Dunából a Parlamentbe – exkluzív portrébeszélgetés Dávid Ibolyával – I. rész

„Baja a szülővárosom, itt eszméltem, itt imádkoztam először, itt faragtak embert belőlem, itt voltam először szerelmes” – ezt írja saját honlapján. Hogyan emlékszik vissza fiatalkorára?

Hálás vagyok a sorsnak, hogy Baján nőhettem föl, bajainak lenni életforma. Az a vízvilág, ami ott körbe vett, a Sugovica, a Duna, a holtágak, az erdőmelletti életmód, egy fantasztikus gyerekkort teremtett számomra. Hamar megtanultam, hogy a természet törvényeit tisztelni kell, és csak addig nyújtózkodhatok, amíg a takaró ér, mert ha 3 méterrel a part előtt fogy el az energiám, akkor nem tudom átúszni a Dunát, és hiába úsztam át 95 százalékosan abba bele fogok halni.

Gyakran átúszta?

Igen, tizenegynéhány éves koromtól szerettem minden évben legalább egyszer átúszni a Dunát, persze gyakran pofonoktól kísérve, mert a szüleim féltettek és nagyon nehezen viselték vállalkozásomat. Ez egy kihívás volt számomra, és amikor már idősebb voltam, akkor érintettük a Duna egyik partját majd visszaúsztunk. Sok veszéllyel járt, de nagyon szép gyerekkorom volt.

Ha jól tudom az úszás, mint szenvedély ma is megmaradt, hiszen a Balaton átúszáson évről évre elindul.

Ma már nem úsznám át a Dunát. Ám aki a Dunánál, a hídlábánál tanul úszni, ott ahol örvények vannak, annak a Balaton-átúszásban csak az a kérdés, mennyi idő alatt sikerül..

Úgy látszik, hogy az örvények között úszás az ön specialitása, ha ezt a politikai életre is átfordítjuk… Véleménye szerint mikor volt könnyebb felnőni, amikor ön gyerek volt, vagy pedig ma?

Egészen más a két kor, más a gyerekek és a szülők elfoglaltsága. Az én szüleim otthon dolgoztak, fiútestvéreimmel, nagyszüleimmel éltünk együtt. Mindig volt otthon két-három felnőtt, volt reggeli, ebéd, vacsora, számonkérés, elszámoltatás. Mindig volt „felelős” feladatom a háztartásban, a ház körül. Tudtam, ha nem végzem el a munkámat, hogyha rosszat csinálok akkor azért meg fognak büntetni. Ma pedig már a saját generációmon látom, hogy az időbeosztásunk bizony nem „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”, hanem 12-13 óra munka. Sokkal kevesebb időnk jut a gyerekekre, mint szüleim, nagyszüleim korosztályának, akik szinte egész nap együtt lehettek velünk. Álltunk mellettük, együtt dolgoztunk, együtt főztünk. Az én gimnáziumi éveimben az otthoni tanulás kb. egy órát tett ki. Ma azt láttam a gyerekeimnél, hogy az otthoni tanulás 6-8 óra az iskola után, ezért könnyen felmentik a szülők a gyerekeket az otthoni munka, vagy plusz vállalalások és az ezzel járó felelősség alól.

Gyerekkorában, két Duna-átúszás között miről álmodott?

Hát nem arról hogy politikus leszek… Voltak olyan álmaim, hogy ugyanúgy, mint édesanyámnak, nagymamámnak lesz férjem, sok szép gyerekem, Duna-parton kertem, házam, és akkor ott fogunk élni, mint Marci Hevesen, amíg meg nem halunk. Ilyenekről álmodoztam. Aztán 17 éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ügyvéd szeretnék lenni. Édesapámnak volt egy ügyvéd ismerőse, és én annak az ügyvédúrnak csak a szabadidejét, a rugalmas munkabeosztását, fizikai és szellemi szabadságát láttam, ezért úgy gondoltam, ha nincs matematika tantárgy, akkor belehúzok a tanulásba és felvételizek a jogi egyetemre. Később ez a komoly elhatározássá érett bennem, harmadik nekifutásra pedig fel is vettek az egyetemre. Nekem nem voltak jó kapcsolataim, nem volt kitüntetése édesapámnak, amiért pluszpontokat kaphattam volna, ezért nagyon megdolgoztam az egyetemért, és attól kezdve tudtam, hogy ügyvéd leszek.
@@
Mi tetszett meg igazán ebben a hivatásban?

Az, hogy a magam ura lehetek, hogy nincs főnököm, nincs beosztottam. Az, hogy annyit érek, mint amennyire értékel az az ügyfél, aki velem szemben ül és megbízást akar adni nekem, mert tudást remél tőlem. Az, hogy bizalomra épül ez a munka. Amikor ügyvédi eskümet letettem, akkor biztos voltam abban, hogy az ügyvédi irodámból a temetőbe visznek majd ki, mert annyira örültem, hogy ügyvéd lehetek. Első pillanattól az akartam lenni, ezért évekig dolgoztam éhbérért, 2000 forintért ügyvédjelöltként, de megtanultam, hogy jobb a biztos kenyér, mint a hirtelen kalács, és ez a politikában is így van. Egyébként ekkor még el sem tudtam képzelni, hogy nekem lesz egy másik foglalkozásom is, de aztán, amikor bekerültem a Parlamentbe, akkor hosszú viaskodás után előbb szüneteltettem, majd meg is szüntettem az ügyvédi tevékenységemet, és főállású képviselő lettem. Ez ugyanis egy olyan munka, ami nem hogy teljes embert igényel, hanem még az is kevés. Éreztem, hogy az emberek bizalmával nem élhetek vissza.

