Kik azok a házfoglalók és mit akarnak?

Az első hazai squatot a Tűzoltó utcában csinálta a francia Resonance művészcsoport 1989-ben. A néhai transzformátorház eredeti funkciójából következően igen korlátozottan volt hasznosítható. A békés tűrésnek végül a beköltöző hajléktalanok vetettek véget, vagy a rendszerváltáskori bizonytalanságából felocsúdó rendőrség. El tudom képzelni Kovács II. törzsőrmestert, amint egyik szolgálati cipőjéről a másikra billen bizonytalanul, hogy megütheti-e azt az emberi jogokról szónokló kócost, ott balra, hiszen ki tudja, lehet jövőre ő lesz a belügyminiszter. A művészek és a szórakozásra éhes közönség végül legálisan költöztek vissza. Ma úgy hívják Trafó – Kortárs Művészetek Háza. Avantgárd hely, a szó etimológiai értelmében is: előretolt helyőrség, az undergorund szórakozóhelyek közül az első, ami kitört a körút gyűrűjéből. Azóta újabb kocsmába ojtott koncert- és kiállítóhelyek születtek a Ferencváros ezen lerobbant részének elhagyott épületeiben, bár nem bírták sokáig, pedig igény lenne rájuk.

1990-ben Császári Gábor „Csaszi” képzőművész és főiskolai tanár műteremnek, galériának rendezett be egy foglalt házat a Fő utcában. Ugyan lerobbant épület volt, de nem volt igazi értelemben squat, mert a főpolgármester rábólintott, azaz hallgatólagos beleegyezéssel működött ott egy képzőművész szakkör, vagy szabadiskola, ott lakott maga a művész és az egyik lakásban volt a Tilos rádió stúdiója. A Tilos akkor még kalózkodással hívta fel a figyelmet az előző rendszerből maradt frekvenciamoratórium tarthatatlanságára. Azt is mondhatnák, hogy squat volt az éterben, önkényesen magához ragadott egy frekvenciát és ezzel tüntetett amellett, hogy a rádiózás mindenkié, nem csak az államé, és nem, csak azé, aki kiveszi attól regáléba. Dj Mező így emlékszik vissza: „Az azért túlzás, hogy az squat volt, legfeljebb egy amolyan kelet-európai fajta. Már láttuk mi lett a helyén azóta, az a „gyönyörűszép” irodaház sokat elmond. Nagy erénye volt annak a helynek, hogy ott működött az épület előtt a vízállásmérő óra, ami ma már digitális, de akkor még analóg volt. Ez azt jelentette, hogy volt ott egy műszer, egy forgó hengerrel, amire egy mérőpapír volt felerősítve, és arra egy tű feljegyezte a Duna állását. Csaszi ezzel az eszközzel nyitott egy galériát, ami úgy működött, hogy ki lehetett dekorálni a mérőpapírt és azon futottak a görbék. Ennek minden hónapban volt avatása, utcai partival, ivászattal. Az épületben nyílt egy kocsmaszerűség, onnan vittük ki a székeket. Hevenyészett létrákon jártuk ki-be. ’93 augusztusáig volt ott a Tilos. Csaszi még egy-két évig biztos ott lakott, aztán elköltözött Hamburgba – jól tette. Nagyon vicces, mókás volt az egész. Nem lehet már csak úgy lógni és punkok sincsenek. Én szeretném, ha visszatérnének Magyarországra az igazi punkok, ráborítani egy picit az asztalt az elzsírosodott fogyasztói, plázakultúránkra. Ami itt hasonlított a squatra, azok a Tilos rádió bérelt lakásai voltak. Azok se voltak squatok, hiszen bérlemények voltak, akkor is, ha nulla forintot fizettünk érte. Viszont olyan tevékenység folyt ott, ami ezt az általam hiányolt szubkultúrát képviselte, pedig egyikük sem volt punk.”

