Mészöly: Őszintén a magyar fociról

A múlt héten az MTK-val tartott Törökországba, ahol a Fenerbache vezetői is szívesen látták. Azért a török foci sem ott tart, ahol húsz-harminc éve…

Várszegi Gábor, a csapat tulajdonosa hívott meg, hogy tartsak a delegációval. A fogadtatás fantasztikus volt. Persze nagyon sokat változott a török futball is, hiszen 22 ével ezelőtt kezdtem először a török szövetség kapitányaként ebben az országban, majd fél év után elkerültem a Fenerbachéhoz. Teljesen más volt a futball akkor és teljesen más most.

Például nem sokaknak adatott meg, hogy külföldi klubokban szerepeljenek. Biztosan gondolkodott már azon, milyen lett volna külföldön játszani.

Óriási dolog, hogy a mai fiataloknak már megvan ez a lehetőségük. Nekünk is állt volna a zászló, azaz a lehetőség meg lett volna, de ahhoz el kellett volna hagyni az országot. Ezt hívták hivatalosan disszidálásnak. Rengeteg meghívásunk volt, sok-sok csapat hívott minket többek között jó barátommal együtt, Farkas Jancsival, de valamiért nem vitt rá bennünket a lelkiismeretünk. Pedig kiszámoltuk, hogy anyagilag mennyire megérte volna, mégis csak álom maradt. Tudtuk, hogy ha kimegyünk, lehet, hogy soha nem térhetünk vissza, ezt pedig – talán büszkeségből – nem vállaltuk be.

Amikor pedig később elkezdett edzőként dolgozni, állítólag két másodosztályú csapattal sem engedték feljutni. Mennyire fojtotta meg az a rendszer a sportot és mennyire volt kiváltság futballal foglalkozni?

Azt azért nem mondanám, hogy megfojtották a sportot és a futballt, de tény, hogy annak idején azért nem tudtunk bajnokságot nyerni a Budafokkal, mert nem engedték. Ezt az akkori eszemmel nem igazán tudtam megérteni. Pedig egyszerű volt: nem a Budafoknak kellett NB I-esnek lennie, hanem azt szerették volna, ha a vidéki csapatoknak, például a Szegednek legyen első osztályú csapata. Én még csak-csak megértettem, de azoknak a fiatal játékosoknak, akik minden edzésen és meccsen az NB I-ért hajtottak, nehezebb volt megmagyarázni. Az viszont biztos, hogy akkoriban sok volt a furcsa dolog. De az is igaz, hogy a fizetési morál is más volt, hiszen akkoriban nem tulajdonosok, hanem különböző gyárak, szakszervezetek álltak a csapatok mögött, amelyek garantálták a biztos fizetést.

A rendszerváltás óta viszont tudjuk, semmi sem biztos. Szerepet vállalt például a megbukott 2012-es magyar-horvát közös EB pályázatban. Az eredményhirdetés óta elég sok idő eltelt – most milyen érzésekkel gondol vissza rá?

Mindenki azt szajkózta, hogy mi fogjuk megnyerni, mert milyen jó a szervezésünk meg milyen jó az anyagunk, s milyenek lesznek a stadionok. Számos ország elnökével tárgyaltam, akikkel jó kapcsolatot ápoltam – például a törökökkel, vagy Ciprussal, és mind megígérték, hogy bennünket fognak támogatni. A végén meg nem minket támogattak… Ma már még nyíltabban kijelenthetem: sok disznóság volt a döntés mögött. S lám, most már azon is megy a vita, hogy egyáltalán az ukránok meg tudják-e rendezni a tornát.

Ha rendezőként nem is, de talán résztvevőként számolhatunk válogatottunkkal ezen a tornán, talán épp a holland Erwin Koeman vezetésével.

Én már a kinevezésekor megmondtam, hogy nem hoztam volna külföldi kapitányt, hanem a magyarok közül választottam volna, hiszen van itt elég fiatalabb és idősebb tehetséges szakember. Annak idején például idehozták a magyar származású, de román, egyébként roppant tehetséges szakembert, Jenei Imrét, de ő sem tudott ötről a hatra jutni. Meg persze ott volt Lothar Matthäus, aki remek futballista volt – ez elvitathatatlan –, de edzőként, hát… Volt vele egy kitűnő reklámszakember, aki intézte, hogy kik ellen, hogy lehetne játszani – ezzel mondjuk megmozgatta a nézőket, de eredményt nem tudott felmutatni. Most pedig a szövetség döntése nyomán hozták ezt a holland fiatalembert, majd kiderül, mit tud tenni. De ha már így alakult, mindenkinek segítenie kell őt, hiszen azért jött, hogy a magyar futballért tegyen valamit, s ez jó.

Ha úgy alakul, kit tudna elképzelni a magyar válogatott kispadján?

