Magyar válogatott: régi-új csatárral, régi-új célokért

Úgy tűnik, hogy Torghelle Sándor, a „kárpátok bikája”, lassan igazi német-specialistává avanzsálódik. Ki ne emlékezne arra a 2004-es barátságos mérkőzésre, amikor két remek kiugratásból kétszer talált be a napokban visszavonult bajor kapuslegenda, Oliver Kahn kapujába? (Ha valakinek mégsem rémlene: a magyar támadó szenzációs duplájával kettő nullára legyőztük a Nationalelf-et az 1954-es berni világbajnoki döntő „visszavágóján”.)

S bár nem túlzás, ha azt mondjuk, ezzel a mérkőzéssel beindult az akkor még Magyarországon játszó csatár nemzetközi karrierje, el kell ismerni, hogy változatlanul csupán a „német stílus” fekszik Torghelle Sándornak. Mint tudott, a magyar játékos 2004 nyarán az akkor még élvonalbeli angol Crystal Palace-hoz szegődött, ám egy év is kevés volt hozzá, hogy a szigetországban megvesse a lábát. Hasonló sorsra jutott később Görögországban is, ahol először a hellén kirakatcsapatnál, a Panathinaikosznál, később pedig PAOK gárdájánál próbálkozott a játékkal, góllövéssel – hiába.

Néha napján, amikor egy-egy momentum erejéig aktuális csapatába került, ugyan a rá jellemző harci szellemben vetette magát a játékba, ám ez eredményességgel csak a legritkább esetben párosult. Az egyetlen mutató, melyben Torghelle folyamatosan élen járt, az a sárga és piros bírói kártyák gyűjtögetése volt, olyannyira, hogy azokban az időkben, ha pályára lépett, szinte lehetett is borítékolni a lapot, melynek tulajdonképpen csak a színe volt kérdéses. Ez előbbieknek „hála”, Torghelle szép lassan a válogatottból is kikopott, utoljára 2006 őszén, Kanada ellen húzhatta magára a címeres mezt.

A 2007-2008-as szezon már a német másodosztályban érte a csatárt. A Carl Zeiss-nél saját bevallása szerint elfogadható teljesítményt nyújtott, ugyanakkor apró szépséghiba, hogy csapata az idény végén búcsúzni kényszerült a Bundesliga II-ből… Az idei évad viszont mintha valahogy más lenne. A támadó új együttesében, az Augsburgban higgadtabbnak tűnik a korábban megszokottnál, s nagyon úgy néz ki, a mentális javulás mind játékára, mind pedig eredményességére kedvező hatással van. Láthatóan jól érzi magát új csapatában, (ahol Szabics Imre személyében honfitársa is akad). Három eddigi mérkőzésén három találatnál jár, legutóbbi ráadásul a forduló gólja címre is eséllyel pályázik. Aki nem hiszi, járjon utána… (link!)

Nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy kijelentsük, a Torghelle Sándor játékában bekövetkező kedvező fordulat sok honi focirajongót meglepett. Hát még az, mikor néhány nappal ezelőtt kiderült: a csatárgondokkal küszködő „holland-magyar” szövetségi kapitányt, Erwin Koemant is meggyőzte arról, érdemes számolni vele. Torghelle úgy került ismét a nemzeti csapatba, hogy a szombati Dánia elleni világbajnoki selejtezőre készülő magyar válogatott keret a Montenegróval szemben vívott felkészülési meccs után „szegényebb lett” a kapitány szerint halványan teljesítő Priskin Tamással, valamint Orosz Péterrel. Csatárok nélkül meg azért mégsem kívánatos nekivágni egy olyan sorozatnak, ahol a dán mellett a svéd és a portugál sztárgárda is az ellen táborát erősíti.

