Kitörhet a harmadik háború?

Kongói helyzet

Ahhoz hogy Kongó helyzetét megérthessük, tisztáznunk kel pár dolgot az ország helyzetéről. A világ tizenkettedik legnagyobb állama, 2.344.858 négyzetkilométerrel, lakossága 62,6 millió fő. Fővárosa Kinhasa, hivatalos nyelve a francia mellett a lingala. Területe nagy részét őserdő borítja a hatalmas Kongó folyó miatt, de itt található a Tanganyika-tó is. A lakosság törzsi megosztottsága hatalmas: 12 fő etnikai csoportot lehet megkülönböztetni, melyeken belül 240 kisebb csoport helyezkedik el, és több mint 200 különböző nyelvet beszélnek. Az emberek nagy része katolikus vagy protestáns, mely irányzatok erősen keveredtek az ősi hiedelmekkel. Természeti erőforrásokban az egyik leggazdagabb afrikai állam, a világ legnagyobb ipargyémánt bányáival, és kimeríthetetlennek tűnő rézkészletével. Ennek ellenére az életszínvonal még az afrikai országokhoz képest is alacsony, a világbank 1994-ben hitelképtelenné nyilvánította az országot.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) – nem összekeverve a Kongói Köztársasággal – belga uralom alól szabadult 1964-ben. Vezetője, Mobutu Amerika barát politikát folytatva került a hatalomra a hidegháború idején. Erős egypártrendszert épített ki, és magát egyedüli jelöltként állítva megválasztották elnöknek. Uralkodását semmibe vett emberi jogok, legendásan nagy korrupció, és átnevezések kísérték (ekkor lett az országból Zaire).

Első és második vérontás

A Szovjetunió felbomlása után Amerikának már nem volt szüksége Zaire támogatására, hisz a hidegháború véget ért. Mobutu támogatottsága meggyengült, ezért kénytelen volt 1990-ben kihirdetni a harmadik köztársaságot, de az ebben foglaltak csak kozmetikai reformok voltak, igazi eredmény nélkül. 1994-ben mintegy kétmillió hutu menekült el Ruandából a tutsik (Tutsi Hazafias Front) elől a környező országokba, köztük észak Zaire-be is. Mobutu segített felfegyverezni a zairei hutu csoportokat és nem tett semmit a kialakuló etnikai háború ellen, amibe a környék kisebb etnikumai akaratlanul is belekeveredtek. A zairei tutsik (banyamulenge-ék) is elkezdtek célpontok lenni, így ők fellázadtak: szövetkeztek a Mobutu-ellenes erőkkel, majd Uganda és Ruanda kormányával. Vezetőjük Laurent-Désiré Kabila lett, és 1996 végén vezetésével – és a katonaság kegyetlen mészárlással felérő fellépéseivel – megindult Mobutu kiszorítása az országból, mely 1997 májusára sikerült is (az exelnök elhagyta az országot és nem sokkal később meghalt). Kabila – aki erősen kommunista nézeteket vallott – lett az elnök, és az ország visszakapta többek közt régi nevét.

Kabila azonban drasztikusan megváltozott, miután hatalomra került: újra begyűrűzött a korrupció, erősen központosítani szándékozott hatalmát és kiújította az etnikai ellentéteket, ezért több, eddig őt támogató demokratikus csoport fordult ellene. Összetűzött a háború kezdetekor segítségére siető országokkal is, akik a segítségért némi nyersanyagbeli hálát vártak. Aztán 1998-ban kiűzött minden tutsit a kormányból, és elrendelte hogy az összes ugandai vagy ruandai hagyja el az országot. Ez vezetett a földrész modern időszámításának legnagyobb háborús konfliktusához, a II. kongói háborúhoz.

A két eddig szövetséges ország csapatokat küldött a rendelet hatására formálódó tutsi lázadóknak és ezzel kitört a vérengzés (amibe Ruanda oldalán beszállt Burundi is). A lázadó csapatok – külső segítséggel – egyre több várost foglaltak el, így a kormány diplomáciai lépésre szánta el magát: Namíbia, Zimbabwe és Angola augusztus 19-én egy Harare-i gyűlésen csatlakoztak a megszállók elleni harchoz. Ehhez pár héttel később társult Csád, Líbia és Szudán is. Ezzel a lépéssel sikerült visszaszorítani a lázadókat, de legyőzni így sem sikerült őket. Ráadásul többfrontos háború indult, melybe egyre inkább csatlakozott Uganda és Ruanda hadserege is. Bár 1999 januárjában Nelson Mandela közreműködésével sikerült egy béketárgyalást összehozni (és a tűzszünetben meg is állapodni) Ruanda, Uganda, Angola, Namíbia és Zimbabwe közt, de Kongót nem hívták meg, és így a harcok tovább folytatódtak. Eközben a nyugat békésen nézte az eseményeket, csak USA és Japán húzott belőle némi hasznot, mikor üzletelt a kongói kormánnyal.

