Gyermekek a bűn hálójában

Manapság egyre több gyermek-, illetve fiatalkorú által elkövetett bűncselekményről hallani. Valóban megnőtt ezek száma, vagy csak többet szerepelnek a médiában a romániai késelő kisfiú esete óta?

Mind a kettő igaz: megnőtt a számuk, és többet is szerepelnek a sajtóban. A médiában nagy hangsúlyt kap a fiatalkori bűnözés; ennek egyrészt büntetőpolitikai okai vannak, másrészt maga a média túlozza el a dolgot, hiszen a gyermekbűnözés igen izgalmas, érdekes téma; hiszen egy gyermeknek, ennek az ártatlan, jóságos lénynek alapból békésen kellene homokoznia a játszótér sarkában, nem pedig lopnia vagy késelnie. A média alapvetően sokkal erőszakosabb, mint a valóság: felnagyítva jeleníti meg ezeket az eseteket. De azt is hozzá kell tenni, hogy a gyermekkorú bűnelkövetők száma nem növekedett radikálisan az elmúlt nyolc-tíz évben; mégis, ha a csökkenő gyermeknépességhez viszonyítjuk, emelkedést tapasztalunk. Azonban, inkább a fiatalkorú, tehát a tizennégy és tizennyolc év közötti elkövetők száma nőtt, nem pedig a gyermekeké. Valamint, a gyermekbűnözésre is jellemző az, ami a felnőtt bűnözésre – vagy még annál is inkább -, hogy a bűncselekmények hetven százaléka vagyon ellen irányul, ahol nem jelenik meg, illetve nem domináns az erőszak; az csak a cselekmények szűkebb szeletére jellemző, azonban a médiában ezek az esetek felülreprezentáltan jelennek meg.

Van annak valamilyen pszichológiai oka, hogy egy gyermek „csak” lop, vagy mondjuk késel is? Vagy mivel mindkettő bűncselekmény, egyformán súlyosként kezelik őket?

Ez egy elég összetett probléma. Kérdés, hogy fel tudja-e mérni egy gyermek tettének következményeit – erről mostanában több vita is folyt. Hála istennek, elindult egy szakmai és társadalmi diskurzus a témában, hogy vajon egy tizenkét vagy tizennégy éves gyerek meg tudja-e ítélni a cselekedetei súlyosságát. Szerintem, ha mindazokat a faktorokat végigvesszük, amelyek a beszámítási képességeket meghatározzák; tehát a morális fejlettséget, az erkölcsi értékrendet, azt, hogy mennyire befolyásolható a kortársak által, mennyiben hozza meg önállóan a döntéseit, illetve, hogy tudja-e késleltetni a szükségleteit, azaz, ha szeretne valamit – például a romániai késelős kisfiú esetében egy MP3-lejátszót -, elfogadja-e, hogy azt nem azonnal, hanem esetleg csak később kapja meg; alapvetően lélektani, illetve gyermek-fejlődéstani kérdésekkel találkozunk.

E faktorok határozzák meg többek között, hogy a gyermek mennyire válik deviánssá, és a devianciája miben nyilvánul meg. Angolszász tanulmányokban lehet olvasni arról, hogy egy gyermek tizenhat-tizennyolc éves korában tehető felelőssé igazán a tetteiért; ugyanis akkorra válik olyan önálló személyiséggé, aki valóban meg tudja ítélni cselekedeteinek következményeit; tehát, ha valamit elkövet, azt saját döntése alapján teszi. Egy tizenkét-tizennégy éves gyermek nagyon gyakran kortárs, illetve felnőtt befolyására követi el a bűncselekményt. Ez azon is látszik, hogy ezek a fiatalok a legritkább esetben hajtják végre egyedül a tettet: bandákba verődve járnak, és a csoportban általában van legalább egy fiatalkorú vagy akár felnőtt is. Azonban, ez nem jelenti azt, hogy ezek a gyerekek egy életre elkötelezik magukat a bűnözés mellett; csupán egy olyan rossz tanulási folyamat indul el ilyenkor, amelynek során a fiatal megtanulja, hogyan tud megszerezni valamit, ami hiányzik neki.

