallomása: „Gyógyszerek tartják bennem a lelket”

Tipikus tavaszi hétköznap délelőtt: süt a nap, csiripelnek a madarak, az Eurocenter előtti parkban alig lézengenek néhányan. Molnár Anikó azonban interjúra érkezik – egyszerű fekete Suzukijával. Mert hogy ő – bármennyire is hihetetlen – sokkal hétköznapibb leányzó a való világban, mint a legtöbben gondolják róla. Persze azért Havas Henrik könyvet ír róla, ő maga pedig szintén fog egyet csinálni, mégpedig a pánikbetegségről. Mert hogy a nem is oly’ rég még a VV villában, majd a férfimagazinok címlapján pózoló 33 éves exvillalakó csak a gyógyszereknek köszönheti, hogy egyáltalán emberek közé mer menni. Íme egy meg nem értett rejtelmes női lélek kitárulkozása – minden, amit tudni akartunk Molnár Anikóról, de eddig nem volt alkalmunk megkérdezni!

Milyen aranyos kutya! – int a most is kifogástalan megjelenéssel bíró Anikó találkozásunk után rögtön egy a parkolón keresztülballagó foxi irányába. – Imádom őket, szívén viselem a sorsukat, mint a pomázi kutyaotthon harmincnyolc „lakóját” is. Máig emlékszem az első blökimre, nyolc éves lehettem, s akkor költöztünk ki egy panelból egy pomázi kertes házba. Nagyon nem akartam menni, de édesanyám azzal vigasztalt, hogy ha nem hisztizek a költözés miatt, kapok egy kutyát. Később aztán ez az ígéret be is jött: máig emlékszem rá, amikor egyik délután dédnagyapám a szekerével hazaért, s biztatott, hogy nézzek bele a szekéren csúszkáló ládába. Egy sáros, feketeszőrű korcs volt benne, de vele kezdődött az állatok iránti szerelmem. A kutyamenhelyektől azonban két évvel ezelőttig irtóztam, nem akartam egybe sem betenni a lábam – mesélte élete egyik legelső meghatározó élményét az egykori Nagy Ő, s közben aggódó tekintete egy a fűben „napozó” galambra terelődött. – Nincs valami baja annak a galambnak? – kérdezte a HírExtra megdöbbent újságírójától, miközben már ott is termett a sziesztázó jószág mellett. A galamb felállt, majd egykedvűen arrébb lépkedett, Anikó pedig nagyot sóhajtott. – Csak azért, mert nem láttam még galambot fűben ülni – könnyebbült meg végül az egykori villalakó.

Irtóztál a menhelyektől? Ehhez képest ma már te vagy a pomázi kutyaotthon legfanatikusabb „aktivistája”…

Szörnyű volt, amit az első látogatásom előtt átéltem, pedig két napig készültem föl rá lelkileg. Nem akartam azt a helyet látni, ahol szenvednek a kutyák, de végül mégis át tudtam lendülni a holtponton. S persze az első látogatásom után egy aranyos kutyával tértem haza… Most már egyébként tudom, hogy ezek a helyeken csak jót tesznek a kutyákkal, mert minden egyes látogatáskor boldogabbak, nem is beszélve arról, ha valaki elviszi őket.

A pomázi kutyák nem is sejtik, hogy kis országunk egyik legkeresettebb bulvárszereplője viszi nekik a száraztésztát, akiről hamarosan egy könyv is meg fog jelenni Havas Henrik „tollából”.

Henrikkel a könyv előtt csak nagyon felületesen ismertük egymást. Ősszel azonban találkoztunk, és őszintén meséltem neki életem eddigi legérdekesebb sztorijaiból. Henrik nem ajánlotta fel egyből, hogy könyvet ír rólam, mert nem akart ugyanolyat összehozni, mint Kelemen Annával. Viszont annyira érdekesnek találta azt, amit elmeséltem neki, hogy végül meghívott magához, hogy csináljunk egy próbát. Leültem, elém tett egy mikrofont, és kérte, hogy kezdjek sztorizni teljesen kötetlenül. Azonban egyetlen épkézláb mondatot sem tudtam kinyögni, a diktafontól és Havastól teljesen leblokkoltam. „Ez így nem fog menni Anikó” – mondta Henrik, de azért megkért, hogy lelkileg felkészülve menjek vissza hozzá másnap. Kellemesen elbeszélgettünk mindaddig, amíg ismét be nem kapcsolta a magnót. Onnantól kezdve semmi értelmeset nem tudtam mondani, pedig annyi érdekes sztorit akartam neki elmesélni.

