Európa államai, egyesüljetek

58 éves az Unió – konkrét – gondolata, és idén 51 éves maga a szervezet, Magyarország pedig 4 éve a tagja. Az Unió történelmének fontosabb sarkpilléreit áttekintve megnézzük az előttünk álló pozitív példákat, és hogy hol tartunk mi jelenleg az EU-ban, illetve merre tart Európa, milyen kihívások várnak rá az ötödik X után.

Uniós gondolatok a XX. század előtt

Természetesen nem az elzászi születésű (a történelem viharai során hol a franciákhoz, hol a németekhez tartozó tartomány) külügyminiszter gondolt először arra, hogy a tartós békéhez együttműködés és összefogás szükséges az európai államok között. Európa egészen a reneszánszig inkább földrajzi fogalomként létezett, de az „újjászületés” meghozta egyfajta kulturális egység eszméjét is. És lám, Erasmus már beszélt egy „együttes” Európa gondolatáról, ami a keresztény államokat foglalta volna magában és a tolerancia, a béke értékein nyugodna. De nemcsak ő látta a béke garanciáját a közös fellépésben: a spanyol humanista, Luis Vives is úgy értékelte 1526-ban, hogy az európai királyságok uniója tudna megfelelő hatékonysággal fellépni a törökök ellen.

A történelem során a későbbiekben sem süllyedt el az „Európai Egyesült Államok” eszméje: a véres spanyol örökösödési háború után a Felvilágosodás gondolkodói közül Saint-Pierre abbé is egy unióban látta a fegyveres konfliktusok csökkentésének lehetőségét.

De Jean-Jacques Rousseau és Emmanuel Kant is hasonló gondolattal közelítette meg az állandó béke esélyét, még ha részleteiben máshogy képzelték el. És hogy teljesen legyen a történelmi irodalom óra: Victor Hugo is erre a következtetésre jutott az 1870-es francia-porosz háború után. Ő egy nagy páneurópai államot kívánt, ami garantálná a békét a kontinensen. Egy olyat, amiben a köztársaság értékeit olyan mértékben tiszteletben tartják, hogy az egész világ tanulhatna tőlük.

A gondolat, a szándék és az igény is megvolt tehát, de az áttörést a második világháború hozta el. Elrettentő borzalmai és minden valószínűség szerint rémisztő gazdasági következményei is afelé hajtották a nagyhatalmak politikusait, hogy állami szintű összefogással akadályozzák meg, hogy a kontinens újra vérbe boruljon. Politikai érvek is szóltak az egység felé tartás mellett, nem hiába mondta Winston Churchill a vasfüggöny szó használatáról – is – elhíresült beszédében 1946-ban: „építenünk kell egy Európai Egyesült Államokat, melynek első állomása egy Európai tanács létrehozása lehetne”. Anglia Óceániához tartozik.)

Kezdetek és az Unió élete (még) nélkülünk

1949-ben létrejött az Európai Tanács, ami egy közös jövő felé mutató „kísérlet”. 1958-ben megalakult az Európai Gazdasági Közösség (később Európai Közösség, majd Európai Unió), 6 tagállammal: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország. A dánok, az írek és az angolok 21 évvel később csatlakoznak (többek között Charles de Gaulle, francia elnök állhatatos ellenállásának köszönhető, hogy csak ennyire „későn”) 1981-ben Görögország is belépett az Unióba. 5 évvel később jöttek a portugálok és a spanyolok. A 15 fős unió 1995-ben alakult ki: Ausztria, Finnország és Svédország érkezésével. Utána a jött a tízes (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) „nagy bumm” és 2007 óta Bulgária és Románia is Uniós tagállam. A bővüléssel párhuzamosan kisebb-nagyobb döccenőkkel, megtorpanásokkal folyt az Unió mélyülése is.

A „hűtlen” csoda – Európa legnagyobb gazdasági sikertörténete, és a déliek

Az Uniós csatlakozás valójában sosem volt komolyan kérdéses Magyarországon. Persze sokan fogadták fenntartással, de a többség az integráció híve volt. Ennek nemcsak politikai és érzelmi okai vannak. Spanyolország, Portugália és Írország az élő példa arra, hogy mennyire „jól lehetett járni” a csatlakozással.