1999-ben kitört a „háborún belüli háború”, amikor a lenda és a hemu népcsoport (követve a hutu-tutsi példát) egymásnak esett az amúgy is háború sújtotta Kongóban. Bár 1999 júliusában újabb tűzszünet köttetett – ezúttal Kongó bevonásával – de ez is pár héten belül megtört, köszönhetően az apró villongásoknak és abból kinövő nagyobb hadmozdulatoknak. Augusztusban az eddig relatív szövetséges Uganda és Ruanda csapatai is összecsaptak, ami csak tovább fokozta a fennálló káoszt. Bár az ENSZ 2000-ben több mint ötezer békefenntartót küldött a térségbe és az Afrikai Unióval közösen próbáltak valamiféle békét kicsikarni, a háború tovább dúlt.
@@

2001 januárjában egy merényletben meghalt Kabila, így fia vette át az elnökséget, kinek személye még amerikai elemzők szerint is „pozitív változásokat fog hozni a kialakult tragikus helyzetre”. Egy amerikai találkozón egyeztetett is Ugandával és Ruandával, és megállapodtak, hogy a két ország folyamatosan visszavonja erőit Kongóból. Áprilisban az ENSZ vizsgálatot indított a Kongóból illegálisan exportált nyersanyagok (olaj, gyémánt, réz) ügyében és bűnösnek találta Ruandán és Ugandán kívül Zimbawe-t is, így ellenük szankciókat helyezett kilátásba.

2002-ben viszonylagos béke volt. Azonban Ruanda helyzete a segélyek befagyasztása miatt katasztrofálissá változott, ráadásul a banyamulenge-ok (kik a lázadók nagy többségét adták) is kezdtek ráunni a ruandai katonai irányításra. Bár április 19-én megszületett a Napváros Egyezmény, melyben deklarálták Kongó egyesített, többpárti kormányát és demokratikus választások kiírását, de meg sem említették benne a nem hivatalosított katonai állományt, ami igencsak aláásta a dokumentum fontosságát – azonban a harcok az irat hatására csökkentek. Szeptember-októberben Kongó, Ruanda és Uganda hivatalosan is békét kötött, és az említett két ország elkezdte visszavonni katonáit Kongóból.

Majd 2003-ban megszületett a az Átmeneti Egyezmény, mellyel hivatalosan lezárták a háborút. 5,6 millió ember halt meg a harcokban és következményeiben, és még ennél is többre tehető az otthonukat elveszítő családok, és megerőszakolt nők száma.

Készülődő harmadik

A konfliktus azonban több helyen folytatódott, bár már nem nemzetközi, „csak” belső szinten Kongóban (a „háborún belüli háború” Ituriban, Észak és Dél Kivuban a jól ismert etnikai villongások [amikbe néha Ruanda is beleavatkozott], és Katangában, ahol a Kabila által létrehozott Mai-Mai csoport csúszott ki a kormány irányítása alól). A 2006-os választásokon újra legalizálták Laurent Kabila-t, mint elnököt, mellette Adolphe Muzito, a volt pénzügyminiszter lett a miniszterelnök (bár ekkor is akadt némi tömegverekedés és másfél tucat halott). Hiába azonban a demokratikusan megválasztott kormány, így sem tudnak rendet tartani a térségben, még az ENSZ és az Afrikai Unió segítségével sem. 2007-ben újabb tutsi-hutu katonai összecsapás robbant ki, majd 2008-ban konfliktusok törtek ki a kormány és a húsznál is több lázadó csoport között (a tizenhétezer kéksisakos jelenléte sem használt semmit).

A jelenlegi harcok egy Nyugat-Európa méretű térségben zajlanak, közel az Ugandai és Ruandai határhoz. A lázadók legnagyobb vezére, Laurent Nkunda (aki azt állítja, hogy csupán a tutsi lakosságot védi a hutu szélsőséges milicistáitól) és a kormány közti konfliktus az utóbbi időben egyre csak éleződött, és egyre több halottat követelt. Most azonban, a kormány állítása szerint Ruanda áll Nkunda mögött, és épp egy átfogó támadást készít elő, mivel még mindig az ország ásványkincseire fáj a foga. Ruanda nevetségesnek tartja az állítást, míg az ott lévő ENSZ-erők nem bírnak még érdemi állást foglalni.

A Monuc vizsgálatot indított az ügyben, de az itt megbúvó káoszt nehéz lesz bizonyíthatóan feltérképezni. Az sem segíti munkájukat, hogy Nkunda katonái ruandai egyenruhát hordanak és ugyanolyan nyelvet beszélnek a határ mindkét oldalán. A konfliktuson az se segít, hogy Ruanda is többször vádolta Kongót a nála tevékenykedő hutu felkelők támogatásával. Bármelyik eshetőségre is találjanak bizonyosságot, újabb háború robbanhat ki a kontinensen, amit már a nyugat sem fog figyelmen kívül hagyni – tanulva a II. kongói háború eseményeiből. Bernard Kouchner francia külügyminiszter kijelentése is alátámasztja ezt az állítást:" Attól félünk, hogy egy újabb, hatalmas és rettenetes ,mészárlás fog kezdődni az északi területeken és Kivuban." Ha figyelembe vesszük egyrészt a kontinens, másrészt a globális politika jelenlegi feszült helyzetét, magunk is levonhatunk olyan következményeket, amik nem épp optimista világszemléletre adnak okot.