Mi történik azokkal a gyerekekkel, akik nem „vezetik le” bűnözéssel a családi problémáikat? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy aki visszafojtja az indulatait, később maga ellen fordulhat?

Természetesen a bűnözés nem az egyetlen formája az agresszió levezetésének. Ha Pistike bedobja egy kővel az ablakot, lehet azt mondani rá, hogy egy átok rossz gyerek, meg azt is, hogy biztos megverték tegnap a szülei, ezért dühös. De nem minden bántalmazott gyermek lesz agresszív; van, amelyik magába fordul, zárkózottá, visszahúzódóvá, vagy épp hogy hiperaktívvá, figyelemzavarossá válik. E devianciára való hajlam nem csak bűnözésben, hanem alkoholizmusban, kábítószer-fogyasztásban, csavargásban is megnyilvánulhat.

Törvényszerű, hogy ha egy gyermek bűnözővé válik, és nem kap segítséget, ez felnőttkorában is megmarad nála; vagy elmúlhat magától, és teljesen „normális” felnőtt lehet belőle?

Vannak statisztikák, amelyek kimutatják, hogy ha egy gyermek tízéves kora körül elköveti az első bűncselekményét, hatvan-hetven százalék esélye van arra, hogy újra bűnelkövetővé váljék. Valamint egy olyan felfogás is van, miszerint minél korábban kezdi valaki a bűnözői „karrierjét”, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ez az életmód élete végéig elkíséri majd. Természetesen ezek nem aranyszabályok. Emiatt is nagyon fontos, hogyan reagálunk egy gyerekbűnöző tettére; megtanítjuk-e őt arra, hogyan tudja kezelni önnön agresszióját, hogyan tud megbocsátani, illetve bocsánatot kérni. De ha valakiben rögzül ez a viselkedés - és ebben a korban sajnos nagyon könnyen rögzül -, akár hosszú évekig is eltarthat, és onnan már nagyon nehéz visszatérni: egy javítóintézetet vagy börtönt megjárt embernek sokkal nehezebb visszahelyezkednie a társadalomba.

Gyakran hallani arról, hogy a televízió agresszívvá teszi a gyermekeket, és akár bűncselekményt is elkövethetnek az ott látottak hatására. Szakmai szemmel mennyire helytálló ez a gondolat?

Számos kutatás történt a témában - jelenleg is végzünk egy hasonló vizsgálatot az Országos Kriminológiai Intézetben -, ezek kimondják, hogy a tévében látott erőszak fokozza a gyermekek agresszióját; azonban azt nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ha egy fiatalból bűnöző lesz, és kiderül, hogy sok akciófilmet nézett, akkor biztos a televízió az oka mindennek. A média közvetítette erőszak csak egyetlen tényező a sok közül. Azonban azt megállapíthatjuk, hogy nem jó, ha egy gyermek egyedül, minden kontroll nélkül tévézik vagy például horrorfilmeket néz. Az amerikai iskolai lövöldözéseknél két esetben is kimutatták, hogy az elkövetőkre hatott a televízió: az egyik ügyben a fiatalok Mátrix-utánzók voltak, úgy öltöztek és viselkedtek, mint Neo és Trinity, és ennek nevében gyilkolták le társaikat; a másiknál pedig egy videojáték elvakult rajongói voltak, és ennek hatására követték el tetteiket. Azonban valamilyen komoly, kezeletlen pszichés problémája mindig van ezeknek a gyerekeknek, amely manifesztálódik valamilyen erőszakos cselekedetben - televízió nélkül is.

Volt egy olyan kutatás, amelyben tizenhárom éves gyerekeket két csoportra osztottak, és az egyikkel erőszakosabb rajzfilmeket és gyerekfilmeket nézettek, a másikkal pedig báboztak. Ezután a két csoportra kisebb, hat-hétéves gyerekeket bíztak, és azt figyelték meg, hogy azok, akik előtte filmet néztek, sokkal durvábbak voltak a kicsikkel; gyakran megszorították, megütötték őket. A televízió is csak egy faktor; csak attól senki sem válik bűnelkövetővé, épp úgy, ahogy attól sem, ha a szülei keveset keresnek, és szegénységben élnek; csak a hajlam erősödik meg bennük ezek hatására. Azonban, ha a gyermek folyamatosan, a feldolgozás segítsége nélkül nézi a televíziót, és nincs lehetősége arra, hogy a látottakat megbeszélje valakivel, annak lehetnek negatív hatásai: nem tudja megkülönböztetni a fantáziát a valóságtól, és nem méri fel tettei következményeit. A gyerekek alapvetően nagyon jó mechanizmusokkal rendelkeznek: teljesen normálisan tudnak felnőni olyan helyzetekben is, amelyről azt gondolnánk, hogy azt nem lehet túlélni. Mások azonban azt is nagyon megszenvedik, ha az apjuk egyszer meghúzza a copfjukat. Van olyan fiatal, aki kijátssza magából, amit a tévében látott, így nincs hatással későbbi sorsára; megint másba pedig egy életre belerögzül, ami a Tom és Jerry aznapi részében történt.