Írország, mikor csatlakozott, az Unió egyik legszegényebb országa volt, pár évtized alatt sikerült magukat felküzdeni az „eminensek” közé (az ország gazdasági teljesítménye 1998-ra már az EU-átlag 108 százalékára nőtt). Sokan éppen ezért követendő példaként is említik, valljuk be, kevesen nem hallottak még az ír csodáról. Kérdés persze, hogy mennyi köszönhető az Uniós tagságnak és mennyi az emellett végrehajtott konszolidációs intézkedéseknek, mind politikai, mind gazdasági értelemben. És felmerül a kérdés, hogyha az EU nélkül nem ment volna nekik, hogy lehet az, hogy egy ország, ami talán mindenkinél többet köszönhet az Uniónak a „mélyítés” egyik legnagyobb akadálya? Hiszen anno a tízes bővítés előtt sok szorongó tekintetet okozott az EU-ban az írek népszavazása a kérdésről. Arról nem is beszélve, hogy az Unió alkotmányát helyettesítő Lisszaboni Szerződésről szóló referendum a szigetországban újfent gondterhelté teszi az EU politikusainak arcát (egyedül az íreknél van népszavazás a reformszerződésről).

Az ír csoda tudatos, kitartó politika gyümölcse, de önmagában ez nem lett volna elég. Hiába voltak képesek megfelelően képzett és elegendő mennyiségű fiatal szakembereket előállítani, hogy bizonyos ágazatokba érkezzen a külföldi tőke, ha nem lettek volna képesek normalizálni a politikai helyzetet, kapcsolataikat az angolokkal. Amúgy történelmi kiegyezést nem úgy kell elképzelni, hogy azóta nincs nagyobb barát e két nemzetnél, de az ellentétek erőszakká fajulását visszaszorították, tudatosan szembenéztek azzal, hogy a múltbéli sárdobálás saját érdekeik ellen szól. Bájos példa, de mutatja, hogy azért nem elvtelenül adták fel magukat, ugyanis az Észak-ír határhoz közeli Londonderry városkát az írek csak Derry-nek hívják. Hozzátartozik az is a gazdasági igazsághoz, hogy az Egyesült Államokba mintegy négymillió ír vándorolt ki az elmúlt két században. A rokoni és érzelmi szálakon túl racionálisan is indokolt volt az amerikai cégek számára, hogy befektessenek a „zöld szigeten”. A már említett képzett, és képezhető munkaerő mellett az ír gazdaságpolitika is ösztönző hatású volt, az ország földrajzi fekvéséről nem is beszélve. És azt se felejtsük el, hogy bár létezik ír nyelv, sőt az Unió hivatalos nyelvei közé is tartozik, de az ország egynegyede jó, ha beszéli (és közülük sokan is csak iskolában tanulták), egyébként minden angolul zajlik ebben a szigetországban is. Ami ugye nem hátrány, ha amerikai befektetőket kíván magához csalogatni egy állam.

A csatlakozási folyamat alatt az EU felé tekintve nemcsak az írek példája lehetett a mézesmadzag: Spanyolország és Portugália is profitált abból, hogy az integráció mellett döntött. Az elemzések szerint a két déli országban is nagy szerepe volt annak, hogy az Unióból kapott támogatásokat az oktatásra fordították (és infrastrukturális fejlesztésekre). Persze a példaként felhozott országok helyzete annyival könnyebb volt, hogy velünk ellentétben, nem kilenc másik országgal együtt csatlakoztak, ami az uniós források tekintetében nem elhanyagolható szempont, hiszen ha több „száj” van, kevesebb jut egynek.
@@

Magyarország és az Unió

Út a szovjetből az európaiba

A rendszerváltás után az egyik leghangsúlyosabb külpolitikai célja az volt Magyarországnak (és a többi volt szocialista államnak is), hogy belépjen az Európai Unióba. Felvételi kérelmünket 1994. április elsején adtuk be. Ezt meg megelőzően már 1991-ben megindult a társult állammá válás folyamata az Unióval. 1993-ban már elhangzott az is, hogy a társult államok az EU tagjai lehetnek. De a konkrét döntés 1995-ig váratott magára. Ezután indult meg a kelet-közép-európai országok csatlakozási kérelmeivel kapcsolatos munka az Európai Bizottságban. A hivatalos tárgyalások az EU 1998-as luxemburgi csúcstalálkozóját követően indultak meg, és gyakorlatilag 2002-re értek a végükhöz. 2004. május elsején Magyarország az Európai Unió tagállamává vált.

Az Unióban töltött négy év – csalatkozás a csatlakozás után?