A kérdés azonban az, vajon a német másodosztályban pallérozódó, a válogatottban (is) korábban többször csődöt mondó Torghelle mire lehet képes az európai topligákban hétről hétre bizonyító sztárvédőkkel szemben? Egyébiránt pedig: tényleg igaz, hogy a magyar válogatott legnagyobb problémáját a krónikus csatárínség okozza? Valóban nincs kiből válogatni? Villáminterjúinkban ezen kérdésekre kerestük a választ a történet eddigi főszereplője, valamint a korábbi háromszoros szövetségi kapitány Mészöly Kálmánnál –naná, hogy a hétvégi, Dánia elleni mérkőzés jegyében.

Torghelle Sándor: száz százalékot fogok nyújtani!

– Itthonról úgy tűnik, a német pályák valahogy mintha lejtenének feléd. Hogy érzed, megtaláltad a számításod Augsburgban?

– Azt hiszem, igen. Jól sikerült a felkészülésünk, az eddigi mérkőzéseken úgy érzem, jó teljesítményt nyújtottam, gólokat rúgtam. Hál’ istennek megy a játék. Ezzel együtt azt mondom, ez még messze nem elég, de tudom, ezen az úton kell tovább mennem.

– Mit gondolsz, játszol a hétvégén?

– Ezt nem tudom megmondani, ám ha kapok lehetőséget, természetesen megpróbálok élni vele. Szeretném meghálálni a bizalmat, amit a kapitánytól kaptam.

– Őszintén: számítottál még rá, hogy valaha válogatott leszel?

– Abban bíztam, hogy egyszer még meg fognak hívni. Ám tekintve, hogy több mint két éve nem szerepeltem a nemzeti csapatban, nem épp most számítottam az invitálásra. Meglepett, tehát Erwin Koeman, de nagyon örültem a meglepetésnek.

– Mennyire lesz más a dán védők ellen küzdeni, mint mondjuk a Bundesliga 2 bekkjeivel harcolni?

– Nyilván más lesz. Elég az hozzá, ha megnézzük az ellenfelek védőinek egyesületeit. Liverpool, Everton, Fiorentina, Juventus… Nem lesz egyszerű feladat a góllövés. Persze ez nem jelenti, hogy a német másodosztályban ne lennének olyan kemény srácok, mint a svédek vagy a dánok között, legfeljebb kevésbé technikásak. Nem számítok tehát keményebb küzdelemre, mint a bajnokságban.
@@

– Mik az esélyeink?

– Nem mi vagyunk az esélyesek, de úgy kell felmennünk a pályára, hogy a szívünket is kitesszük, mert akkor nem tehetünk a végén szemrehányást magunknak. Arról nem is beszélve, ha tudjuk produkálni a sok rövid passzos, egyérintős játékunkat, lehet sanszunk akár az északiak ellen is.

– Hány gól ígérsz a szurkolóknak?

– Sose ígérek semmit, már ami a találatokat illeti. Egyedül azt tudom borítékolni, ha lehetőséget kapok, száz százalékot fogok nyújtani.

– Mit gondolsz arról, hogy a magyar labdarúgás csatárgondokkal küzd?

– Vannak azért jó csatárok Magyarországon. Inkább az a probléma, hogy közülük kevesen játszanak rendszeresen külföldi klubjaikban. Márpedig ez a legfontosabb egy támadó életében. Nekünk hatványozottan fontos, hogy „érezzük” a játékot, ha felmegyünk a pályára. Hogy hova szaladjunk, hova fog jönni a labda, merre pattan a labda, stb Ez az a tudás amit nem lehet edzésen megszerezni. Annak idején, mikor Görögországban a PAOK-ban vagy a Panathinaikoszban nem kaptam lehetőséget, még olyan is előfordult, hogy egy méterről üres kapuba képtelen voltam berúgni a labdát…

Mit is mondhatnánk erre? Ha kérhetjük, szombaton azért ne forduljon elő…

Mészöly Kálmán, korábbi szövetségi kapitány: az ellenfelek rettegjenek tőlünk!

– Miként lehet, hogy a folyamatosan hangoztatott fiatalítás ellenére vannak olyan játékosok, akik időről időre bizalmat kapnak az aktuális szövetségi kapitánytól?

