Kell-e még helyesen beszélnünk?

A nyelvtörténeti tankönyvek egyik fontos tanulsága, egyben alapaxiómája, hogy a nyelv folyamatosan változik. Ez könnyen belátható, hiszen ha nem így lenne, még mindig pour es homou (lásd: Halotti beszéd és könyörgés, 12. század) lennénk, pedig ma már büszkén vállalhatjuk por és hamu voltunkat, s minderre a nyelv változása nélkül nem lenne most lehetőségünk. A változás nem csak a múltat jellemezte, sőt, manapság minden eddiginél jobban felgyorsult a folyamat, elsősorban a 20. századtól kezdődő és mai napig tartó (szintén egyre gyorsuló) technikai forradalomnak köszönhetően. Mindez tehát természetes. Talán az is elfogadható, hogy minden kor igyekszik védeni saját vívmányait, és idegenkedik az újításoktól. Az ismeretlen, az új mindig ijesztő. Kazinczy korának ontológusai a leghitelesebb előfutárai a mai maradi felfogásnak, miszerint a változás egyben romlást jelent.

Ha létezik egyáltalán a nyelvromlás fogalma, mit takar, milyen nyelvhasználati hibákat érthetünk alatta? E sorok írója kapásból 4-5, a nyelvi normától, vagyis a „helyes” nyelvhasználattól eltérő „hibakategóriát” tudna felsorolni. Ott vannak pl. a ragozási helytelenségek, az idegen szavak használata a megfelelő magyar lexéma helyett, az egyelőre még inkább csak írásban használt, de a fiatalok körében már szóban is fel-felbukkanó rövidítések, a szleng és a vulgarizmus, divatosabb nevén verbális agresszió (a két utóbbi persze hangsúlyozottan elkülönítendő egymástól), és még bizonyára folytatható a sor. Hogy csak a mindennapi életünkből hozzak példát: ki ne találkozott volna a –suk/-sükölés jelenségével, ki ne használná sms írásakor a vok vagy sztem formákat, ki ne tudná, mit takar az üzleti meeting fogalma?

Kérdés, hogy mi a kritériuma a nyelvi helyességnek, illetve hol húzódik az a határ, melyet óvatlanul vagy tudatosan átlépve, a nyelvi igénytelenség csapdájába eshetünk. Mert hogy abban talán nincs vita, hogy a nyelv elsődleges funkciója a kommunikáció, azaz a gondolatok cseréje. A beszélő szándéka az, hogy hallgatója a lehető legpontosabban megértse, amit az üzenet feladója közölni akar. Amíg a nyelv képes a gondolatok kifejezésére, addig nem vádolhatunk senkit semmivel. (Egy nyelv esztétikai kérdései pedig túlságosan szubjektívek ahhoz, hogy bárki magára ruházhassa a döntőbíró szerepét.) Ilyen alapon viszont tágabb a „nyelvrontók” tevékenységi köre, hiszen a megértést sokszor gátolja a hadarás, a szóvégek elharapása is.

A hivatásos és önkéntes nyelvművelők hol kellemetlenül gunyoros, hol diszkriminatív megnyilvánulásai ellen viszont van egy mentségeük a felelőtlenül kommunikálóknak: végleges változás vagy romlás (kinek mi) csak abban az esetben következik be, ha a nyelvközösség deklarálja az új formát. Most nehogy aláírásgyűjtésre vagy népszavazásra gondoljunk –igaz, ez a trend manapság-, de csak arról van szó, hogy a nyelvközösség használni kezdi az adott szót, kifejezést, grammatikai formát stb., vagyis az széles körben elterjed. A nyelvi változás tehát nem egyéni szinten zajló folyamat. Egy fecske nem csinál nyarat, egy beszélő nem ront nyelvet.

Viszont bárkit érinthet a helyes és helytelen közötti választás dilemmája, mert abban a pillanatban, amikor egy állásinterjún vagy egy főiskolai felvételi vizsgán találja magát az ember, műveltségének, intelligenciájának egyik mérőeszközévé válik a nyelvhasználata. Ilyen helyzetekben még akkor is érdemes kerülni a köznyelvi normától eltérő formákat, ha történetesen nyelvjárási beszélők vagyunk, és jogosan vagyunk büszkék dialektusunkra. Méginkább figyeljünk a grammatikai szabályok betartására (tipikus például a –ban helyhatározó rag helyett eltérő értelmű párja, a –ba használata), és a szleng is kerülendő. Az uniformitás sajnos elvárt a nyelvhasználatban, nem szerencsés különcködni, mert a nyelv is egy lehetséges terepe a megbélyegzésnek, így könnyen kerülhetünk általa hátrányos helyzetbe. Persze akinek kiesik a kapa a száján, az ne is számítson sok jóra.