Szülei mivel foglalkoztak, hogyan fogadták azt, hogy ügyvéd, majd pedig politikus lett a kicsi lányukból?

Édesapám nagyon örült annak, hogy azzal foglalkozhatok, amit a szívem szerint választottam, mert neki ez nem adatott meg. A nagyszüleimnek volt egy kis gyára, egy szövödéje is, amit államosítottak, és ez hatott ki édesapám életére is. Egyrészt folytatnia kellett a családi hagyományokat, másrészt nem szeretett volna megalkuvásokat kötni az előző rendszerrel, ezért egy háziipari népművészeti szövetkezetben dolgozott otthon berendezett műhelyeiben. Ez a műhely egyébként arra volt jó, hogy látástól vakulásig dolgozott az egész család, hogy egy fedél alatt kilencen meg tudjunk élni. Én is végig dolgoztam a diákéveimet, és az egyetemi éveim mellett is mindig készítettem a szőtteseket, amiért kaptam annyi pénzt, amiből már tudtam utazgatni, könyveket, farmert venni. A szüleim látták rajtam, hogy zavar a magány, mert mindig emberek közé vágytam ezért nem akadályoztak választásomban, abban, hogy egyetemre menjek.

Mi vitte a politikai pályára?

Rettenetesen örültem annak, hogy rendszerváltozás lesz, vége lesz a szocializmusnak, jön a többpártrendszer. ’88-ban már kerestem azt a pártot, amely képviselőin keresztül hozzám a legközelebb áll, és ’89 januárjában egy Hőgyész nevű településen be is léptem a szerveződő helyi MDF-be. Emlékszem rá, hogy még a gyerekeimet is magammal vittem, egyik kisebb volt, mint a másik.

A férje hogyan fogadta ezt az ambícióját?

Nem szoktuk egymást korlátozni. Ő is mindig számíthatott rám egy-egy munkahelyváltás előtt, és ugyanúgy én is rá. Persze, amikor először megkerestek, hogy legyek a körzet képviselőjelöltje, akkor nagyon megrémültem: „hogy fővárosban politikus, hát hogy a fenébe?” – gondoltam. Hiszen éppen akkor indult be az ügyvédi irodám, akkor lábaltam ki egy autóbalesetből, ami után újra tanultam járni, óvodásak voltak a gyerekeim, elképzelhetetlen volt ez az egész. Aztán hirtelen minden felgyorsult, világossá vált, hogy rövid időn belül választások lesznek, és akkor arról beszélgettünk a férjemmel, hogy tulajdonképpen szabad, független ember vagyok. Nem lehetett azzal riogatni, hogy valamelyik a rokonomat kirúgják a tanácsból, a téeszből, vagy akárhonnan. Másrészt egy szimpatikus ember volt az ellenfelem, aki már ’86-ban a Népfront jelöltjeként jutott a Parlamentbe, jó kapcsolatot ápolt a környékbeli téesz elnökökkel, maga is elismert elnök volt, rendelkezett tapasztalattal, tehát esélyem annyi volt vele szemben, mint sánta lónak az ügetőn – véltük, ezért is vágtam végül bele. Ez a félelmemet csökkentette.
@@
És az a bizonyos ló mégis csak befutott…

Igen, egyszer csak Baló György bemondta a televízióban: „Megszületett a magyar Országgyűlés első női képviselője, Dávid Ibolya 36 éves, vidéki ügyvéd.” Mi meg ültünk otthon a férjemmel – mert még csak a mai értelemben vett kampánystábom sem volt abban az időben – fogtuk egymás kezét és sóhajtoztunk, mert fogalmunk sem volt arról mi lesz holnap, vagy mi lesz két hét múlva. Nem tudtuk, hogy fizetést kapok-e érte egyáltalán, hogy hányszor kell ”feljárni”. Ott volt a már említett irodám, tele voltunk OTP-kölcsönnel, és persze a legfontosabb kérdés az volt, hogy mi lesz a gyerekekkel.

Hogyan sikerült ezen átlendülni?

Képviselőségem első évét senkinek sem kívánom. Eljöttem 2-3 napra és egy éjjel háromszor-négyszer hazatelefonáltam. Volt olyan hónap, amikor a fővárosi taxizás és a telefonszámla elvitték a fizetésemet. Iszonyú érzés volt távol lenni a napokig a családomtól, míg korábban én voltam az, aki fürdeti a gyerekeket, aki kikészíti másnapra a ruháikat, felkészíti őket az óvodára, iskolára. Később a férjuram is bebizonyította, hogy ki tudja venni a részét a gyereknevelésből. Magam pedig rájöttem, hogy olyat vállaltam, amit nem hagyhatok abba, kötelességem becsülettel végigcsinálni.

Megérte?

Tény, hogy sokkal kevesebbet voltunk együtt, mint amennyit szerettem volna, de amikor a lányom júniusban summa cum laude végzett az egyetemen, akkor úgy éreztem, talán a gyerekeim értelmét, gondolkodását, küzdeni tudását is segítette az, hogy korán önállósodniuk kellett. Az egyetlen, ami miatt lelkiismeret furdalásom van az elmúlt 18 évből, az a gyerekeimmel eltöltött kevesebb idő miatt van.

A beszélgetés 2. részében az MDF elmúlt 18 évérő lesz szó. Megkérdezzük az elnök asszonytól, hogy mi lenne a párttal Dávid Ibolya nélkül, és arra is rákérdezünk, hogy nem érez-e felelősséget a minisztersége alatt történt botrányok miatt.