Ha nem a lélektani, hanem a szocioökonómiai faktorokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy azok a bűnelkövetők, akiknek a cselekményei napvilágra kerültek, tehát akiket regisztrált a gyermekvédelmi rendszer, illetve a rendőrség; azok általában nehéz sorsú, munkanélküli vagy alacsony jövedelemmel rendelkező csalásokból kikerülő, több testvérrel rendelkező, az iskolában teljesítési és magatartási problémákkal küzdő gyermekek. Ezen fiatalok családszerkezete, a család életvezetése legtöbbször nem mondható harmonikusnak: a szülők elváltak, gyakran veszekednek egymással, vagy gyermeknevelési problémáik vannak. Persze ez csak egy sablon, nem igaz mindenkire; ám leginkább ezek közül a gyerekek közül kerülnek ki az ismertté vált bűnelkövetők. Azonban, mindig figyelembe kell venni, hogy a fiatalok, de leginkább a gyermekkorúak esetében a látencia, azaz a rejtve maradt bűncselekmények száma hihetetlenül magas.
@@
A gyermek- és fiatalkori bűnözés visszaszorításának érdekében csökkenteni szeretnék a büntethetőség korhatárát tizennégyről tizenkét évre. Mennyire reális ez? Igaz, hogy manapság a gyermekek korábban érnek?

Ez kultúránként, közösségenként, családonként és egyénenként is változik. Attól is függ, hogy a gyermeket milyen ingerek érik. Akinek van gyereke, vagy visszaemlékszik saját fiatalkorára, biztosan eszébe jut, hogy az ő osztályába is jártak olyanok, akik jól vették az akadályokat, mások későn érő típusok, csendesen elüldögélnek a sarokban, nem teljesítenek jól, megint másik kiválóan tanulnak, viszont mindenféle magatartási problémáik vannak. Öt-hat éve kezdődött el ez a vita nemzetközi fórumokon, hogy például amiatt, hogy a fiatalok egyre korábban, akár már tizenkét-tizenhárom éves korban elkezdik a szexuális életet, nem adekvát az a szabályozás, amely a nemi erkölcs elleni bűncselekményekre, a nemi erőszakra, a megrontásra vonatkozik. Elhangzanak különböző érvek – ezeket mindig meg kell fontolni.

Üdvözlendő az a kodifikációs kísérlet, amely a magyar rendszer átalakítására irányul; hiszen valamit kell kezdeni azzal a merev vélekedéssel, amely szerint egy gyermek pont tizennégy éves korától tudja megítélni cselekedetei súlyát. Egyéni mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy a fiatal valóban elég érett-e már tettei következményeinek felismeréséhez. Természetesen ennek is megvannak a maga nehézségei, amelyek a büntetőjog rendszeréből, illetve a büntető igazságszolgáltatásból erednek. Hiszen empirikus kutatások eredményeiből tudjuk, hogy a bíróságoknak és a bíróknak is nagy problémát jelent, hogy a beszámíthatóságot megállapítsák, még felnőttek esetében is. Én magam vizsgáltam egy olyan esetet, amelyben egy fiatalkorú, tizennégy éves és pár hónapos lány volt az elkövető. A bíró kapott egy olyan véleményt egy pszichológustól, hogy a kislány nem volt beszámítható a bűncselekmény végrehajtásakor; majd az eljárás során kértek egy másik szakvéleményt, amely szerint teljesen beszámítható volt; végül a bíró olyan döntést hozott, hogy a gyermek közepesen volt beszámítható.

Tehát arra az ítélkezési rendszerre, ami ma Magyarországon van, nem lehet felépíteni egy olyan szabályozást, amelyben a bírónak egyenként, egy nagyon hosszú folyamat során kell eldöntenie, hogy az adott elkövető beszámítható-e. E folyamat része az is, hogy a bírók megtanulják mindazokat az ismereteket, amelyek segítik őket a döntéshozatalban. Jelenleg ők nincsenek erre kiképezve és felkészítve.

Tehát változtatásra szükség van, de annak nem a korhatár csökkentését kellene jelentenie? Egyáltalán konzultálnak önökkel ezügyben? Hiszen egy törvényhozó nem feltétlenül van tisztában a gyermeklélektannal.