1992-ben punkok foglalták el a Forgách utcai, volt nyilas, majd MSZMP pártházat, amit kiűzésük után Szabó Albert látványnácijai használtak a "nemzetvezető" eltűnéséig, aztán sokáig csönd volt. 2004-ben a magát Centrum csoportnak hívó mozgalmárok vették be magukat a lebontásra ítélt, volt Úttörő Áruházba és pár hétig használták azt. Kiállítást szerveztek, önköltségen működő büfét, és a hozd és vidd elvét követő pénzmentes butikot létesítettek benne. A squattolás alapelve az, hogy oda kéne utat építeni, ahol az emberek kitaposták a füvet. Csak itthon erre nem figyelnek, mert a befektetői érdekek fontosabbak. Az önkormányzatok forráshiányosak, bármikor eladják jó pénzért a rendelkezésükre álló területeket, sokszor megőrzésre érdemes épületeket, hogy a helyükre lakópark vagy irodaház épüljön. A lakásokat persze évekig nem adják el. A Kálvin tér felől a Nemzeti Múzeumot és a Múzeum-kertet takaró épületet még mindig nem használják. A Centrum csoport, végül kilakoltatással végződő akciója után a volt zsidónegyed bontásra ítélt lakatlan házainak megmentésére alkalmazta a squat módszerét. Magát megnevezni nem kívánó belső informátorunk szerint a Király utca egyik házával kapcsolatban is felmerült a feltörés és beköltözés módszere, ám az akció végül elmaradt. Igaz, a Kazinczy utca 41. esetében – ha az épület használati jogát nem is szerezték meg – sikerrel jártak. Az épületben, ami volt kóser húsüzem, majd a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének székháza, aztán évekig üresen állt, azóta hajléktalanellátó intézmény működik. A házfoglalók elleni szabálysértési eljárást valószínűleg a pozitív médiavisszhang nyomására szüntették meg. A Külső Váci út 14. elfoglalását már nem kapta fel a sajtó.

Vida Viktor az Úttörő Áruház elfoglalásakor egyféle sajtószóvivői szerepet vállalt a házfoglalók részéről. Azt mondja: „Nagyon sokféle foglaltház lehet. Van, amelyik nem nyilvános, akik elfoglalják, nem igyekeznek tudatni a világgal, csak elfoglalják maguknak, és egyszerűen ott élnek, egy szabadabb életforma szerint, ami hiányzott nekik addig a kapitalista társadalomban. A foglaltház mindenképpen egy kalózsziget. Vannak új filozófiai elméletek (Hakim Bey: TAZ – Temporarily Autonomous Zone, magyarul Átmenetileg Független Zóna című műve) melyek szerint, ahogyan régen a kalózok, úgy ma a rendszer bírálói, a hackerek vagy anarchista csoportok a rendszer réseiben ütik fel a tanyájukat, amíg tehetik. Lehet művészsquat és lehet olyan, amit mi akartunk: egy politikai, közösségi, kulturális és civil szervezeteknek otthont adó, vagy azokat támogató squat. Tehát nagyon sokféle van, olyan is, amiben egy bölcsődét működtetnek.”

"A Centrum Csoport eddigi akciói mindig az épített örökség védelmére is felhívták a figyelmet és azt követelte, hogy a műemlékeket vagy az arra érdemes épületeket adják vissza a közösségnek a teljes leromlás és az azt követő lerombolás helyett. Több csoport volt, én csak a Centrumról tudok beszélni, amelyik az Úttörő Áruházat és Kazinczy utca 41-et foglalta el, illetve megnyitotta az Flórián Mozit egy napra. A bírósági, tárgyalásukat simán megnyerték, és felmentették őket. Ami meglepő volt, hogy milyen jól fogadta a média és a magyar közvélemény a házfoglalást." Emlékezik vissza Vida Viktor.
@@
Arra a felvetésre, hogy mindig a sajtó nyilvánossága előtt foglaltak el kiemelt épületeket, így folytatja az Úttörő Áruház elfoglalásában szerepet vállaló újságíró, az indy.media.hu munkatársa: „Egyszerre hivatkoztunk a hajléktalanokra, a fiatalság lakáshoz jutásának a
problémájára, az egyre jobban lerohadó budapesti, belvárosi lakóépületekre, a kulturális szórakozás ellehetetlenülésére. Arra, ahogyan a kapitalizmus benyomul a szabadidő eltöltés módozataiba és – ahogy Budapesten ezt tapasztaljuk – kizárólagossá teszi a fogyasztásorientált, pénzköltéshez kötött szórakozást vagy kulturális életet és a szabadidő eltöltését. Tulajdonképpen egy alternatív műveledési ház is lett volna az a squat, amit a Centrum Csoport létre akart hozni.

