Rékasi Károly senkinek nem akar megfelelni

Hősszínész, rosszfiú, szerető férj, boldog családapa? Rékasi Károly nem rejtegeti igazi arcát. Őszintén és meglepő nyíltsággal beszélt élete fontosabb állomásairól.

Jászberényben születtél, és sokszor meséltél már a gyerekkorod szépségeiről. Mi az, amire a legszívesebben emlékszel vissza?

Sok időd van?

Én ráérek…

Vidéken élő gyereknek csak gazdag gyerekkora lehet. Az enyém is az volt. Mikor fára másztunk vadgalamb fészkeket nézni, nem kirabolni, csak megnézni. Amikor lovat fogtunk a szánkó elé, és azzal szánkóztunk a legelőn. Vagy tavasszal, amikor gulya kihajtás volt, akkor a nagypapámék engem béreltek fel, hogy én legyek kint első nap a tehenekkel. Lovas kocsival fuvaroztam, vályogot hordtam, tégláért jártunk éjszaka a lovas kocsival. Sötétben mikor semmit nem látsz, az orroddal pontosan érzed, hogy milyen föld mellett haladsz el. Fantasztikus érzés. A kedvenc játékom egy kis fa autó volt, amit édesapám a legjobb szándékkal egy hozzánk ellátogató kisgyereknek ajándékozott, ami nekem baromira fájt. Minden tavasszal sárkányt építettünk, és azt eregettük. Az volt a játék, hogy kiültünk, néztük és hallgattuk a pacsirtákat. Ezek már nem érdekesek a mai gyerekeknek, akik csak a számítógép mellett ülnek. Lehet nem is értik mi az, hogy lovas kocsi vagy, hogy vályoghordás. Ők már más életet élnek. A fiunk, Zsebi most kezd el valamit felépíteni abból, ami a mi gyerekkorunkban megvolt. Régen tartottunk otthon malacokat, amiket természetesen levágtunk mikor megnőttek. Amikor utoljára volt disznóvágás Zsebi két és fél éves volt. Mégis emlékszik rá, hogy amikor a malacszúrás volt, édesanyám bevitte őt a házba, hogy ne lássa mi történik. Nem rég eszébe jutott és mondta édesanyámnak, hogy jó lenne, ha megint tartana kismalacot. A húgommal elkezdtük feltérképezni a helyzetet, hogy tartana-e újra kismalacokat. Nem tudom mit szólna, ha a húsvéti nyuszi beállítana egy-két kínai csüngő hasú malaccal.

Hihetetlen élménnyel és lelkesedéssel mesélsz a vidéki életről. Ennek ellenére mégis a fővárosba kerültél 18 évesen.

Amikor leérettségiztem még nem voltam 18 éves, mert korábban kezdtem az általános iskolát. Akkor még lehetett iskolaérettségi vizsgát tenni. Felismertem a libát, vagy valami ilyesmi lehetett. A Színművészeti Főiskolára nem vettek fel elsőre. A harmadik rostán kiestem. Nyáron fuvaroztam, mert nekem a szünidő nem strandolással, hanem munkával telt.

Ezt a pénzszerzés miatt csináltad?

Nem, élveztem a munkát. A szüleim ezzel foglalkoztak és én is szerettem ezt csinálni. Aztán azon a nyáron egyik alkalommal édesanyám jött elém egy újsággal, és mutatott egy apróhirdetést. Az ELTE ÁJTK nyolcadik csoportja felvételt hirdetet amatőr színjátszók részére.

Mikor gondoltad először, hogy színész szeretnél lenni?