Megtörtént tehát, amire évtizedek óta vágytunk, és alig négy évvel a csatlakozás után élen járunk az EU-szkeptikusságban az Unióban. Egy dobogón állunk Dánia és az Egyesült Királyság lakosaival e téren. Sokan úgy vélik, hogy ennek egyik legfőbb oka a túlzott várakozás lehet. Úgy gondoltuk, hogy az országba a csatlakozással együtt óriási összegek is érkeznek, érezhetően javul majd az életszínvonal. Abban hittünk, hogy ami nem történt meg a rendszerváltással, majd az Unióba lépéssel elérkezik: mi is Nyugat leszünk, és úgy is fogunk élni, mint ők. Ez persze teljesen irreálisan hangzik, nem is mondta ezt ki senki, csak valami ilyesmi álomkép állt a sárga csillagok mögött. Beléptünk az Unióba és minden ment úgy tovább, ahogy azelőtt, sőt sokaknak rosszabb is lett. Nem az Unió hibájából természetesen, de csalódást okozott a tagságunk. Érdekes például, hogy a magyar lakosság szerint jó dolog az EU, viszont úgy érezzük, hogy nekünk nem jó.

Ráadásul az Európai Unió politikai rendszerét komolyabb tanulmányozás során lehet csak megérteni, a pályázatokat sem olyan könnyű megírni. Ami haszon lehet a tagságból, abból sokszor azért sem részesülünk, mert nem is tudunk róla. Tehát az ismeretek hiánya, és az illúziók mérgezik az Unióhoz való viszonyunkat.

Arról nem is beszélve, hogy a velünk együtt csatlakozó országok közül az eredetileg előttünk haladók még jobban elhúztak, és eddigi versenytársaink, illetve a kicsit lemaradók közül is egyre többen előznek meg minket. Míg régen az Uniós csatlakozás dátuma tolódott egyre hátrább az időben, addig most az euró bevezetése várható mindig csak évek múlva.

De nemcsak hazánk sorsa vet fel kérdéseket az Unióban. Az EU is fejest ugrott az ismeretlenbe a hatalmas bővítéssel (15-ből 27 tagú lett pár év leforgása alatt, és további államok csatlakozása is várható), és közben ugyanúgy törekednie kell az államoknak integrációjuk mélyítésére, ha érvényes és használható válaszokra van szükségük az aktuális globális kihívásokra.

Az Unió jövője, a jövő Uniója

Amikor 1957-ben a hat alapító ország aláírta a Római Szerződést értelemszerűen nem egy majd 30 tagos szervezethez való szerkezeti elemekben állapodtak meg, és az együttműködés is jóval felületesebb volt. Erősebb volt a gazdasági egység gondolata, ezzel szemben politikailag azonban nem volt annyira egységes a szövetség. A mai napig vannak a hatékonyabb összefogás érdekében mélyebb integráció felé haladók, és az Unióhoz kicsit szkeptikusabban álló „outsider” államok. Erre az egyik legszembetűnőbb példa a közös valuta. Az Egyesült Királyság és Dánia ugyanis kimaradási jogával élve egyelőre nem lépett be az eurózónába. (A svédeknél sincs euró, ők nem teljesítették a csatlakozáshoz szükséges minden feltételt. Valószínűleg emögött az állhat, hogy a lakosság egy referendumon elutasította az euró bevezetését)

Az integráció mélyítésének hívei számára pofonként hatott az alkotmány kudarca. Igaz, erre gyorsan megtalálták a „gyógyírt” a lisszaboni reformszerződés képében. Az Unió működéséhez fontos változások ebben is benne vannak, a tagállamok egységének mélyítése szempontjából pedig a fontolva haladás útját járja. Egyedül a már említett ír népszavazás a kockázati tényező, az alkotmánnyal szemben ugyanis ezt a szerződés elfogadását csak ebben az egy országban bocsátják népszavazásra.

Az emberek békére való vágya volt az egyik legerősebb tényező, mikor megalapították az Uniót. Ám akkor még nem voltak olyan fenyegető árnyak Európa és az egész Föld felett, mint a klímaváltozás vagy a globális terrorizmus veszélye. Az EU-nak a következő évtizedekben ezekre a kihívásokra kell leginkább koncentrálnia a belső építkezés mellett. Természetesen e kettő összefügg, elég csak a schengeni övezetre és az azon belül zajló hatósági együttműködésekre gondolni.

Tény, hogy az Unió 50 év alatt elérte, hogy mára megkerülhetetlen tényező lett világpolitikai és gazdasági szinten. Külpolitikai álláspontjának képviseletében azonban sokszor akadályozó tényező, hogy a tagállamok sem tudnak sok esetben megegyezni. Eklatáns példa erre a februárban függetlenné váló Koszovó, illetve a kikiáltást követő reakciók sokfélesége. A különbözőség kulturális téren minden bizonnyal az Unió hasznára válik, a külpolitikára azonban ez már nem annyira jellemző.

Bárhogy is folytatódik az Unió történelme Magyarországnak most annyiban más a helyzete, hogy már nem kívülről nézzük ezeket a folyamatokat, hanem belülről. Éppen ezért rajtunk is múlik, hogy mennyire tudjuk kivenni belőle a részünket, hogy mi lesz az egyesült álom sorsa.