Megszűnt számtalan romkávéház a régi zsidónegyedben, pedig zseniális volt mindegyik. Felidézték a múlt század eleji, vagy ’30-as évekbeli budapesti kávéházi életet. A romkávézók valahol squatnak hazudták magukat, ezért külsőre megpróbálták utánozni ezeket a rendkívül szabad tereket. A Sirály félúton van a romkávéházak műsquatjai és egy igazi squat között, ha a működését tekintjük. Ha megnézünk egy frissen nyíló puccos kávéházat, amit dizájnirodák alakítottak ki, azt látjuk, hogy nincs benne élet, miközben egy romkávéházba, ha betett az ember három széket, az működött. Csak támogatni tudom a kultisok kezdeményezését, ha azt látom, hogy jellegtelen lakóparkokat és irodaházakat húznak fel, műemlékeket bontanak le – akár a belső Erzsébetvárosban, akár másutt – és ezért kénytelenek ezek a szórakozóhelyek mindig
továbbállni."

"Mi megpróbáltuk rátenni Magyarországot az európai squat-térképre, pont úgy, ahogyan az A38 tette vissza Budapestet a zenei térképre. A squatok roppant fontos szocializációs terepei az alternatív kultúráknak, a későbbi művész vagy politikai civil aktivista fiataloknak. Igazából a középkori kolostorhálózatokhoz tudnám hasonlítani azokat, csak egy tipikusan anarchista, decentralizált formában. Ahogy a középkori kolostorok adták tovább az írásnak, orvoslásnak, fejlett növénytermesztésnek és számtalan kézművességnek a kultúráját, úgy adják tovább a squatok az új eszméket, és gyakorlati eljárásokat. Ezeket mindig is a művészek, bohémek, gazdag polgári családok gyerekei, perifériális, vagy deviáns elemek, és radikális politikai csoportok hozták be a társadalomba. Sokszínűek, de közös bennük a hétköznapitól való eltérés, és a nyitottság az újra. Ezek az új gondolatok, mint bármely vélekedés nem tudnak egyénekben tenyészni, csak közösségekben. Ezeknek a közösségeknek egy erős éltetője és fellelési helye a squat. Ez nincs ma Magyarországon.” – zárja gondolatait Vida Viktor.

A magyar hivatalok nem tűrik a házfoglalókat. Támogatni sehol nem támogatják, hiszen az igazi squat – ami nem csak pótlék – mindig a tulajdonjog megsértése, többnyire a közösség érdekében. Ameddig a világ azon részén, ahol a squatok több évtizede működnek, az önkormányzatok elviselik, ideig-óráig tűrik az önkényes beköltözést, nálunk egy évtizede nincsen így. Az előző rendszerben fel sem merülhetett, ezért csak a rendszerváltás környékén voltak hasonlók. Budapest egyik kerületében az önkormányzat cége, aminek a tulajdonában van egy gazos terület, amit idővel parkká kéne alakítania, kitiltja a környék kutyatulajdonosait onnan, akiknek marad a lakótelep. Mindezt a magántulajdonra hivatkozva. A tiltásnak tulajdonképpen semmilyen értelme nincsen, az egyedüli indok, hogy megtehetik, és meg is teszik, hiszen rendnek kell lennie. Koppenhágában állt Európa legrégebbi foglalt háza. Eredetileg a dán munkásmozgalom székháza volt. A XIX. század végén építették, és 1982-ben költöztek abba baloldali és anarchista csoportok, majd berendezték ifjúsági háznak (Ungdomshuset). Tavaly márciusban zavargásoktól kísérten bontották le. Számoljunk utána: egy negyed századig működött. Nálunk a régi zsidó negyed elhagyott házaiban – akár műemlékek is lehetnének – létesülő romkávézók is állandó költözésre kényszerülnek, egy-két évnél tovább nem maradnak egy helyben, pedig fizetnek is a használatért. Működésük példa lehetne: így lehet az örökséget megőrizve élővé, nemzetközileg ismertté és elismertté tenni Budapest szívét. Lehet, lassan tényleg a squat módszeréhez kell fordulni Demszky Gábor világvárosában.