„Szeretnék még egyszer éhes lenni!”

Meghalt…

Meghalt egy asszony, egy idős asszony. Feleség volt, anya, nem utolsó sorban nagymama, és dédmama is. Két évet szenvedett mielőtt elment erről a világról. Bár hetvennyolc esztendős volt, de élhetett volna még. Egy butaság miatt – nem ment el időben kivizsgálásra – azonban a lehetőségeknél rövidebb ideig maradhatott csak családja körében. A rák nem volt vele kegyes, masszív és kitartó munkával maga alá gyűrte, szinte dekagrammonként felfalta. Most gyászolja egy férj, három gyerek, négy unoka, egy dédunoka.

Neki azonban szerencséje volt. A legnehezebb napokban, hetekben, hónapokban mindig volt vele valaki, valaki olyan, akit ő is szeretett. Halála előtt két nappal a testvére, aki több ezer kilométerre a nagy amerikai "almában" él, váratlanul becsöngetett hozzá, mintha csak érezte volna a közelgő befejezést. Így, amikor eljött az a csütörtök hajnali óra, már nyugodtan készülhetett a rá váró útra. Bár a mozgás is nagy fájdalommal járt, de még volt ereje ahhoz, hogy átölelje azt a férfit, aki közel hat évtizeden keresztül volt vele jóba-rosszban. Átölelte és meghalt….

A temetés után

A temetés után hallottam először a hospice rendszerről. Arról, ahol gyógyíthatatlan rákos betegeket kezelnek, és segítenek egészen az utolsó napig. Egészen addig nem tudtam semmit, de amikor kiderült, hogy a nagypapa is rákos, alaposan utánajártam a dolgoknak.

Megdöbbentő adatok

Megtudtam, hogy évente 34.000 ember hal meg rákos eredetű fájdalmaktól, tünetektől kísérve Magyarországon. A már nem gyógyítható, de gyakran hosszú ideig tartó szenvedéseik miatt tüneteik enyhítését igénylő emberek ellátására az átalakuló és gondokkal küszködő hazai egészségügy nem alakított ki hatékony rendszert. A "csupán" tüneti terápiára szoruló szenvedők többnyire a költséges, gyógyító kórházi osztályok beteglétszámát növelik, vagy ápolási osztályon fekve, elmagányosodva, a speciális terápiát nélkülözve, emberi méltóságuktól megfosztva fejezik be életüket.

A mentsvár

Hazánkban 1991-ben a Polcz Alaine által vezetett Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg a hospice szemléletű ellátás. A kezdetben még csak néhány önkéntes által elindított otthoni ápolás után sorra alakultak Magyarországon a hospice gondozást különböző ellátási formákban (otthonápolást, palliatív kórházi osztályt és a kettőt együtt) nyújtó hospice szervezetek. A szervezetek növekvő számának és az őket életre hívó társadalmi igény erősségének köszönhetően 1995-ben megalakult a hazai hospice szervezeteket összefogó Magyar Hospice-Palliatív Egyesület.

Az új, 1997-es egészségügyi törvény megalkotásába – szakértőként – már a hospice mozgalom képviselői is részt vehettek, így az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről külön paragrafust szentel a haldoklók gondozásának.

Több mint egy évtizedes munka után 2004-ben végre megszülettek a hospice tevékenységet szabályozó jogszabályok, állami fejlesztési koncepció készült, mely szerint megindulhat a hospice szervezetek modell jellegű, kísérleti finanszírozása. (Lásd: Lobbi) Ezzel megteremtődött az esélye annak, hogy a hospice a közegészségügy integráns részévé váljon és a hospice ellátás igénybe vétele egyenlő eséllyel legyen elérhető mindenki számára.

Magyarországon jelenleg 54 hospice szervezet működik, a hazai hospice szervezetek megalakulásuk óta közel 13 ezer beteget kísértek el az "út végéig".