Sok minden akartam lenni. Elsőként talán zsoké, de ahhoz túl magasra nőttem. Erősáramú szakközépiskolába jártam. A szakmám a hűtőgépszerelés, a villanyszerelés, a háztartási gépszerelés. Szerelmes voltam egy lányba, aki fogtechnikusnak készült, úgyhogy egy ideig én is az akartam lenni. Egy versmondó verseny környékén az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy nem-e akarok a színművészetire menni. Mivel akkor épp nem volt jobb ötletem, rábólintottam. Szegény osztályfőnököm már nem is vett komolyan. Mikor átjutottam az első rostán, majd a másodikon is óriási dolognak számított a középiskolában. Ezen a nyáron költöztem Pestre. Ekkor jól jött a szakmunkás végzettségem, mert nem a tudásom, hanem a papírom alapján elkezdtem dolgozni egy szervizben villanyszerelőként. Így egy éven keresztül eltartottam magam. Délelőtt dolgoztam, délután pedig jártam be az ELTE-re próbálni. A jogi karon működött ez a nyolcadik csoport. Következő évben megpróbáltam megint a színművészeti felvételit, akkor már sikerült.

Jól érezted magad Pesten, nem hiányzott a családod?

De. Nagyon pocsék volt. Viszont minden hétvégén hazajártam. Pénteken délután felültem a buszra és nyomás haza. Fura volt, de így nem volt teljes elszakadás. Az már rosszabb volt, amikor volt elvittek katonának. Zalaegerszegen voltam és az első hónapban egyáltalán nem engedtek haza.

A főiskolai évek mindig megosztja a színészeket. Van, aki élvezi, és van, aki amolyan "kötelező dologként" letudta. Te hogy emlékszel vissza?

Anélkül a négy év nélkül nem történt volna velem az, mint ami történt. Nagyon szerettem azt az időszakot. Szinte a lovas kocsiról kerültem oda, és hatalmas élmény volt, hogy mindennap színpadon voltam. Osztálytársaim voltak többek között Bagó Berci, Kaszás Géza, Epres Attila, Kerekes József, Tallós Rita, Kiss Erika, Orosz Helga. Vannak, akik megmaradtak a színészet mellett és vannak, akik nem. De nem ez az egyetlen szakma, ahol léteznek pályaelhagyók. A mi osztályunk volt még talán az utolsó, amelynél mikor végeztünk mindenkinek volt állása. Ahogy hallom ma már ez egyáltalán nem szokványos. Amikor az első volt osztálytársamról hallottam, hogy munkanélküli segélyből él, nagyon furcsa volt. Abban az évfolyamban több mint negyvenen végeztünk (két prózai, és egy musical osztály volt) és mindenkinek volt állása. Bennem felmerül ilyenkor a kérdés, hogy ha oda, ahova tartok nem kellek, akkor muszáj-e ezt csinálnom? Nem akarok folyamatosan körön kívül lenni. Persze sokan hitték, hogy ha most nem, majd egyszer sikerül. Miért nem ébrednek fel ezek az emberek? Ha éveken keresztül nem sikerül, akkor lehet arra várni, hogy majd Spielberg egyszer csak becsönget, de nem érdemes. Főiskolásként nagyon jó érzés, hogy a neved után oda kerül az fh. (főiskolai hallgató) rövidítés. Talán jobb érzés volt birtokolni az fh.-t, mint mikor már nem volt rá szükség. Szomorú voltam, amikor befejeztem a sulit, mert azt éreztem, hogy valami elveszik.
@@

A közösséget hiányoltad vagy a biztonságot, amit nyújtott?

Nem tudom. Annyi mindent kaptam, csodálatos emberekkel találkoztam a főiskola alatt. Amikor bent ülhetsz Szinetár Miklós óráján, hallgathatod ezt a fantasztikus tudású embert, nekem ez hihetetlen volt. Avar Pista bácsi, akit az összes régi filmben játszott és egyszer csak ott ül velem szemben és segít abban, hogy a lehető legjobb legyek. Ezek pótolhatatlan dolgok.

Enikővel hogy ismerkedtetek meg?

Ez is a főiskola alatt történt. Ő egy évvel később került oda, mint én. Mi már akkor nagyarcú főiskolásoknak éreztük magunkat. Encit nem lehetett, nem észre venni. Folyamatosan elkésett, állandóan csörgött, csattogott, kiborította a táskáját. Gyönyörű volt, és én egy kukkot nem mertem hozzászólni. Miközben az egész főiskola az ő kegyeiért versenyzett. Egyszer a portás nénin keresztül küldtem neki egy szál vörös rózsát. De azt sem mertem megmondani, hogy az tőlem van. Enci mondta utána, hogy ő is kiszúrt engem, de nagyon utált. Pont azért mert mindenki megbámulta, beszédbe elegyedett vele, és volt egy fiú, aki mindig elrohant mellette. Ő akkoriban mindennap egy csokor rózsát kapott valakitől, úgyhogy az én egy szál virágom nagyon gagyi volt.