Mindenképp beszélni kell róla; a korhatár tizenkét évre való csökkentéssel azonban nem értek egyet. Szerintem ez egy abszurdum. Voltak különböző szakmai fórumok kriminológusokkal, büntetőjogászokkal, tehát az előkészítő folyamat lezajlott. Azonban, a gyermekbűnözés fokozottan alkalmas arra, hogy politikai célokra használják fel, hogy ideológiai alapon, zsigerből döntsenek a kérdésben; hiszen ki ne rendülne meg azon, hogy egy tizennégy éves gyermek kést ránt, vagy lelövi a nevelőapját. A minisztérium azzal, hogy bedobta az állóvízbe azt a kérdést, hogy tizennégy vagy tizenkét év legyen a korhatár, nagyon sok mindenről elterelte a figyelmet, így most nem a lényegi kérdésekről folyik a vita. A lényeg annak eldöntése az lenne, hogy mi a célunk az igazságszolgáltatással: megbüntetni vagy segíteni szeretnénk-e ezeket a gyermekeket. Hiszen a büntető törvénykönyvben az szerepel, hogy segíteni kell őket, visszatéríteni őket a társadalomba, hogy felnővén teljes jogú állampolgárok legyenek. Nem a büntetés a cél, hanem egy olyan jogkövetkezmény, amiből a fiatal megtanulja, hogy nem megengedhető az, amit tett. Erre viszont a büntető igazságszolgáltatás jelenlegi rendszere nem alkalmas.

Ezeket a gyermekeket meg kell nevelni; meg kell tanítani a saját agressziójuk kezelésére, felelős döntések meghozatalára, hogyan tudják belátni, hogy helytelen, ha összegrafitizik a házfalat, kirántják a táskát a néni kezéből, vagy ellopják az osztálytársuk mobiltelefonját. Ezt alapvetően nem az igazságszolgáltatási rendszernek, hanem a gyermekvédelemnek kell megtennie. Ma is tizennégy éves korig a gyermekvédelem keretein belül kell ezeknek a fiataloknak és a családjaiknak segítséget nyújtani, hogy a problémákat meg tudják oldani. Hiszen a gyermekbűnözés alapvetően egy tünet. Magát a problémát, tehát a bűnözést is le kell reagálni, de a legfontosabb a kiváltó okok feltérképezése. Ugyanis a bűnözés tizennégy éves kor alatt egy családi problémának, a bántalmazásnak, a gyermeknevelési vagy az életvezetési kudarcnak, a gyermek pszichés problémáinak a tünete. Ezért is döntött a jogalkotó – nagyon helyesen – úgy negyven éve, hogy mindezzel a gyermekvédelemnek kell foglalkoznia. Az egy más kérdés, hogy a gyerekvédelemi rendszer valóban képes-e ellátni ezt a feladatot. Sajnos azt látjuk, hogy nem. Ezért is nagyon fontos beszélnünk arról, hogy miért válik valaki bűnelkövetővé – és nem a számok a lényegesek, tehát, hogy évente háromezer-ötszáz bűncselekményt követ el gyermek -, meg kell ismernünk az élettörténeteket, átlátnunk a tendenciákat, és megtanulnunk, hogy lehet mindezt megelőzni. Tehát, ha valahol reformokra van szükség, az alapvetően a gyermekvédelem.
@@
Hatékony megelőzés mellett nyilván kevesebb lenne a bűncselekmény. Ez esetben is szükség lenne az igazságszolgáltatási rendszer átalakítására?

Ez nem egy új probléma. Az elmúlt harminc évben a büntetőpolitikában, a kriminológiában és az igazságszolgáltatásban is arról beszéltek, hogy a deviancia megelőzésére kell helyezni a hangsúlyt. Ehhez hozzá tartoznak az óvodában, az iskolában, a kisközösségekben és a családoknál alkalmazott segítő technikák, programok, szakemberek. Ez hihetetlen pénzeket emészt fel. Amerikában, ahol mindent számszerűsítenek, nagyon jó algoritmusokkal modellezték azt, hogy bár a bűnmegelőzés, egy tizenegy-tizenkét éves gyermekre fordított pénzösszeg nagynak tűnhet; de ha előrevetítjük, hogy így egészséges felnőtt lesz belőle, aki dolgozik, családot alapít, gyermeket vállal, házat épít, tévét vesz; az a negyvenezer dollár nagyon is megéri. Ha nem áldoznánk rá ezt az összeget, mint élősködő a társadalom testén, a börtönben ülne, és a többieknek kellene őt eltartani. Számszerűsíthető tehát, hogy a bűnmegelőzésre fordított eszközök sokkal jobban megtérülnek, mint a bűnözés kezelésébe ölt pénzek, például egy új börtön vagy javítóintézet felépítése.