Személyes élmények

Mivel a család a rákos megbetegedésben erősen érintetté vált, ezért szerettem volna saját szememmel is meggyőződni arról, hogy szükség esetén milyen ellátást kaphat szerettünk. Megtudtam, hogy a László kórház egyik szárnyában is működik egy Hospice részleg, ahová sikerült bejutási engedélyt kapnom. (Itt töltötte utolsó heteit a népszerű humorista, Antal Imre is.)

Elindultam

Egy pohár tömény – ez jutott eszembe először, pedig nem vagyok egy iszákos fajta. De mégis haldoklók közé megyek, akiknek az időből van a legkevesebb. Lassan lépdelek a László kórház udvarán. Szeretném egy kicsit húzni az időt. Tudom, mire vállalkoztam, de annyira mégsem. Egy csomó haldokló, daganatos beteg, életük utolsó hónapjait, heteit éli. Lehet, hogy csak napjait, óráit. Lehet, hogy akkor fog az egyik meghalni, amikor épp ott vagyok – ilyen gondolatok járnak a fejemben, amíg közeledem a bejárattól legmesszebb lévő épülethez, amely egy kicsit magányosabbnak tűnik a többinél. Az intézmény egyik olyan része, ahová a betegek meghalni, és nem meggyógyulni érkeznek.
@@

Mi vár majd bent?

Összeszorult gyomorral kanyarodok az épület elé. Aztán egy nagy levegő, és belépek az ajtón. Az első pillanat azonban a meglepetésé. Az ajtón belépve kórházi szoba helyett egy motel társalgójába érkezem. A bejárat mellett a „portás” pultja, ahol minden érkező bejelentkezhet. A szoba egyik oldalán egy szekrénysor, benne hely könyveknek, a videó-nak és a tv-nek is. Vele szemben több nagyon kényelmes bőrfotel, amikben ücsörögve jókat lehet olvasni, pihenni, vagy szórakozni. A falakon modern festmények, és mindenütt virág. Futó, és nem futó növények körben, mindenütt.

Biztos nem lehet itt olyan rossz. Aztán meglátom a beljebb lévő szobát, és benne egy szempárt. A tulajdonosa némán fekszik az ágyban és figyeli, ahogy tanácstalanul toporgok az ajtóban. A nővérek a szokásos napi adminisztrációt végzik, így egy-két percig senkivel nem tudok szót váltani. Az engem figyelő szempár viszont annál többet mond. Mint később kiderült, Manci néni közel nyolcvan évet megélt, és néhány hónapja tudja, hogy meg fog halni. Néhány hónappal előbb halt meg ugyanitt a férje, majd a sógornője is. A néni egyedül maradt, a daganat pedig egyre nagyobb és fájdalmasabb lett. Ezért gondolt arra, hogy a László Kórház hospice részlegén köszön el az élettől.

A főnővér mosolyogva köszönt és rögtön az irodájába invitál. A negyvenes, fáradt tekintetű részlegvezető elcsukló hangon mondja, hogy most megint egy nehéz időszak előtt állnak. Az mit is jelent pontosan? – kérdezem. Tíz betegünk közül megint többnek az állapota válságosra fordult. Az utóbbi másfél hónap viszonylag nyugodtan telt el, de most megint nehezebb lesz – sóhajt fel.

Előtte vesztettünk el egy 23 éves fiút, aki csak egy hónapot volt nálunk, de nagyon a szívünkhöz nőtt. A daganata annyira előrehaladott volt, hogy minden pillanatban esély volt a végső elmúlásra. Szülei, és testvére egymást váltva éjjel-nappal a fiú mellett voltak, vigyáztak rá. Helyes fiatal fiú volt, és így még nehezebb volt elfogadnunk az elmúlását.

A hospice-ban dolgozók szerint a halál nehezen feldolgozható, de minél fiatalabb a beteg annál elviselhetetlenebb a hiánya.

