Átmenet és türelem

Az állam iránymutatása iránti igény általában olyan társadalmakban erős, amelyek a vizsgált állapot közelmúltjában éltek meg egy hosszabb autoriter, vagy totális rendszert. Az okok egyike minden bizonnyal az, hogy a hirtelen felszabadult közösség egy új politikai rendszerbe kerül, amelyben nem tudja, mit kell tennie. A szocializmusból átvezető út nem egyenlő az Ellenzéki Kerekasztal, majd a Nemzeti Kerekasztal „alkotmányozó” üléseivel, az átmenet valójában egy tanulási folyamat, melynek során a társadalom tagjai alkalmazkodnak az új rendszer követelményeihez és lehetőségeihez.

A politika egyik feladata ebben az esetben a társadalomnak való segítségnyújtás lehetne. Így teljesülne be a népképviselet elve, vagyis az alkalmasságuk miatt megválasztott vezetők javaslatokat tesznek és példát mutatnak (tehát nem diktálnak) a lehetséges és szükséges cselekvési irányokra, stílusra. Például: aki vállalkozni szeretne, vagy a mezőgazdasággal foglalkozni, tisztában legyen a lehetőségeivel, azzal, hova lehet fordulni segítségért, ahol gyors ügyintézés mellett használható információkkal látják el. Nézeteltérés akkor fordulhat elő vezetők és vezetettek között, amikor a vezetők az alá-fölérendeltségi viszonyt nem a társadalom igényeinek megfelelően értelmezik.

Nem csak a politikus sáros

Ebből adódóan egy politikusnak igen nehéz dolga van, mert nem csupán szakpolitikailag, de a többségi társadalmi elvárásoknak is meg kell felelnie. Akkor is, ha az elvárások adott esetben nem megfelelőek. Egy társadalmat is kötnek a régi reflexek, s a megszokottat nehezen adja fel, még akkor is, ha azok a reflexek már elavultak. A szocializmusban felnőtt embereknek lehet – és kell is – beszélni a piacgazdaságról, de idő kell, amíg mindenki alkalmazkodik az új rendszerhez, megszokják, s elfogadják a létjogosultságát. Egyébként ez így természetes.

Alárendeltség, fölérendeltség?

Az alárendeltség-fölérendeltség kettőssége elsősorban alkotmányos értelemmel bír. Egy politikus nem azért vezető, mert a mandátum idején szabad kezet kap, s a szabadságával úgy gazdálkodik, ahogy neki jól esik, hanem azért, mert arra a választópolgárok felhatalmazták bizonyos jogkörök ellátására parlamenti és/vagy kormányzati pozícióban. Az alkotmányos helyzet nagy részben meghatározza a politikus-közember közötti viszonyt. Befolyása erre – főképpen – a politikai rendszer jellegzetességeinek, a társadalom szocializációjának, s a személyes habitusnak van.

Politikai rendszerek jellegzetességei

Készült Magyarországon egy felmérés a politikusok között, amely eredménye szerint a listán megválasztott képviselők kevésbé a társadalmi érdekeket, mint inkább a pártszempontokat veszik figyelembe mindennapi tevékenységük folyamán. Amennyiben ehhez hozzávesszük azt, hogy a magyar Országgyűlés létszáma magas, önként adódik a felvetés, hogy mi lenne akkor, ha csökkentenénk a listás helyek számát.

A kérdés ugyan messzebbre vezet (a választási rendszer taglalásához), ami már ezen írásnak nem témája, azonban azt egy-egy politikusnak (nem csak Magyarországon) el kell döntenie, hogy kinek a nevében dolgozik a parlamentben. Amíg ebben nincs konszenzus, addig nem várható jelentősebb javulás a társadalom és a politikai elit viszonyában.

Furcsa helyzet egyébként, hogy egy pártra szavazva esetleg olyan képviselő is bejut a parlamentbe, akinek mondjuk nem örülünk. Erre egy használható megoldás lehetne, amit már alkalmaznak más országokban: területi listán (erre a listára szavazunk a választásokon) szereplő nevek sorrendjét pl. Belgiumban, vagy Svédországban is meg lehet változtatni. Sőt, olyan is van (Finnországban, ún. nyitott lista), amelyen ábécé sorrendben vannak a nevek, s a listán csak egyre lehet szavazni, s így áll össze a végső sorrend. Igazából mindkét megoldás valamivel demokratikusabbnak tűnik, mint a kötött lista, amelyre csupán szavazni lehet, de a sorrendet módosítani nem.

