Ezt elcseszték – szétrohad az egész város!

Az. Mármint teljesen törvényszerű és előre várható volt Dunaújváros híres és sikeres sportjának leépülése. Bármilyen hihetetlen ugyanis, azzal kezdődött a baj, hogy mindig is így an blokk, egy 55 ezres város kincseként emlegették a város sportéletét.

Sportváros megszületik

Annak idején ugyanis még az is volt. Nem szeretném azzal untatni az olvasókat, hogy felidézem az előző rendszer sportpolitikai miliőjét, de annyit azért érdemes leszögezni: Újvárosban sohasem jött volna létre kiterjedt sportélet, ha a városka majd’ minden lakójának életét befolyásoló Vasmű, a nagy és szentséges Dunaferr nem alakult volna meg annak idején, valamikor a nagy magyar iparosítás idején. Miután azonban létrehozták a gyárat, s a gyár vezérkara, az elvtársak felismerték – javasolt volt nekik – a szocializmus legnagyobb tutiját, létrejöhetett egy a kis országunkban tipikus, mégis egyedülálló szimbiózis az „üzem” és annak sportja között.

Egyre másra alakultak a sportszakosztályok a nagy és atyai Dunaferr égisze alatt, évtizedeken át fociztak, hokiztak és nevelték a testüket a szocializmus építői a vasmű árnyékában – szó szerint az árnyékában. Nem volt ugyanis ritka, hogy a fiatal jégkorongos palánták edzés előtt azzal kezdték még a kilencvenes években is az edzéseket, hogy lesöpörték a jégre rakódott vasport…

A rendszerváltás után aztán az történt, hogy nem történt semmi. A Vasmű ugyanúgy dübörgött tovább, a Dunaferr pénze pedig jó kezekbe is került: a kilencvenes évek végén még mindig évi két milliárddal támogatta a város sportját a már egyre kevesebb profittal számoló üzem. Ekkorra tehető az újvárosi sport virágzása, a kétezres évek elején volt olyan év, amikor egyszerre öt Dunaferr néven működő csapat volt esélyes a bajnoki címre a különböző labdajátékokban. 2000-ben bajnok lett a pirosak labdarúgócsapata – ki ne emlékezne Tököli Attiláék remek kis csapatára –, és a férfi kézilabdacsapat is. 2002-ben elsőséget ünnepelhetett a férfi röplabda és a jégkorong szakosztály, 2004-ben pedig még meg tudta védeni elsőségét a női kézilabdacsapat is a magyar bajnokságban.

Sportváros tündököl

Tündököltek az újvárosi csapatok, lényegében öt olyan magas szinten működő szakosztálya volt az 55 ezres kisvárosnak, melyek mindegyike csak akkor működött eredményesen, ha megkapták a magas szintű működésükhöz elengedhetetlen nem kevés pénzt. Az üzem 2004-es privatizációja után azonban egyszer csak szűkebb lett a költségvetés: az új tulajdonosok nem áldoztak már annyit a kisváros sportjára, majd pedig rá is jöttek ukrán barátaink, hogy nekik abban semmi sem buli, ha magyar sportsikereket finanszíroznak.

Így apadt le a két milliárd secperc alatt 400-500 millióra per év rögtön a tulajdonosváltás után, s így csökkent le a vasmű szponzori adománya mostanra 225 millióra. 225 millió forint pedig – nem meglepő – nem hogy öt magas szinten üzemeltetett szakosztályra nem elég, alig elég egyre is. A város pislog és ingatja a fejét, a csapatok pedig szép csöndben tönkremennek.

A hokisoknál már évekkel ezelőtt is kérdéses volt, hogy ki tudnak-e állni a soron következő szezonra – ők lényegében meg is szűntek létezni Dunaferrként, azóta minden évben más néven, más szponzorral próbálják kihúzni az idényt. A röpisek szinte eltűntek a térképről, nem is beszélve a futballcsapatról – utóbbi egy darabig próbálkozott a félamatőrséggel, majd az amatőrséggel, végül a vegetálással.

