Székely Éva „megúszta” 1956-ot

Az olimpiai bajnoknővel beszélgettem 1956-ról, a történelem megélt eseményeiről.

Mennyire volt nehéz az 51 évvel ezelőtti napokat megélni?

Mi fent voltunk akkoriban edzőtáborban a Vörös Csillag Szállóban. Tatán még nem volt edzőtábor, mert ott nem volt medence. Amikor jött a hír, hogy kitört a forradalom, felbolydult minden. Elkezdődött, hogy menjünk, ne menjünk. Akkor még a Gyarmati Dezső felesége voltam, és a két éves kislányunkat fogtuk, és felhoztuk az edzőtáborba.

Nem tudom, hányadik nap volt, amikor jött az a hír, hogy utazunk, mert úgy nézett ki, hogy győzött a forradalom. Nagyon bizonytalan volt minden, és azokkal, akiknek volt gyerekük, kikötöttük, hogy mi nem megyünk, nem hagyjuk itt őket. Megjelent az OTSH (így hívták az akkori sporthivatalt) egyik vezetője, és azt mondta, hogy menni kell, képviselni kell a szabad Magyarországot.

Nem volt választásuk, hogy mennek vagy maradnak?

Nem, egész egyszerűen nem volt. Menni kellett. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy vigyázzanak a gyerekre. De ha az ember elmegy a világ végére, szörnyű érzésekkel hagyja itthon a szeretteit.

November 1-én indultunk el, kalandos körülmények között. Az egyenruhák csak a csapat egyik felének készültek el, a másiknak meg nem. A Nagy Szálló elől indultunk, de én ilyen indulást utoljára temetésen láttam. Mindenki sírt, akik itthon maradtak, és akik elutaztak, azok is. Buszokkal mentünk a vonathoz, mert vonattal akartak minket átvinni Prágába, onnan indult az a két francia gép, ami kivitt Melbourne-be.

A vonatnál a vasutasok azt mondták, hogy ők nem visznek minket sehova. Mikor a buszokkal elértünk Budaörshöz, ott mát tele volt orosz tankokkal az út, és nyilvánvaló volt, hogy nincs vége a forradalomnak. Ekkor aztán mindenki megbolondult, de már nem lehetett mit tenni. Senki nem akart kimenni.

Valahogy elintézték, szereztek új buszokat így mentünk el Komáromba a hídig, a magyar oldalon, mert addig vittek a buszok. Ott megállított minket egy cseh és egy magyar határőr, illetve Hegyi Gyula, aki akkori államtitkár volt, ő volt az egész sportnak az elnöke. Zuhogó esőben, este a sötétben egyenként engedtek minket át a határon. Megnézett a cseh, megnézett a magyar, és ha ráintett Hegyi, akkor mehettünk. Volt pár ember, akiket visszaküldtek.

Mi volt az ok, mit mondtak nekik?

A legjobb tudomásom szerint visszaküldték a Kutas Istvánt, aki az elnökhelyettes volt, mert valaki, hogy ki, nem tudom, de úgy ítélte meg, hogy egy régi kommunista. De ott volt akkor velünk Szepesi Gyuri is, akit viszont átengedtek.

Hogy folytatódott tovább az útjuk?

Prága mellé, egy kisvárosba vittek minket, egy kollégiumi táborba, hogy várjuk meg, amíg megjönnek a francia gépek, hiszen nekünk előbb kellett menni. Ez a hely, túlzás nélkül állíthatom, hogy olyan volt, mint egy koncentrációs tábor. Nem lehetett se ki, se be, csak edzésre engedtek le minket a csehek. De a csehek akkor a magyaroktól úgy féltek, mint a tűztől.

November 4-én hajnalban a vívó lányok rugdosták az ajtónkat meg dörömböltek rajta, és azt ordították, hogy az oroszok lövik Budapestet. Na, ekkor vesztette el a fejét mindenki. Haza akartunk menni.

De már nem lehetett…

Már nem…2 nap múlva kivittek minket a repülőtérre úgy, ahogy voltunk, felraktak minket erre a két nem túl jó állapotú repülőgépre. Ami, miután mi hazaérkeztünk vele az olimpiáról, 2 nap múlva le is zuhant.

Arról már nem kellett átszállni másik gépre, viszont csomó állomása volt. Megállt Pakisztánban, Szingapúrban, Vietnámban, Afrikában. Ezek még régi gépek voltak, ilyen hosszú utat nem tudtak megtenni egyszerre. Négy napig folyamatosan utaztunk.