– Azzal a felfogással egyetértek, hogy nem szabad senkit végérvényesen kizárni a válogatott keretből, meg kell adni a lehetőséget mindenkinek. Ez a gyerek (Torghelle Sándor) nagyon megszenvedett azért, hogy odakerüljön a válogatottba, aztán persze csinált rengeteg „csacsiságot”, butaságot, de most talán úgy néz ki, lehiggadt. Tény, hogy nagyon nagy lehetőséget kapott Koemantól, de az is igaz, hogy a dánok ellen pont egy olyan rakkolós játékosra van szükség, mint ő. Tudom, sokan meglepődtek most, hogy a Torghellét behívták, de én híve vagyok annak a felfogásnak, hogy meg kell adni a lehetőséget egy játékosnak a bizonyításra.

– Ön tehát alkalmasnak találja Torghellét a válogatottban való szereplésre?

– Megmondom őszintén, az utóbbi időben csak hallomásból tudom, mit csinál. Abból a szempontból engem is meglepett a meghívója, hogy ott van például a Rajczi Péter, kitűnő formában futballozik, s én úgy gondoltam, ha változás lesz, ő lehet a beugró. Ezzel együtt azt mondom, Torghellének megvan a szertelensége, az ötletessége, és ha higgadt tud maradni, eredményes lehet.

– Pont ez a bizonyos „ha” a probléma. Ő ugyanis bizonyítottan hangulatjátékos, és hiába mutatta számtalanszor, hogy képes bravúros megoldásokra, ha sorsdöntő nála, épp milyen lábbal kel fel a mérkőzés napján. Márpedig valljuk meg, az elmúlt években jóval többször kelt ballal, mint jobbal…

– Igen, és az a helyzet, hogy ez már nem a kísérletezés ideje, kőkemény tétmeccsek következnek a válogatott számára. Ami tény, hogy nagyon nagy szükségünk lenne egy gólerős, agresszív csatárra a dánok ellen.

– Igen? Mondok én egy gólerős játékost: Ferenczi Istvánnak hívják. Hármasával meg négyesével rúgja a gólokat, mióta Angliából hazatért a Ferencvároshoz…

– Azért minden bántó szándék nélkül egyet hadd mondjak. Én nagyon szeretem a Ferenczi Pistát, és nagyon tehetséges srácnak tartom, de hát mégiscsak a magyar NB II-ről beszélünk. Nézzük már meg milyen osztályban, milyen ellenfelek ellen, milyen helyzetekből rúgta azokat a bizonyos gólokat.

– És mi a helyzet az ifjú Németh Krisztiánnal? Ő sem alkalmas a válogatottságra? Ön, ha Koeman helyében lenne számítana rá?

– Ha én vagyok a kapitány, biztos hogy a Németh Krisztián jön be egy ilyen csatárhiányos helyzetben. Akár Torghelle Sándor helyett is. És változatlanul amondó vagyok, hogy a Rajczi is szóba kerülhetne.

– Mit gondol a krónikus csatárhiányról? Tényleg reménytelen a helyzet?

– Szerintem inkább a támadó felfogás hiányával van a gond. Annak idején a nyolcvanas években mikor kapitány voltam, nem egyszer előfordult, hogy öt kifejezetten támadó felfogású játékost is pályára küldtem. (Példaként a Fazekas, Kiss, Törőcsik csatártriót említi, amely gyakran a Nyilasi-Müller középpályás kettőssel egészült ki. Nehéztüzérség a javából…)

– Kérdés, milyen eredménye lenne ennek a mai futballban.

– Nem lehet más hozzáállással eredményesnek lenni! Az ellenfelek figyeljenek ránk és ne mindig fordítva! Pláne ne hazai pályán! Csak ehhez úgy kellene összeválogatni játékosokat, hogy támadó szellemű gárda jöjjön össze. És nem igaz, hogy ma nem lenne kiből szortírozni, bár kétségtelen, hogy nekem anno könnyebb dolgom volt.

– Mit jósol a Dánok ellen?

– Nagyon nehéz mérkőzés lesz, de a magyar csapat egy góllal jobb lesz.

Úgy legyen…