Azt mondják, hogy ha egy gyermek szülei alkoholisták, vagy a gyerek maga is az lesz, vagy épp hogy sosem lesz az, mert annyira elítéli, amit otthon lát. Mitől függ, hogy melyik változat valósul meg?

Erre igazán egy gyermekpszichológus tudna válaszolni. Ha egy gyermek szülei alkoholbetegek, az egy kockázati tényezőt jelent: a rossz pályaválasztásra, az alkoholizmusra, a kábítószer-fogyasztásra, a bűnözésre. Azonban, nem törvényszerű, hogy ezek valóban bekövetkeznek. A mi dolgunk az, hogy megelőzzük mindezt, nem pedig, hogy kivárjunk és megnézzük, mennyire ellenálló a fiatal egy ilyen helyzettel szemben. Ha a családban él egy alkoholbeteg, természetesen nagyon fontos foglalkoznunk vele; de mindig meg kell vizsgálni, van-e ott egy gyermek is, aki nagyon befolyásolható ezáltal akár pro, akár kontra, és segítséget kell nyújtani neki, hogy fel tudja dolgozni a problémát. Természetesen ez a segítség nem minden bajra gyógyír; de az igaz, hogy ha egy gyereket szeretnek és elfogadnak, akkor ő képes mindent túlélni.

Hogy képes egy kriminológus érzelmileg függetleníteni magát az egyes esetekről, és objektíven hozzáállni? Hiszen mégis csak gyermekekről van szó.

Nem lehet; nyilván mi sem vagyunk mentesek a saját érzelmeinktől. Saját meggyőződésem és tapasztalataim alapján mondom azt, hogy nem jó a gyereknek, ha megbüntetik. Természetesen az is lényeges, ki hogyan nőtt fel, hogyan bántak vele a szülei, verték, nem verték; ez befolyásolja azt, hogy fog bánni az illető később a saját gyermekeivel: a fenekére csap-e egyet, ha azok a konnektor felé nyúlnak, vagy inkább elmagyarázza nekik, hogy miért nem szabad. Egyikünk sem mentes a saját gyermekkori élményeitől: sem mi, sem egy bíró, sem egy rendőr. Valamint, nagyon megérint mindenkit, ha gyermekekkel kell foglalkoznia. Nagyon hálás szakma ez, hiszen igazi sikertörténetekkel is találkozunk, valamint megvan az az „illúziónk”, hogy valóban tudunk segíteni. Ha egy jó és hatékony programot fejlesztünk ki; ha a segítő szakmában dolgozókat meg tudjuk tanítani arra, hogy ezeknek a gyermekeknek nem arra van szükségük, hogy beleverjük az orrukat abba, amit csináltak, hanem, hogy elmondjuk nekik, hogy nem szabad könyvet lopni a könyvtárból, és figyeljünk arra, hogy meg is értsék, miért nem - hiszen igazából ennek van értelme -, akkor elmondhatjuk, hogy sikert értünk el.

Nagyon becsülöm azokat, akik felnőttekkel foglalkoznak; de úgy gondolom, hogy a harminc-negyvenéveseknél sokkal nehezebb eredményt elérni, és sokkal heroikusabb küzdelemre van ahhoz szükség, hogy egy felnőtt, börtönből kilépő embert vissza tudjunk segíteni a társadalomba. A gyermekeknek nagyobb esélyük van arra, hogy megálljanak a lejtőn. Ezért is érzem úgy, hogy ha a büntethetőség korhatárát lecsökkentenék tizenkét évre, ezt a bizonyos lejtőt tennék síkosabbá. A büntető igazságszolgáltatás részévé válni ilyen fiatal korban: ennek erős stigmatizáló hatása van, nagyon nehéz vele együtt élni - hiszen egy felnőttnek is nehéz. Egy gyermek számára az is megbélyegzés, ha egy olyan kabátot kell felvennie, amely nem teszik neki; hát még az, ha bűnelkövetőnek minősítik őt. Ha segítünk ezeknek a gyermekeknek, és megfelelő reakciókat adunk a ballépéseikre, később egészséges felnőttekké válhatnak. Nehéz objektíven hozzáállni ezekhez az esetekhez, hiszen mindenkinek joga ahhoz, hogy tévedjen; hogy elemelje azt a Balaton szeletet a boltban a polcról, hogy véletlenül leverje a nagymama vázáját, hogy összesározza a szőnyeget. Mindenki elbotolhat, és el is botlik - ahogy mi is.