A járulékos költségeket azonban nagyon nehéz bekalkulálni – erről nem is esik sok szó Magyarországon. Van például egy összefüggés: azok között a fiatal, tizennégy-tizenöt éves fiúk között, akik bűncselekményt követnek el, az átlagnál hatvan százalékkal magasabb a nagyon fiatalon apává váltak száma. Annak a társadalmi költsége, hogy egy fiatal apa lesz, és így kell folytatnia az életét, nagyon magas. Az Egyesült Államokban kimutatták, hogy a bűnmegelőzési programoknak, szervezett szabadidős tevékenységeknek köszönhetően azokban a közösségekben, amelyek bandába verődés helyett ilyenekben vesznek részt, sokkal alacsonyabb a tinédzserterhességek száma. Ezzel a példával arra szerettem volna rávilágítani, hogy nálunk nagyon szűk mezsgyén mozog a diskurzus: tizenkét vagy tizennégy év, börtön vagy nem börtön – ezek is fontos dolgok, de számtalan más lehetőség van még, amiről beszélni kellene.

A kriminológia is másképp kezeli a gyermek- és a fiatalkorú elkövetőket? Más pszichológiai, szociológiai okai vannak, ha egy tizennégy, illetve, ha egy tizennyolc év alatti fiatal válik bűnelkövetővé?

A lelki tényezők, a családi, a szocioökonómiai környezet, a kortárs csoportok befolyása mind-mind hatással vannak a gyermekre, és együtt idézik elő a deviáns magatartást. Az eltér a két korosztálynál, hogy az előbb felsorolt tényezők közül melyik válik hangsúlyosabbá; de alapvetően minden az egyéntől függ. Tinédzserkorban elkezdenek áramlani a hormonok, a fiatal impulzívvá, dühössé válik, hajlamos figyelmen kívül hagyni a szülő szavát, elszökik otthonról, több időt tölt a haverjaival; náluk nagyobb a kortárs befolyás hatása, mint a gyermekkorúaknál. A tizennégy év alattiak esetében a család diszfunkciói sokkal nagyobb károkat tudnak okozni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden gyerek, akinek valamilyen családi problémája van, bűnözővé válik; de tény, hogy ezek a faktorok növelik a bűnelkövetésre való hajlamot. Kockázati tényezőt jelent továbbá az anya szülés utáni depressziója, főleg, ha több gyermeke születik, hiszen akkor ez többször is megjelenhet; a szülők alkohol- vagy kábítószer-függősége; ha az egyik családtag korábban már követett el bűncselekményt; valamint az is, ha fiúgyermekről van szó, ugyanis a fiúk nagyobb számban válnak bűnelkövetőkké.
@@
Mi történik azokkal a gyerekekkel, akik nem „vezetik le” bűnözéssel a családi problémáikat? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy aki visszafojtja az indulatait, később maga ellen fordulhat?

Természetesen a bűnözés nem az egyetlen formája az agresszió levezetésének. Ha Pistike bedobja egy kővel az ablakot, lehet azt mondani rá, hogy egy átok rossz gyerek, meg azt is, hogy biztos megverték tegnap a szülei, ezért dühös. De nem minden bántalmazott gyermek lesz agresszív; van, amelyik magába fordul, zárkózottá, visszahúzódóvá, vagy épp hogy hiperaktívvá, figyelemzavarossá válik. E devianciára való hajlam nem csak bűnözésben, hanem alkoholizmusban, kábítószer-fogyasztásban, csavargásban is megnyilvánulhat.

Törvényszerű, hogy ha egy gyermek bűnözővé válik, és nem kap segítséget, ez felnőttkorában is megmarad nála; vagy elmúlhat magától, és teljesen „normális” felnőtt lehet belőle?

