A Walt Disney volt elnöke és a Közel-Kelet

Ő volt az első és az utolsó a kompetens politikai vezetők klubjában, aki úgy gondolta, hogy ez a béke emberileg kivitelezhetetlen. Obama frissen kinevezett közel-keleti tanácsadója, George Mitchell magabiztos és határozott. A legújabb azok közül, akik egy porráégett karrier lehetősége mellett, távoli nemzetek sorsát és ártatlan életek millióit kockáztatják, jó eséllyel.  A „fából vaskarikát” tematikában foglalkoztatott miniszterelnöki tanácsadói csoport feje most még bizakodó. Vagy helyesebben szólva, már most kétségbeesetten optimista.

Egy kérdés teológiai vetülete

A huszadik század kormányhivatalainak működése több ezer tonnányi ötletet, programot, határozatot, fenyítést vagy együttérzést termelt ki, ám a telerótt papírlapok pernyéje egykedvűen szállt tova Szuez, Kelet-Jeruzsálem, Bejrut, vagy legutóbb Gáza lángjai felett. Aki ehhez a problémához hozzá nyúlt, az vagy mind halott, vagy mind célpont, vagy közröhej tárgyává lett. Egyetlen egyszerű kérdésre nem talál választ sem a pápa, sem az ENSZ, egyetlen kérdés, mely újra világégésbe boríthatja a bolygót, egy kérdés, melynek puszta felvetése néma sírok százezreivel pakolta tele a keletet és nyugatot: Kié a föld?

Ábrahám, Izsák és Jákob szerint a föld Istené és azt Izraelnek ígérte. Ám a tulajdoni jog kötelezettségekkel jár, az átíratás feltételekhez kötött. A keresztény világnézet szerint, a Szent Föld az ígéret népéé, melyet Krisztus után sokan a keresztény egyházzal azonosítanak, ám a poszt-holokauszt teológiák kereszttüzében egyre többen suttognak újra Izrael kiválasztottságának maradandóságáról. A korán jogrendszerében Jeruzsálem Waqf, vagyis iszlám tulajdon. A Templom-hegy az arab világ harmadik legszentebb helye, a föld a palesztin népé.

Egy kérdés politikai vetülete

Mindez politikai szinten – a rossz nyelvek szerint – jóval egyszerűbb: Azé a föld, akinek barátsága politikai szempontból készhez állóbb. A teológia dimenziójával szemben, ez a kritérium az aktualitásokra van szabva. A második világháborút követően Anglia számára a kiválasztottság arab privilégium volt, tekintve, hogy többen vannak, és náluk van az olaj.

A Szovjetunió arab-orientáltságának növekedése a Kneszet amerikanizálódásával folyt párhuzamosan, Truman tájékán már egyértelművé vált, hogy Izrael nem hajlandó a barakkba lépni, annak ellenére, hogy politikai kultúrája a mai napig orosz jellegű. Európa államszinten a pártatlanságát látszatát törekszik fenntartani, a szenzitív történelmi múlt nem a legalkalmasabb talaj a közel-keleti nyerészkedésnek.

Egy kérdés stratégiai vetülete

Vállalati szinten viszont érdekes dolgokba botolhat a kutakodó: az arab világ óriási piac. A damaszkuszi Arab Bojkott Hivatal jól szervezett feketelistáján nem csak Izrael szerepel, hanem olyan nyugati konszernek is, melyek kereskedelmet folytatnak Izraellel. Ennek következtében a zsidó állam hosszú éveken át nem juthatott hozzá olyan termékekhez, mint például a Pepsi-kóla. A jó piaci pozíciót nem érte meg kockáztatni egy parányi ország barátságáért, Európa pisszenni sem mert, a föld – piaci szempontból legalábbis – az araboké.

Carter elnök kereskedelmi minisztériuma 1978-ban állította fel a Bojkottellenes Intézkedések Irodáját, amely tetemes bírságokat rótt ki azon amerikai cégekkel szemben, melyek nem voltak hajlandóak Izraellel üzletet kötni. A gesztus szép és valóban, Amerika Eisenhower után, az aktuális fehérházi galerinek megfelelően a „föld mindenkié” és a „föld a zsidóké” alternatívák között lavírozott. És, hogy ebben mi a politikailag valamint stratégiailag is értékelhető? A földrajz. Izrael előretolt állás, fegyverraktár, kikötő, kutatótelep, információ- és első osztályú felvevőpiac egy olyan ellenséges terület korridorján, ahol a jelen és jövő háborúi fognak eldőlni.

Ember vagy Isten?

George Mitchell, korábban Maine állam szenátora, csaknem négy évig a Walt Disney cégbirodalom elnöke volt. A mesés karrier a nemzetközi DLA Piper ügyvédi iroda elnöki székében folytatódott, majd a belfasti Queen’s University rektorának nevezték ki Észak-Írországban. Innen már kézenfekvő volt egy elnöki békekitüntetéssel hazatérni, amely mit sem bizonyít jobban mint, hogy a felsőoktatás által rárótt kötelezettségek mellett, az embernek akadhat ideje vallási háborúk felgöngyölítésére is.

Az új közel-keleti megbízottként produkált beiktató beszéde acélosan csengő, ellenállhatatlanul megnyugtató: „A probléma bonyolultsága és veszélyessége, nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok hátat fog fordítani neki. Felismertük, hogy a közel-keleti béke és stabilitás nemzetünk érdeke, a palesztin nép érdeke, Izrael érdeke, a térség érdeke, ahogy az egész világ érdeke is.” Az ősi konfliktus röpke felvázolása után Mitchell a Dávidi zsoltárral szemben pozícionálja magát: „Olyan nincs, hogy egy konfliktusnak ne lenne megoldása. A konfliktusokat az emberek szülik, az emberek irányítják és tartják fenn, tehát a konfliktusok megoldásának is emberektől kell származniuk.”

Adott tehát egy probléma, egy hatalmas államok és kultúrák feletti, több ezer éves ramazuri, nem gyenge teológiai realitásokkal fűszerezve. És adott egy George Mitchell, a smaragdszigeti békehős, aki Belfastban bebizonyította, hogy egy alapvetően teológiai gyökerekkel rendelkező problémával kapcsolatban semmilyen megoldás nem fogadható el, csakis az emberi.

A Közel-Kelet mitikussá növekvő békétlenségének oka sokak szerint az, hogy, aki hozzányúl, az a politika nyelvét beszéli és nem a vallásét. Mások szerint még ez sem lenne elég, az apokaliptikus alkony be fogja bizonyítani, hogy Jézus Krisztuson vagy – másként ugyan ez – a Messiáson kívül, senki más nem hozhat békét Jeruzsálemnek. Gáza után a kérdés radikálisan értékelődik át. George Mitchell és az újszerű véres logikák konstellációja látványosan fogja bemutatni, hogy mitől is olyan kísérteties a közel-keleti rémálom. Ez nem a keresztes hadjárat, nem a harminc éves háború, nem is a sino-japán konfliktus és George Mitchell könnyen rájöhet, milyen messze van Belfast Jeruzsálemtől. Rossz vége lesz a mesének, a szépséget felfalja a szörnyeteg.