Talán az első vagy a második állomás volt Pakisztánban. Ott végső elkeseredésemben már mindent megpróbáltam. Kint a repülőtéren sok amerikai vadászrepülő volt. A délután folyamán kilődörögtem, és az egyik pilótát megszólítottam. Megkérdeztem tőle, hogy vissza tudna-e engem vinni Európába. A magyar olimpiai csapat tagja vagyok, de én haza akarok menni. A férfi úgy nézett rám, mint egy őrültre. Ő katona volt, és egy kétszemélyes gépen nem vihet el Európába egy civil nőt. Ez persze az én állapotomat jellemezte, hogy fel akartam szállni egy vadászrepülőre, mikor rosszul vagyok bármilyen repüléstől. Mindenesetre, hogy lerázzon a katona, azt mondta, hogy menjek vissza éjfélkor és elvisz. Én ostoba, persze kimentem. Se gép, se pilóta. Tele volt indiai rakodókkal, ott álltam egy halásznadrágban, ujjatlan pólóban és rám tört a sírógörcs. Leültem a járdára és csak zokogni tudtam.

Negyedik nap megérkeztünk Ausztrália felső részére. Ott csodálatos fogadtatásban volt részünk. A kint élő magyarok zászlókkal, himnusszal vártak minket, de akkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy súlyos harcok vannak Budapesten.
@@
Kint hogy jutottak el önökhöz az itthoni hírek?

Erre az olimpiára hetekkel előbb mentünk ki, az átállás miatt. Minden nap próbáltunk összeköttetést kapni Budapesttel. De sosem sikerült. Amit a nyugati újságok írtak, azokat tudtuk. A hírek olyanok voltak, hogy a várost egyenlővé tették a földdel, nincs mit enni, éheznek az emberek. Én ezt úgy éltem meg, hogy itt minden tönkrement, ez volt öt héten át. Nem bírtam enni, lefogytam hat kilót, és azt hittem megbolondulok.

A verseny előtti nap mondták, hogy van összeköttetés Budapesttel, menjünk és várjunk. Sosem fogom elfelejteni, ott ültem Dezsővel egész éjjel, vártuk, hogy megkapjuk az összeköttetést. Mikor sikerült, felvette apukám a kagylót, és azt mondta: „Jól vagyunk, harcok voltak, de túléltük.” Ennivaló állítólag rengeteg volt, mert vidékről hozták az emberek.

Ez a hír adott némi megnyugvást?

Igen, de akkor én már nagyon tönkre voltam menve. Mikor az ember azt hallja, hogy minden romokban, akkor az, ami nekem életemben a legfontosabb volt, az olimpia, szinte nevetségesnek tűnt. Az, hogy én ülök a medence mellett, és azon izgulok, hogy hanyadik leszek, mikor otthon talán mindennek vége.

Amikor vége lett a versenynek, akkor jött a nagy cirkusz. Sok ember kapott otthonról értesítést, hogy a vőlegénye, a családja már kint van Amerikában és menjenek oda. Így több mint a csapat fele kint maradt. És jött az a szörnyűséges búcsúzkodás. Nekünk, úszóknak a Gyenge Valitól elbúcsúzni olyan volt, mintha a testvérünktől szakítanának el.

Ezek után milyen volt eljönni Ausztráliából?

Egyetlen dolgot hoztam onnan haza. Ekkor volt Magyarországon a Heine-Medin járvány (Az 1950-es években ismételten előforduló gyermekparalízis járványok nagy számban szedték áldozataikat. – a szerk.) és Ausztráliában kaptam egy vakcinát, azt hoztam haza egy termoszban a lányomnak és az unokahúgomnak.

Milánóban szálltunk le a géppel, és onnan vonattal jöttünk haza. De azt a hazaérkezést nem is tudom elmondani. Szörnyű volt, de épségben volt mindenki, és elindult az élet.

Manapság hogy telnek a napjai, hogy van?

80 éves korban már mindenkinek előjönnek a bajok. A szemem már régóta nem jó, nem tudok órákat olvasni. Nyugdíjas éveimre azt terveztem, hogy behozom az elmulasztott világirodalom olvasását. Elmegyek minden reggel uszodába, utána a Kolosy téri piacra, ami nekem helyettesíti az újságokat. Minden standnál más politikai nézetű eladó van, és mivel 50 éve itt élek, mindenki elmondja a maga véleményét, és abból körülbelül tudom, hogy mi a helyzet. Ott kapok egy politikai áttekintést, és nagyon jól szórakozok rajtuk.

Hazajövök, ha kell az unokámnak főzök egy hétre. Magamnak nem főzök, mert minek? Délután nem sokat, de olyan 3-4 órát nézek tévét, elsősorban azért, hogy ne felejtsem el a nyelveket. Este, mint egy jó kisöreg, igyekszem aludni, ami azt jelenti, hogy éjjel háromszor kisétálok, úgysem zavarok senkit. És a lányom is naponta eljön hozzám.

Köszönöm a beszélgetést, és nagyon jó egészséget kívánok!