Külföld
Víz alatti top-gun
Tengeralattjáró-vadászoknak nevezik magukat – olyan férfiak és nők, akiket arra képeztek ki, hogy felderítsék az óceánok mélyére merülő ellenséges búvárhajókat. A hidegháború letűnt ugyan, ám e ritka szakma művelőire ma éppen olyan nagy szüksége van
Világszerte 540 tengeralattjáró áll hadrendben, közülük sok olyan ország szolgálatában, amelyet London „potenciális ellenségnek” tart. A szivar alakú hajók pedig a tengeralattjáró-vadászokat kiképző tisztek szerint ma éppen olyan valós fenyegetést jelentenek, mint három évtizeddel ezelőtt. Ha a veszély mértéke ugyanolyan is, a hidegháborús viszonyokhoz képest ma azért jóval sokrétűbb – árnyalta a képet egyikük.
A veszély ellensúlyozására a brit haditengerészet és légierő London közelében egy szigorúan őrzött táborban elitképzést nyújt a (hangfrekvenciás) szonárberendezés kezelőinek; a hallgatókat Nagy-Britanniából, Ausztráliából, Kanadából és más szövetséges országokból válogatják ki. Az egyhónapos kurzuson, amelyet a szonárosok világának Top Gunjának neveznek, egyszerre két tucat embert készítenek fel azoknak a legkorszerűbb eszközöknek a használatára, amelyek segítségével – mintegy tűt keresve a szénakazalban – az óceán mélyéből áradó hangzavarból kiszűrhetik az ellenséges tengeralattjárókat.
Az egykori hidegháborús kémekhez hasonlóan a jelen tengeralattjáró-vadászainak fegyverarzenálja is vegyes: a korszerű technikai eszközök mellett a szigorú kiképzés és az ösztönös megérzés egyaránt szükséges ahhoz, hogy felfedezzék a mélyben rejtőző ellenséget, megállapítsák haladási irányát és sebességét.
A kiképzés résztvevői elsajátítják, hogy a szonárok görbéi és a víz alatti mikrofonok által befogott hangok alapján, némi megérzéssel miként különböztethetők meg a teher- és utasszállító hajók keltette zajok a halászhajókétól, a bálna hangja a fókáétól, a jégtorlaszok csikorgása a jéghegyek „rikoltásától”, és mindezen fura zajok között hol bújik meg a tengeralattjárók moraja. A gyakorlott fül egyébként – mondják a beavatottak – gyorsan meg tudja állapítani, hogy milyen típusú tengeralattjáró siklik a mélyben, milyen sebességgel és irányban halad. Mi több, a legjobbak pusztán az akusztikus jelek alapján is felismerik az ellenséget.
Ez a munka nagyon megerőltető, sőt kifejezetten idegőrlő is lehet, főleg olyan tengeralattjáró fedélzetén, amely hónapokig nem emelkedik a felszínre: órákon át fülelni a tengeri élővilág és természeti jelenségek keltette háttérzaj mellett, kiszűrve belőle a különféle hajók moraját, s abból is az atommeghajtású – és a tőle halkabb – dízelmeghajtású tengeralattjárók zaját. Ha nem pedig sikerül… – ennek az eredményét az egyik kiképző egy hadgyakorlaton elsüllyesztett brit fregattot bemutató videofilmmel szemlélteti.
Ilyen megfeszített munkáról lévén szó nem csoda, hogy a kiképzők és a kiképzendők nagy rajongói A tengeralattjáró (Das Boot) címmel 1981-ben forgatott német filmnek, amely egy brit hajókra vadászó második világháborús német búvárhajó kalandjait követi nyomon.
A való életben a brit tengeralattjáró-vadászok a királyi haditengerészet 15 atommeghajtású tengeralattjáróján kamatoztathatják tudásukat, de a légierővel és annak Nimrod felderítő repülőgépekből álló flottájával is együttműködnek. A felszínen közlekedő hadihajókon és egyes helikoptereken szintén működik szonárkezelő személyzet. A hasonló képzettségű brit hadfiak ötöde már elvégezte az "elitképzőt".
A szonárkezelőknek egyébként már jóval az egyes tengeralattjárók hang alapján történő azonosítása előtt meg kell tanulniuk szakmájuk legalapvetőbb fogását: felismerni a fenékhálót húzó halászhajókat. Egyetlen tengeralattjáró-kapitány sem szeretné ugyanis, hogy megesne vele az a csúfság, hogy "kifogja" egy kis halászbárka. Ilyen járművek közelében a mindenféle high-tech felszereléssel, torpedóval és egyéb gyilkoló eszközzel felszerelt tengeralattjáró is csak egyet tehet: a lehető leggyorsabban "elhúzza a csíkot".