Vannak statisztikák, amelyek kimutatják, hogy ha egy gyermek tízéves kora körül elköveti az első bűncselekményét, hatvan-hetven százalék esélye van arra, hogy újra bűnelkövetővé váljék. Valamint egy olyan felfogás is van, miszerint minél korábban kezdi valaki a bűnözői „karrierjét”, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ez az életmód élete végéig elkíséri majd. Természetesen ezek nem aranyszabályok. Emiatt is nagyon fontos, hogyan reagálunk egy gyerekbűnöző tettére; megtanítjuk-e őt arra, hogyan tudja kezelni önnön agresszióját, hogyan tud megbocsátani, illetve bocsánatot kérni. De ha valakiben rögzül ez a viselkedés – és ebben a korban sajnos nagyon könnyen rögzül -, akár hosszú évekig is eltarthat, és onnan már nagyon nehéz visszatérni: egy javítóintézetet vagy börtönt megjárt embernek sokkal nehezebb visszahelyezkednie a társadalomba.

Gyakran hallani arról, hogy a televízió agresszívvá teszi a gyermekeket, és akár bűncselekményt is elkövethetnek az ott látottak hatására. Szakmai szemmel mennyire helytálló ez a gondolat?

Számos kutatás történt a témában – jelenleg is végzünk egy hasonló vizsgálatot az Országos Kriminológiai Intézetben -, ezek kimondják, hogy a tévében látott erőszak fokozza a gyermekek agresszióját; azonban azt nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ha egy fiatalból bűnöző lesz, és kiderül, hogy sok akciófilmet nézett, akkor biztos a televízió az oka mindennek. A média közvetítette erőszak csak egyetlen tényező a sok közül. Azonban azt megállapíthatjuk, hogy nem jó, ha egy gyermek egyedül, minden kontroll nélkül tévézik vagy például horrorfilmeket néz. Az amerikai iskolai lövöldözéseknél két esetben is kimutatták, hogy az elkövetőkre hatott a televízió: az egyik ügyben a fiatalok Mátrix-utánzók voltak, úgy öltöztek és viselkedtek, mint Neo és Trinity, és ennek nevében gyilkolták le társaikat; a másiknál pedig egy videojáték elvakult rajongói voltak, és ennek hatására követték el tetteiket. Azonban valamilyen komoly, kezeletlen pszichés problémája mindig van ezeknek a gyerekeknek, amely manifesztálódik valamilyen erőszakos cselekedetben – televízió nélkül is.

Volt egy olyan kutatás, amelyben tizenhárom éves gyerekeket két csoportra osztottak, és az egyikkel erőszakosabb rajzfilmeket és gyerekfilmeket nézettek, a másikkal pedig báboztak. Ezután a két csoportra kisebb, hat-hétéves gyerekeket bíztak, és azt figyelték meg, hogy azok, akik előtte filmet néztek, sokkal durvábbak voltak a kicsikkel; gyakran megszorították, megütötték őket. A televízió is csak egy faktor; csak attól senki sem válik bűnelkövetővé, épp úgy, ahogy attól sem, ha a szülei keveset keresnek, és szegénységben élnek; csak a hajlam erősödik meg bennük ezek hatására. Azonban, ha a gyermek folyamatosan, a feldolgozás segítsége nélkül nézi a televíziót, és nincs lehetősége arra, hogy a látottakat megbeszélje valakivel, annak lehetnek negatív hatásai: nem tudja megkülönböztetni a fantáziát a valóságtól, és nem méri fel tettei következményeit. A gyerekek alapvetően nagyon jó mechanizmusokkal rendelkeznek: teljesen normálisan tudnak felnőni olyan helyzetekben is, amelyről azt gondolnánk, hogy azt nem lehet túlélni. Mások azonban azt is nagyon megszenvedik, ha az apjuk egyszer meghúzza a copfjukat. Van olyan fiatal, aki kijátssza magából, amit a tévében látott, így nincs hatással későbbi sorsára; megint másba pedig egy életre belerögzül, ami a Tom és Jerry aznapi részében történt.

Azt mondják, hogy ha egy gyermek szülei alkoholisták, vagy a gyerek maga is az lesz, vagy épp hogy sosem lesz az, mert annyira elítéli, amit otthon lát. Mitől függ, hogy melyik változat valósul meg?