De akkor hogy lett ebből mégis könyv?!

Végül kikapcsoltuk a diktafont, és én az egyik legmegdöbbentőbb történetemet mondtam el neki az elejétől a végéig a kínos pillanatokkal együtt. Egy félresikerült kapcsolatomról szólt a sztori, egy pasiról, aki velem csak barátkozni akart, én viszont többet akartam tőle – az eredmény egy elképesztő egymás mellett elbeszélés lett, máig idegesít is a dolog. Henriknek pont ezért úgy meséltem el az egészet, hogy szinte szünetet sem tartottam: fel s alá járkáltam, miközben ő csak ült a kanapén.  Majd csak kiszólt a kezébe temetett arcából: „A kurva életbe! Hogy ezt miért nem tudta a mikrofonba elmondani!”…

Ha jól gondolom innentől kezdve már ment a munka.

Kitalálta, hogy ad nekem egy diktafont, s onnantól kezdve otthon mondtam föl a történeteket. A kazettát pedig mindig elvittem neki, ilyenkor beszéltük meg a részleteket a könyvről. Novembertől a múlt hónapig tartott a folyamat, lényegében minden érdekeset elmeséltem Henriknek az életemről.

Ezek szerint megdöbbentő könyvre számítsunk?

Lesznek benne olyan részek, is, melyek elég döbbenetesre sikerültek. A neveket azonban szándékosan kihagytuk belőle, mert nem hiányzik senkinek a sértődés és pereskedés. Azt viszont el kell mondjam: nem csak a szerelmi életem lesz a könyvben taglalva, de való igaz, hogy arról is őszintén beszélek benne. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy én csak egy férfifaló kurva vagyok, holott egészen másról szól a történet. Valóban volt egy Bochkor Gáborom, egy Klausmann Viktorom és egy Kammererem is több futó kaland mellett. A többség fantáziája azonban csak addig terjed, hogy hogyan másztam rá ezekre a férfiakra – holott sokkal többről van szó.
@@
Most például egyedül vagy?

Egyedül? – kérdezett vissza Anikó, s közben vészjóslóan felhúzta a szemöldökét. – Most jól vagyok, köszönöm szépen, de inkább beszéljünk másról! Visszatérve a könyvre: nem az volt a célom, hogy a mások magánéleti titkait kibeszéljem, hanem hogy az én gondolataimat, érzéseimet megértessem az olvasókkal. Hiszen volt nekem olyan kapcsolatom is nemrég, amiből csak óriási nehézségek árán tudtam szabadulni, háromszor akartam öngyilkos lenni a férfi mellett és a végén még életveszélyesen meg is fenyegetett a pasi!

Ez döbbenetes! Ilyen sztorikkal lesz tele a könyv?

Lesz benne minden, de elsődlegesen csak egy lányról szól, egy harminchárom éves nőről, aki annak idején beköltözött egy valóságshow-ba, meztelenül szerepelt a férfimagazinok címlapjain, megnagyobbítatta a mellét és a bulvárlapok hasábjain élt együtt a kapcsolataival. Mégsem bántam meg semmit! Ha most kellene újra döntenem, hát ugyanúgy végigcsinálnék mindent, ha már így alakult. A könyv ugyanis arról is szól, hogy hol rontottam el az életemet.

Elárulod a HírExtra olvasóinak, hogy hol?

Ott, hogy annak idején szinte még gyerekfejjel mindenáron orvos akartam lenni. A középiskolában aztán, amikor magas is voltam, vékony is voltam utolért a modellkedés. Belekerültem abba a világba, és teljesen meghülyített! Nem kellett tanulni, mégis bármit könnyedén elérhettem.