A társadalom szocializációja

Mindenki úgy viselkedik, ahogy azt tanulta, s ez nem csak a magánéletre igaz, de a közéletre is. Az ember, élete folyamán megszokja, hogy mit és hogyan tehet, s mit és hogyan nem tehet. Amikor jön egy jelentősebb változás, gyakorlatilag el kell felejtenie az addig megtanult reflexeket, s megtanulni az új módszereket. Ez azonban két okból sem megy könnyen és rövid idő alatt.

Először is, idősebb korban már nem megy úgy az életmód megváltoztatása. Ez nem csupán a politikai rendszer változására vonatkozik, hanem igazából bármire: munkára, lakhelyre, otthoni szokásokra, s a sor még folytatható.

Másodszor, nem csupán a régi megszokások eldobásáról, s az újak megtanulásáról van szó. Egy rendszerváltás utáni államgépezet alakul, a pártok közötti erőviszonyok is változékonyak, így változhatnak az elvárások, a szakpolitika ágak (pl. gazdaság, egészségügy, mezőgazdaság stb.) befolyásából adódóan a különböző munkákban rejlő lehetőségek is. A pártrendszer viszonylagos stabilitásától még sok idő kell, amíg az állampolgár elsajátítja az új „szokásokat”. Egy átmenet tehát akkor sem rövid idejű folyamat, ha egy társadalomban csupa gyorsan alkalmazkodó polgár él.

Személyes habitus és az alkotmány

Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban büszkék az alkotmányukra, ugyanakkor tudják, hogy az alaptörvényük több sebből is vérzik. Mindettől függetlenül úgy állnak hozzá, hogy az alkotmányt be kell tartani, s ha egy passzusa nem egyértelmű, akkor a Legfelsőbb Bíróság (amely egyúttal az amerikai alkotmánybíróság is) megmagyarázza. Magyarországon a helyzet hasonló. 1990-ben, a halálbüntetést eltörlő határozatban az Alkotmánybíróság akkori elnöke, Sólyom László megfogalmazta a híres „láthatatlan alkotmány” tézisét, melynek lényege, hogy amely ponton az alkotmány nem egyértelmű, s az AB elé kerül, akkor a döntés az alkotmány szellemének megfelelően fog történni. Azaz annak megfelelően, amit az alkotmány jelenteni hivatott.
Minderre azért van szükség, mert az USA alaptörvénye hosszú távra készült, míg a magyar 1949-est úgy foltozták, hogy közben ki is jelentették: legkésőbb az 1994-es választásokig egy teljesen újat kell hozni. Azóta persze látjuk, hogy a presztízs és az általános politikai egyet nem értés még mindig gátja egy új alkotmánynak.

Egy ország jogrendje – jobb esetben – a szabályozni hivatott társadalom szokásaihoz alkalmazkodik. A politikus – attól függően, hogy mit tart saját maga számára elfogadhatónak – ilyenkor döntéshelyzetbe kerül, hogy az alkotmány adta kiskapukat kihasználja-e, vagy inkább az alkotmány mélyebb értelmét keresi, s annak megfelelően cselekszik. Az utóbbi megoldás kétségtelenül üdvösebb, hiszen így bizonyosan nem fog a politikus döntése ellentmondani a társadalmi normáknak. Amennyiben egy vezető fel tudja mérni ezt a helyzetet, az már azt is jelenti, hogy a vezető nem szakadt el a közösségétől, ismeri, s figyeli a társadalmi változásokat.

Mindennek az üzenete az, hogy jó alkotmányt nehéz rosszul alkalmazni, rossz alkotmányt pedig lehet jól alkalmazni.

Értékrend és talajvesztés

A politikusoknak tehát együtt kell élniük a polgárok mellett (s nem fölöttük) azért, hogy tisztában legyenek az aktuális nehézségekkel, igényekkel, s azokra időben tudjanak reagálni. Félő, hogy az a politikus, aki saját feje után megy, előbb-utóbb elveszíti a kapcsolatot a társadalommal. Ilyenkor vagy levonja a következtetéseket, s távozik a posztjáról, vagy a népszerűségének súlyos csökkenése ellenében kell politizálnia. Utóbbi esetében a képviselni hivatott közösség a talajvesztett politikus által képviselt értékrenddel kevésbé fog tudni azonosulni, mert nem fogja azt érezni, hogy ez az értékrend érte van. A talajvesztés azonban sokkal nagyobb eséllyel elkerülhető akkor, ha a vezetők úgy használják a politikai rendszer és az alkotmány adta kereteket, ha figyelembe veszik a nép között uralkodó reflexeket, s ezeket ötvözik a szakpolitikai szükségletekkel.