Erre igazán egy gyermekpszichológus tudna válaszolni. Ha egy gyermek szülei alkoholbetegek, az egy kockázati tényezőt jelent: a rossz pályaválasztásra, az alkoholizmusra, a kábítószer-fogyasztásra, a bűnözésre. Azonban, nem törvényszerű, hogy ezek valóban bekövetkeznek. A mi dolgunk az, hogy megelőzzük mindezt, nem pedig, hogy kivárjunk és megnézzük, mennyire ellenálló a fiatal egy ilyen helyzettel szemben. Ha a családban él egy alkoholbeteg, természetesen nagyon fontos foglalkoznunk vele; de mindig meg kell vizsgálni, van-e ott egy gyermek is, aki nagyon befolyásolható ezáltal akár pro, akár kontra, és segítséget kell nyújtani neki, hogy fel tudja dolgozni a problémát. Természetesen ez a segítség nem minden bajra gyógyír; de az igaz, hogy ha egy gyereket szeretnek és elfogadnak, akkor ő képes mindent túlélni.

Hogy képes egy kriminológus érzelmileg függetleníteni magát az egyes esetekről, és objektíven hozzáállni? Hiszen mégis csak gyermekekről van szó.

Nem lehet; nyilván mi sem vagyunk mentesek a saját érzelmeinktől. Saját meggyőződésem és tapasztalataim alapján mondom azt, hogy nem jó a gyereknek, ha megbüntetik. Természetesen az is lényeges, ki hogyan nőtt fel, hogyan bántak vele a szülei, verték, nem verték; ez befolyásolja azt, hogy fog bánni az illető később a saját gyermekeivel: a fenekére csap-e egyet, ha azok a konnektor felé nyúlnak, vagy inkább elmagyarázza nekik, hogy miért nem szabad. Egyikünk sem mentes a saját gyermekkori élményeitől: sem mi, sem egy bíró, sem egy rendőr. Valamint, nagyon megérint mindenkit, ha gyermekekkel kell foglalkoznia. Nagyon hálás szakma ez, hiszen igazi sikertörténetekkel is találkozunk, valamint megvan az az „illúziónk”, hogy valóban tudunk segíteni. Ha egy jó és hatékony programot fejlesztünk ki; ha a segítő szakmában dolgozókat meg tudjuk tanítani arra, hogy ezeknek a gyermekeknek nem arra van szükségük, hogy beleverjük az orrukat abba, amit csináltak, hanem, hogy elmondjuk nekik, hogy nem szabad könyvet lopni a könyvtárból, és figyeljünk arra, hogy meg is értsék, miért nem – hiszen igazából ennek van értelme -, akkor elmondhatjuk, hogy sikert értünk el.

Nagyon becsülöm azokat, akik felnőttekkel foglalkoznak; de úgy gondolom, hogy a harminc-negyvenéveseknél sokkal nehezebb eredményt elérni, és sokkal heroikusabb küzdelemre van ahhoz szükség, hogy egy felnőtt, börtönből kilépő embert vissza tudjunk segíteni a társadalomba. A gyermekeknek nagyobb esélyük van arra, hogy megálljanak a lejtőn. Ezért is érzem úgy, hogy ha a büntethetőség korhatárát lecsökkentenék tizenkét évre, ezt a bizonyos lejtőt tennék síkosabbá. A büntető igazságszolgáltatás részévé válni ilyen fiatal korban: ennek erős stigmatizáló hatása van, nagyon nehéz vele együtt élni – hiszen egy felnőttnek is nehéz. Egy gyermek számára az is megbélyegzés, ha egy olyan kabátot kell felvennie, amely nem teszik neki; hát még az, ha bűnelkövetőnek minősítik őt. Ha segítünk ezeknek a gyermekeknek, és megfelelő reakciókat adunk a ballépéseikre, később egészséges felnőttekké válhatnak. Nehéz objektíven hozzáállni ezekhez az esetekhez, hiszen mindenkinek joga ahhoz, hogy tévedjen; hogy elemelje azt a Balaton szeletet a boltban a polcról, hogy véletlenül leverje a nagymama vázáját, hogy összesározza a szőnyeget. Mindenki elbotolhat, és el is botlik – ahogy mi is.