Közben pedig mindegyik szakosztály várva várta a megmentőt egy tehetős befektető személyében. Persze a herceg a piros-fehér lovon nem jött.
@@
Sportváros lerohad

A kézislányok maradéka – akik még mindig reménykedtek abban, hogy megkaphatják az elmaradt hat havi fizetésüket – is megunták a napokban: az edzővel, Imre Vilmossal együtt búcsút mondtak a klubnak. Maradtak az amatőrök, az ifik. Szép lassan megszűnt a labdarúgás is a városban – a hetekben tettek lakatot a kapukra a stadionban. A város sportszeretői azonban hiába sírtak, sírnak: a város nem tudja eljátszani a megmentő szerepét. Nem tudja ugyanis, hogy azt hogyan kell.

A város ugyanis a Dunaferr pénzeinek elapadásával nehéz helyzetbe került: az eddig is minden évben 200 milliós támogatást a csapatoknak juttató önkormányzat megkapta a nyakába a létesítmények fenntartásának költségeit is. Nem sok az, cirka 300 millió per év. De honnan? Hát ez az.

Már nincs bajban a Sportváros. Baj ott van, ahol lehet még valamit veszíteni. Az újvárosi sportot ugyanis ma már csak egy a semmiből előtűnő tisztalelkű befektető menthetné meg. Magyarországon azonban mostanában nagyon kevés a tisztalelkű, a semmiből előtűnő befektető – lám a Fradit is angolok pénze mentette meg. Nem most kell sopánkodni azon, hogy nincs pénz a sportokra, ugyanis teljesen természetes, hogy nincs.

Sportváros nem tanul

Akkor kellett volna előre gondolkodni, a várható eseményeket számba venni, a hosszú távú terveket elvégezni, amikor még majdnem hogy minden rendben volt. Miért gondolták azt a város és a sport vezetői, hogy a tíz évvel azelőtt is elavultnak számító modellt kell továbbvinniük? Hiszen ami működött a szocializmusban az valami csoda folytán még működött a kilencvenes években is, de ma már akkor sem lenne érdemes működtetni, ha még meg lenne rá a lehetőség.

Ma az tud fennmaradni, aki tisztában van a modern sportfinanszírozás lehetőségeivel, s nem fél azokat kihasználni. Aki el tud vonatkoztatni a teljesen természetes módon befolyó, „nekünk jár” felfogással várt pénzek világától. Ha bezár az üzem, bezár az üzemi sportpálya is…

Mégis a város vezetői – nem a mostani, az összes eddigi – a hibásak. Azért rohadt le Dunaújváros sportja az elmúlt években, mert nem jöttek rá időben a tisztelt elöljárók, hogy öt kimagasló csapatot négy sportágban nem tud eltartani egy 55 ezres város. Még akkor sem, ha Sportvárosnak hívják magukat. S jogos, persze, hogy jogos a felvetés is: vajon akkor melyik sportágnak kellett volna azt mondaniuk, hogy „már elnézést, tudjuk mi, hogy nektek is jár, de…

Sportváros eltűnik?

Nagyon jól tudjuk, hogy működik ez: járni jár, de nem jut. Mindenkinek járt tehát annyi támogatás, amennyi az éhenhaláshoz pont elég volt.

S most csodálkoznak, hogy már egyesek megkérdőjelezik az „Újváros, sportváros” kijelentés helyességét is. Tisztelt Kálmán András polgármester úr, tessenek szépen visszaadni a Sportvárosi rangot, vagy adják át olyan városnak, ahol egy vagy maximum két egyesület működik, de az működik – pont annyi, amennyit egy vidéki kisváros elbír.

Csakhogy nem döntöttek időben. Már késő.

Most már azt tessék eldönteni, hogy melyik lesz a következő sportág, amelyik eltűnik a nagy és dicsőséges Sportváros még mindig vasport okádó, de pénzt nem hozó kéményei alól…