És egyáltalán hibáztathatjuk-e a nyelvhasználó egyedet, vagy a „problémák” forrása tágabb kontextusba helyezendő? A tömegtájékoztatás például jó eséllyel pályázik az idegennyelvűség szakadatlan terjedésének okozója címre, de a digitális-információs forradalom korának kellős közepén egyébként sincs okunk csodálkozni a köznyelvi anglicizálódáson. De onnantól, hogy egy külföldi szó végleges helyet kap nyelvünkben, magyarnak tekinthető, leírásában a magyar helyesírás szabályait kell követnünk. Ergo nem idegen többé. A kapucsinó már nem olasz szó, és az innováció is mindenki számára érthető. A bevásárlóközpontokban szezonvégén látható hatalmas SALE feliratok megfejtése sem okoz ma már fejtörést senkinek (ez az üzleti érdek ellen dolgozna). Pedig emlékezetes a két neves nyelvész, Grétsy László és Kálmán László egykori vitája az idegen nyelvű feliratokról. Grétsy az alapvető emberi jogok megsértésének tekintette ha az idegen szavakat tartalmazó feliratok mellett nem szerepel magyar fordítás, Kálmán pedig a nyelvművelők iránti undorától vezérelve jól lehordta kollegáját, mint egy áltudomány túl hangos szavú képviselőjét.

Ami a grammatikai figyelmetlenségeket illeti, a felelősség a mindenkori beszélőt terheli, de ezek hibák a megértést csak súlyos hiba esetén akadályozzák, egyébként pedig tipikusan nem ragályos jelenségről van szó, nem szokás eltanulni egymástól, és kicsi a valószínűsége annak, hogy meggyökeresedjen a nyelvben.

Az sms- és chatnyelv rövidítései abszolút kreativitásról árulkodnak, ráadásul igen praktikusak: idő- és karakterhiányra kínálnak megoldást. Nem elítélendő, inkább üdvözölendő, hasznos technikák, legalábbis addig, amíg el nem jutnak a verbalitás szintjére. A vok, szal, sztem, lol stb. (gyengébbek kedvéért: vagyok, szóval, szerintem, és ’hangosan nevet’) szóbeli használata talán már átlépi az ésszerűség határait, de tény, hogy létező tendencia.

Körülbelül a nyolcvanas évek óta a szleng mint nyelvi és a kulturális jelenség egyre nagyobb befolyásra tesz szert. A szlengszavak egyre stabilabb helyet harcolnak ki a mindennapi társalgási nyelvben, elsősorban a fiatalabb generáció körében, de már ott vannak bizony a tömegtájékoztatási eszközök nyelvezetében is, és ami igazán jelzésértékű, a szleng a kortárs szépirodalom egyik meghatározó stíluselemévé kezd válni.

A minap a villamoson tanúja voltam egy önkéntes nyelvvédő nagymama és kamasz unokája tartalmas beszélgetésének. Az idős asszony arról oktatta a 16 év körüli fiatalembert (akinek láthatóan már a nagymama puszta jelenléte is kellemetlen volt), hogy a tök jó helyett miért nem próbál meg választékosabban beszélni, használja például a csodálatos, remek, fantasztikus jelzőket. Ez már az a kategória, amitől a jobb sorsra érdemes szlenggeneráció (meg minden normálisan gondolkodó emberi lény) jobb esetben is a verbális agresszió eszközéhez nyúl. A szlengszótár is igen terjedelmes, és a fiatalok ennek forgatása nélkül is tudnak választékosan beszélni. Amíg a zsír, kúl, király, sirály, állat stb. jelentése ’jó’, megfelelő környezetben (család, kortárs közösség) miért ne beszélhetne saját szájíze szerint a fiatalság? A szleng sok esetben ötletesebb, kreatívabb a normatív nyelvhasználatnál, ráadásul funkciója is van: tökéletes pontossággal jelzi a szlenget használó származását, társadalmi csoport(ok)hoz való tartozását, kulturális szintjét. Egy szlengkifejezést használó személy nemcsak a mondanivalóját fejezi ki egy-egy "beszólás"-sal, hanem társadalmi-kulturális helyzetét, divatosságát és a hallgatójához való viszonyát is.

Kövecses Zoltán: Magyar szlengszótár

Gazdag és sokrétű nyelv a magyar, de a különféle nyelvváltozatok, mint a szleng, vagy az idegen eredetű szavak, az egyéb változások, és egyáltalán: a választás lehetősége két forma között nem rombolják és szegényítik, hanem ellenkezőleg, gazdagítják nyelvünket és a sablonosság ellen harcolnak.

Befejezésül álljon itt egy alapigazság Mario Pei, amerikai nyelvész tollából: „a nyelv az, amit az emberek beszélnek, nem pedig az, amit egyesek szerint beszélniük kell”.