Félénk fiú voltál?

Igen, nagyon. Az, hogy változtam sokban Enikő érdeme. Érdekes, mert a Bergman darab utolsó jelenetében elhangzik egy a mondat, amit Johan mond Marianne-nek: „Én szeretlek téged, a magam tökéletlen és önző módján, és talán te is szeretsz engem, a magad viharos és túlfűtött módján.” Gyakorlatilag ez illik ránk. Sokszor kihúzom magam feladatok alól. Például kezdetben a közös interjúkat sem vállaltam. Nem tudom miért. Enci elmondta helyettem is, amit kellett.

Otthon is az ő kezében van az irányítás?

Ez nincs így lerakva nálunk. Mindenkinek van joga döntést hozni. Még Zsebinek is, csak természetesen az ő döntéseit és vágyait még megrostáljuk. Kalákában működik a mi családunk irányítása. Bár nem is irányítódik, inkább csak működik és zajlik. Eleinte nagyon határozott elképzeléseim voltak dolgokról és sokszor szembesültem azzal, hogy nem arattam vele osztatlan sikert a család körében. Beláttam, hogy ha együtt élünk, akkor olyan megoldásokat kell választanunk, ami elfogadható.

Három évvel ezelőtt tele volt a bulvársajtó, hogy válságban a házasságotok. Abból hogy sikerült kilábalnotok?

Nagyon utáltuk, mikor a sajtó úgy festett le minket, mint egy álompár. Mindig elmondtuk, hogy nincsen csak boldogság, csak mézeskalácsház. Ugyanúgy élünk, mint bárki más. Sok kompromisszumot kell kötni, oda kell figyelnünk egymásra. Talán éppen ezek voltak, amik kihúztak minket a mélypontról. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ez most nekünk mélyebbre sikerült és borzasztóan hosszú volt. El kellett döntenünk, hogy akarjuk-e a folytatást. Hogy az eltelt időszak a negatív vagy pozitív élményt adott nekünk.

A gyerekek befolyásoltak a döntésben?

Az, hogy a gyerekekre hivatkozik ilyenkor az ember, az egyfajta kapaszkodó. Ha egy kapcsolat megszakad, gyakran elkezdjük önmagunkat sajnálni. Ez mind hazugság és magyarázat keresés. Én is akkor jutottam előre, és tudtam már lépéseket tenni, amikor tudtam tisztázni, hogy mit is akarok. Akkor úgy éltem az életem, hogy mindent tudok, mindent jól tudok, és mindent meg tudok oldani. Nekem nincs szükségem segítségre. „Old meg egyedül”, így neveltek. Kiderült, hogy kicsi vagyok, és nem megy egyedül. Kineziológushoz fordultam és ő segített rendet tenni magamban. Nem a kapcsolatunkban, hanem önmagamban. Egyszer csak elkezdett helyrerázódni minden, annak hatására, hogy tudtam, mit akarok. Döbbenetes, hogy hányan élik az életüket, egy „úgy tűnik kapcsolatban”. Beszélgetnek, odafigyelnek egymásra, de egyszer csak valami miatt túlcsordul a pohár, és kiderül, semmi sem az, aminek látszik.

Ezek szerint nálatok is ilyen sok apró dologból tevődött össze a dolog?

Igen. Az embernek van egy sajátossága, cipeljük a terheket, amíg csak bírjuk. Mint a szatyrokat, amit mindig a kezünkre akasztunk, nem tesszük le, de a benne lévő cucc csak megbüdösödik. Nem tudunk már a jóra odafigyelni, csak a kellemetlen terhek kötik le a figyelmünket.

Amikor elkezdtétek próbálni a Jelenetek egy házasságból című darabot, akkor mennyit számított, hogy hasonló problémákat már megéltetek a magánéletben?