Megbántad, hogy nem tanultál tovább?

Meg. De még mennyire!

Viszont akkor nem lennél országszerte ismert, lám ebben a kávézóban is, ahová beültünk percenként köszön rád valaki, pedig nyilván még nem is láttad soha!

De egy nagyon boldog orvos lennék.

Egyébként zavar az, hogy lépten nyomon felismernek az emberek?

Őszintén szólva soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, és az sem, hogy megbámulnak. Sőt mostanában már egy kicsit zavar is, mert én nem vagyok az az asztalra felmászós, kiabálós fajta, hogy „Halihó, én mekkora celeb vagyok!”. Vannak azonban ilyenek szép számmal a celebtársadalomban. Én soha nem voltam ilyen, inkább szerettem a háttérben meghúzódni, a Való Világ előtt is, és utána is.

A Havas Henrik-féle könyv hamarosan elkészül, a kézirat már a nyomdában van. Mivel foglalkozol manapság azon kívül, hogy várod a „botránykönyv” megjelenését?

Van egy másik könyv is, amibe bele szeretnék fogni. A pánikbetegségről fog szólni, ugyanis én magam is küszködöm ezzel a betegséggel.

Ez megdöbbentő! Ugyanis ehhez képest egész jól nézel ki – böktem oda döbbenten Anikónak: hiszen mit lehet erre mondani?

Ezek a gyógyszerek tartják bennem a lelket – mutatott a táskájából előhúzott tégelyre Anikó. – Tavaly nyár óta nem tudok kikecmeregni belőle, először pont itt a moziból kijövet tört rám a szörnyű érzés – mutatott át a vállam fölött a Való Világban és a Nagy Ő-ben még csillogó lány. – Kicsit félek az írástól, mert valószínűleg amikor elkezdem, elő fognak törni belőlem a már-már leküzdött érzések. Mégis, az ebben a betegségben szenvedő több tízezer ember miatt kötelességemnek tartom megírni. A pánikbetegség egy rémálom. Szerintem háromféle ember van: aki valaha volt már pánikbeteg, aki most az és aki majd egyszer belekerül. Mivel akik benne vannak, vagy voltak valaha mind azt mondják, hogy ez a betegség a saját démonainkkal való küzdelemről szól. A könyv címének A démon markában-t választottam.

Mit vársz ezektől a könyvektől? Hiszen köztudott rólad, hogy mostanában komoly anyagi mélypontra kerültél.

Ezt az utóbbi könyvet például nem a pénz miatt írom – persze kár lenne tagadnom, hogy jól fog jönni az értük kapott pénz. Azt viszont nem fogom például ruhákra költeni, először is elkezdem az én és a családom 12 milliós hitelét törleszteni, de a kutyákkal is tovább akarok foglalkozni.

Egykori „sorstársaid” közül többen csináltak karriert a médiában. Molnár Anikó soha nem fog televíziózni? Hiszen ez is egy megoldás lenne.

Megmondom őszintén, hogy ez a mostani média – s nem bántani akarom azokat, akik benne dolgoznak – egyáltalán nem mozgatja a fantáziámat. Nem is lennék alkalmas hozzá. Nem érzem magamban sem a tudást, sem az energiát, hogy mondjuk egy reggeli műsort vezessek valamelyik kereskedelmi tévénél.

Akkor mihez kezd hosszú távon Molnár Anikó magával?

Csak rövid távra tervezek. Másfél hét múlva lesz egy nagyobb durranás, de nem árulhatom el, hogy mi. Ősszel pedig egy nagyobb lélegzetű projekt, amiben szerepet vállalok. Remélem idővel kiderül, hogy milyen is az igazi énem, megértik az emberek, hogy én nem az a hülye picsa vagyok, mint amit sokan gondolnak rólam.

Végszónak is tökéletes lenne. Molnár Anikó életének – mondjuk úgy: kalandjainak – azonban még messze nincs vége. Csak mintha egy fokozattal alacsonyabb hatásfokon pörögne már. A szedett gyógyszerek miatt van? Vagy Havas Henrik hatása? Ki tudja…

Sőt még csak a könyveit sem fogják tudni elolvasni…