Szörnyű ügyelet

– Amikor én voltam ügyeletben – veszi át a szót az egyik nővér – végig azon imádkoztam magamban, hogy a fiú ne azokban az órákban haljon meg. Egyik nap éppen az arcát mostam, amikor úgy láttam, hogy meghalt. Ijedtségemben sírva fakadtam, de aztán kinyitotta a szemét. Éppen akkor volt bent a pszichológusnő, aki rögtön észrevette, hogy valami baj van.

Ebben a percben a fürdőből hangos kiabálás tör elő, és így rögtön megértem, hogy miről beszélt az imént a szakember. Minden ember számára természetes és megszokott dolog a mindennapi tisztálkodás. Ám annak, akinek a légzés, az élet is folyamatos fájdalommal jár, a fürdés kegyetlen dolognak számít.

A több mint nyolcvan éves nénit éppen ezért a nővérek igyekeznek a lehető legnagyobb óvatossággal mosdatni. Mégis, a fekélyes kelések, sebek óhatatlanul is pokoli fájdalmat okoznak számára. A beszédhez ugyan nincs ereje, de a nővérek a tekintetéből és a tapasztalataik alapján úgyis tudják, hogy mit érez.

Mindenki ráér

A fürdés után jön a vacsora. A szokásos kórházi koszt, nem nagy szám. Normál esetben előételnek is kevés. Az ittenieknek persze rengeteg. Kovács néni maximum harminc-harmincöt kiló lehet. Számára a napi étkezés néhány korty joghurtból áll. Kovács néni elmúlt hetvenöt éves, de szerencséjére soha nem volt semmilyen komoly baja. Két éve viszont szenved és fogy. Fogy az ereje, az étvágya, az élni akarása, mindene. Ma egyetlen vágya, hogy egyszer még az életében éhes lehessen. A fürdés után az evés az újabb küzdelem.

– Nem is nagyon erőltetjük – mondja a főnővér. Itt mindenre van idő. Akár egész este a beteg előtt lehet a vacsorája, ha úgy érzi jól magát. A fürdés sem kötelező. Persze arra ügyelünk, hogy senki se legyen elhanyagolt, vagy ápolatlan. Az idő itt nem olyan fontos.

Meddig bírhatják?

Meddig lehet ezt az egész ittlétet bírni – kérdezem. Az attól függ – jön a válasz. Van olyan nővér, aki már szinte a kezdetek óta dolgozik a részlegen. De nem ez a jellemző.

Közben kint besötétedik, de az épületen belüli élet nem változik. A nővérek nem rendelnek el altatót. A betegek tovább nézik a tv-t, a dolgozók tovább intézik az adminisztrációt, a szennyes cseréjét. Senki sem siet sehová. Károly, az egyik legrégebbi beteg – két hónapja van a részlegen – szintén nem siet. Előrehaladott tüdőrákja van, amely átterjedt az egyéb szerveire, de ennek ellenére folyamatosan dohányzik. Azt mondja, úgyis mindjárt vége. A bejárati ajtónál üldögélve, szájából lógó csikkel figyeli a külvilágot.

– Egyébként, hogy érzi magát – fordulok Károlyhoz. A negyven kiló körüli férfi felvonja a vállát. A fájdalmon kívül egész tűrhetően.

– Szeretne még hazajutni?

– Nem itt mindenem megvan – döbbent meg válaszával. Lassan mindent elrendezek, így a külvilágban nem lesz dolgom. A család szinte minden nap itt van, de az igazi biztonságot csak itt kapom meg. A fájdalmaimat csökkentik, békén hagynak, bár az hiányzik, hogy nem tudok senkivel egy jó kártyapartit lezavarni.

– Mit tart a legfontosabbnak a hospice rendszerben – kérdezem búcsúzóul a főnővértől.

– A menedék jelleget. Azt, hogy a betegeknek, akiknek eddig a fájdalmaik mellett a környezetükkel is meg kellett küzdeniük, ezután erre ne legyen problémájuk. Aki bejön ide tudja, hogy halálának körülményei tisztességesek, nyugodtak és amennyire lehet, fájdalommentesek lesznek.