Amikor színpadra lépek fontos, hogy mihez nyúlok, milyen élményekből tudok táplálkozni. Nem az volt a szándékunk, hogy önmagunkat élve boncolva megmutassuk a 24 évnyi házasságunkat. Ez egy fantasztikusan megírt, zseniális darab. Helyzetgyakorlatok egymás utánisága. Gyakorlatilag ugrál a házaspár az ő életük különböző pillanataiban. Erőt próbáló és élmény a nézőknek is. Nekünk nagyon tudathasadásos állapot. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azt a mondatot most a színésznőtől, vagy a feleségemtől kapom. Azért találtuk ki ezt az előadást, hogy vidékre is el tudjuk vinni az igazi színházat. Hangtechnikával, fénytechnikával, díszlettel. Teljes értékű előadásként. Eddig egy hely kivételével mindenhol pótszékes házakkal játszottunk. Nagyon jó érzés. Nincs kis hely, vagy nagy hely, mindenhol ugyanazt kell látni, mert a minőségből nem engedünk. Nekünk ez nagyon sokba került, ennyit nem szoktak az emberek a magánvagyonukból áldozni arra, hogy színházat hozzanak létre.

Nem féltetek, hogy túl sokat kockáztattok?

Mondtam Encinek, hogy ez nem normális dolog, amit mi művelünk, de mentünk tovább. Egyedül abban bízok, és ez igazolódik minden előadáson, hogy Bergman egy minőséget jelent. Talán van egyfajta kíváncsiság is az emberekben, hogy mire vagyunk képesek. Ha igazán jó előadást viszel színpadra, akkor az találkozik az érdeklődéssel, és a nézők pénzt áldoznak arra, hogy megnézhessék.

Színtársulatnak már jó ideje nem vagy tagja. Talán még a régi Nemzeti Színházban voltál utoljára.

Igen, ott jókedvemben felmondtam. Tényleg jókedvemben, mert akkor fogalmazódott meg bennem, hogy csak olyan dolgokban veszek részt, amiben jól érzem magam. Amikor már közeledtem a Hevesi Sándor tér felé elszorult a gyomrom. Nem éreztem, hogy odatartozom abba a szűk körbe, akiktől arca van egy színháznak. Nem akartam beállni abba a csapatba, akik szembe dicsérik az igazgatót, a háta mögött meg köpködnek. Ahogy onnan elköszöntem gyorsan kirúgtak a Barátok köztből is, úgyhogy érdekesen alakult az életem, mert a szinkronizáláson kívül nem nagyon volt más.

Barátok köztbe már az elején bekerültél. Sokat gondolkoztál azon, hogy szeretnéd-e Barta Zsolt szerepét?

Valamiért nagyon akartam ezt a szappanoperát, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz. Encinek szólt egy ismerősünk a válogatásról, de végül én mentem el. Annyira torkig voltam már a helyes, snájdig, jófiú szereppel, hogy Barta Zsolt karaktere igazi felüdülés volt. Úgy érzem jóval messzebb jutottam a karakterrel, mint amennyi kihozható belőle. Egy kilenc éve tartó szerep megformálásakor nem lehet minden pillanat öröm és boldogság. Önmagamnak adok feladatokat. Van, amikor nehezemre esik és van, amikor jól érzem magam benne, na akkor tombolok.

Tervezted, hogy így éled majd az életed, ahogy most van?

Sosem voltak igazán terveim. Így alakult, ezzel foglalkozom. Hogy jól vagy rosszul, azt döntse el más. Köszönöm szépen, én jól érzem magam benne. Nem érdekel, hogy erről kinek mi a véleménye, hogy ki, mit gondol rólam. A családomon kívül nem akarok megfelelni senkinek. És, hogy ez kinek szimpatikus, kinek nem, az sem érdekel.

Az utolsó mondatot már nevetve mondta a beszélgetés végén. Biztos vagyok benne, hogy valóban nem érdekli, mert boldog a családjával és a munkájával. Ettől több, nem nagyon kell senkinek.