Majd ha eljön az ideje, történik valamiféle változás, akkor természetesen elmondom a véleményem. De nem én döntök, nem is dönthetnék, de ha majd kérik, én is fogok véleményt mondani, akár neveket is.

Őszig azonban aligha történik változás, így Koemannal kell elkezdeni a 2010-es VB selejtezőit. Svédország, Dánia, Portugália, Albánia és Málta. Na meg persze Magyarország. Netán ebben a sorrendben? Vagy azért van esélyünk?

Akárhogy is nézzük, ma nekünk a reális cél csak a negyedik hely lehet. De a futballban kijöhetnek olyan eredmények, például amikor a magyar válogatott a ’78-as világbajnokság után szétesett, de ’82-re össze tudtunk hozni egy csapatot úgy, hogy már az utolsó, angolok elleni mérkőzés előtt biztos volt a kijutásunk. Persze ha jól összeáll egy alakulat, bizony egy jó kezdéssel jöhetnek hatalmas meglepetések is – bár a második hely kiharcolása akkor sem reális.

1982 viszont már elég régen volt, változnak az idők. Az MLSZ-ben is.

Igen, a szövetségben több megbízatásom is volt az évek során. Egy időben például Kisteleki István elnök személyi tanácsadójaként dolgoztam. Őt egyébként már kis suhanc korától kezdve ismertem, Vasas játékos volt. Egyszóval jó kapcsolatot ápoltunk mindig is. Annak idején pedig eléggé forszíroztam, hogy kerüljön be a ligába, amikor én ott tevékenykedtem még Demján Sándorral. A tanácsadói munka egyébként abból állt, hogy ha az elnök valamiben bizonytalan volt, akkor természetesen segítettem neki a tanácsaimmal. Most pedig az OLLÉ programnál tevékenykedem.

Manapság vállalna még valamilyen vezető szerepet a magyar futballvezetésben?

Voltam én már ligaelnök, de például amikor kértek, hogy másodszorra is kandidáljak, akkor egy elég csúnya támadást ért – had ne mondjam a nevet, hogy kitől… Úgyhogy ha akkor megválasztottak volna, akkor sem vállaltam volna el, elég rossz szájízzel szálltam ki a dologból.
@@

Egykori ligaelnökként biztosan megvan véleménye a mostani, 16 csapatos élvonalbeli bajnokságról is.

Amikor a ligában a dolgoztam, csináltam egy tizenkét csapatos nagyszerű kiírást, alsó és felsőházas rendszerben, de akkor azt elvetette mindenki. Az anyagi helyzetet és a stadionokat látva azért van fejlődés a kluboknál is, gondolok itt például a Győr vadonatúj létesítményére. Disznó dolog az is, hogy például a Debrecen, amely szerintem a legjobban szerepel szerintem az elmúlt tíz évben, nem építhet normális stadiont. De ugyanez a helyzet a Puskás stadionnal is. Alaposabban át kéne gondolnunk az anyagi helyzetet, azaz a befektetői, tulajdonosi hátteret. A másik, hogy meglátásom szerint, ha nem engednék ki fiatalon a játékosokat külföldre, akkor meg lehetne itt emelni a létszámot Sőt kötelezni kellene a klubokat, hogy például hány huszonegy év alatti játékost kelljen szerepeltetniük.

Ami viszont pozitívum, hogy szaporodnak a labdarúgó akadémiák szerte az országban.

Szerintem egyértelműen ez a jövő útja. Ezeknek az alapját Várszegi Gábor tette le a Sándor Károly Akadémiával. Ez a fiatalság és lendület pedig lám elég arra, hogy itthon bajnokságot tudjon nyerni egy ilyen csapat. De még nem érett meg az alakulat olyan nemzetközi kupameccsekre, mint a Fenerbache elleni párharc. Ez az akadémiák által kikövezett út tehát a járható.

Néhány tehetségünk például már nagy Nyugat-Európai klubok felnőtt csapatának öltözőajtaja előtt toporog.

Örülök, hogy Németh Krisztián annak idején kikerült a Liverpoolhoz, bár megmondom őszintén, az ilyen fiataloknak csak akkor tesz jót a kintlét, ha folyamatos játéklehetőségekhez jutnak – ha nem is az első csapatban, de legalább a nem kevésbé komoly tartalékgárdában. Ráadásul Krisztián ragyogóan játszott az U19-es Eb-n, amivel fel is hívta magára a figyelmet és a Liverpool nagycsapatában is szerepelt már azóta, nem is rosszul, gólpasszt adott és tizenegyest harcolt ki. Ott van Filkor Attila, aki meg Olaszországba került, az Inter kölcsönadta egy másodosztályú klubnak. Ez viszont nem biztos hogy szerencsés dolog, az ilyen hánykolódások miatt a gyerek elvesztheti az önbizalmát, ez kedvét szegheti. Vannak tehát tehetségeink, de végig kellene gondolni, hogyan is tudnánk a legjobban hasznosítani őket.

Meg persze ott az OLLÉ program, amit már említett.

Igen, ebből tevékenyen kiveszem a részem. Azon vagyunk, hogy minél több, kis- és műfüves pályát tudjunk átadni a gyerekeknek. Ezeken a pályákon fejlődhetnek, teret kaphatnak. Persze azt is át kellene gondolni, hogy a fiataljaink menjenek-e ki, jobban fejlődhetnek-e odakint. De az igaz, hogy sokszor nem adják meg a lehetőséget a magyar csapatok nekik, hogy az élvonalban szerepelhessenek. Ebből volt nekem a múltkor egy nagyobb balhém, mert volt egy szerencsétlen nyilatkozatom.

Persze a ligában sem ez a legnagyobb baj…

Vidéken nagyon sokan vágyakoznak NB I-es csapatért, de a sanyarú anyagi helyzet nem teszi lehetővé ezt. Az is tűrhetetlen, hogy a Ferencváros még mindig a másodosztályban játszik. A Fradit lehet szeretni és utálni, de nélküle nincs igazi, sikeres magyar élvonal.

Ez pedig már üzleti kérdéseket is felvet. Mennyire más ez a mostani foci, mint a régi?

A fiataloknak akkor sem és most sem tömik a zsebüket, annak idején például mi csak kalóriapénzt kaptunk, heti százhúsz forintot, ketten Farkas Jánossal. Ehhez jött a fizetés és a meccspénz. Ma jobb talán az anyagi helyzetük, s ezért szerintem többet is lehetne tőlük követelni.

A mai futballnak vannak ugyan fellángolásai, de a közönség igazából már nagyon régen elvesztette a hitét. Ha öt-hatezren vannak a stadionban, már mindenki ragyog a boldogságtól. Azelőtt, a nyolcvanezres dupla rangadók idejében ha már csak harmincezren jöttek ki, már azt gondoltuk, hogy valamiért meg vannak ránk sértődve a nézők. Persze ha a válogatott, vagy valamelyik klubcsapat jól szerepel, azonnal melléállnak a szurkolók, mivel még mindig szeretik a focit a nézők. S ezt hogyan lehetne elérni? Nálunk az elvárásokat kellene megemelni, tudomásul kellene venni, hogy izomgörcsösödésig kell hajtani és kiszolgálni a közönséget.

Tehát akkor el tudná képzelni magát a mai futballban játékosként. És edzőként?

Edzőként sem változott a hitvallásom. Talán annyi lenne a problémám, ha látnám, hogy tötyögés, lötyögés van – biztos, hogy nagy összetűzésekbe kerülnék a játékosokkal. Ha valaki profi és egészséges, futballozni akar és keresi a pénzt, szép kocsin furikázik, akkor annak csak az lehet a célja, hogy inaszakadtáig hajtson az edzésen, a meccsen, mindenhol.

A Ferencvárosnál állítólag ilyen hozzáállás lesz. Ha lesz még egyáltalán igazi Ferencváros…

Remélem, hogy az angolok segítő keze valóban érdemi segítség és nem lesz teljesen szétforgácsolva a Fradi. Igazából már nem is tudom, hogy ki a Fradi. Talán az Albert, Szűcs, Rákosi féle generáció az, akinek kérhetnék a segítségét. De hogy kik az igazi fradisták, azt már én sem tudom.

Azok az idők már alighanem végleg elmúltak.

El, és az is biztos, hogy a magyar futball a régen még meglévő összefogás nélkül nem fog tudni eredményes lenni. Az Aranycsapat óta a vezetők és minden résztvevő egyfelé rúgta azt a labdát és az jó irányba is ment. Itt vannak például a törökök, régen simán vertük őket, volt hogy 4-0-ra. Nem telt bele kis idő, s már ők vertek minket, most meg nézzük meg, hol tartanak. Pályákat létesítettek, megtalálták a megfelelő vezetőket, azaz elindultak a fejlődés útján. Saját magukat is megbecsülték és megtanulták tisztelni magukat. Ez lenne a követendő példa a magyar futball vezetőinek is. Ez pedig attól független, hogy éppen ki ül a vezetői székben. Mert Kistelekihez lehet sokféleképpen viszonyulni, de igazából az egységet kellene megteremteni. Az, hogy a politikában mi van, az maradjon a parlamentben! Az MLSZ székházában nem azt a marakodást kellene lekopírozni, amit a parlamenti közvetítéseken látunk. S ha ebben nem változtatunk, akkor lehetnek akármilyen tehetségeink is, nem fog előrébb jutni a magyar labdarúgás.