Világ életemben rühelltem a történelmet, mert örökösen pontatlan, bizonytalan, jobbára téves adatokból táplálkozó tudományág, hiszen ami ránk marad, az zömmel a győzők verziója, a vesztesekkel meg nem foglalkozik senki, mert részint minek, részint miből, ha behintették sóval az egész bandát. Igazi történész mindezt be isi ismeri és vallja, hogy félinformációkból táplálkozva hoz következtetéseket, amik egy valószínű történelmi lánccá állnak össze. Jobbára a statisztikához hasonló, mert száz információból épül fel egy sokmillió információra épült társadalom képe. Hellyel-közzel pontos.

Ami a zászlóinkat illeti, ebben is hatalmas vita van már régóta, mondván a sávok száma, a lobogó formája, a rúd színezete és még a jó fene tudj, mi minden határozza meg, ki a szösz vonult alatta. Kétségtelenül fontos, hogy tudjuk, mert így beazonosítható a történelem néhány eseménye. Azonban kár lenne felhánytorgatnunk, hogy abban a korban kik és milyen indíttatással alkalmazták ezeket a színeket, mert például ma is összezavarodik az ember, hogy mikor lát Francia, vagy régi Jugoszláv, Luxemburgi és Holland zászlót. Tök ugyanaz a három szín: kék, fehér, piros, de az alatta vonulók egyáltalán értik a másik beszédét. Piros fehérből is akad bőven a történelemben, uram bocsá olyan is, ahol a csíkozás is hasonló, mindössze nüansznyi eltérések vannak. Hja, a fantázia hiánya belesodorja az embert a sablonok és az összetéveszthetőség helyzetébe.

Azonban el kell különülni, mert különben baj van. Most is ez folyik. Eddig bőven elég volt egy magyar zászlóval kivonulni és máris mindenki tudhatta, hogy ott igaz magyarok vannak. Akik összetartanak, akik nem engednek be zászlaik alá idegenszívűeket és a kokárdát is hordják akár hónapokig, mert ők annyira magyarok. Szép. Azonban ez már nem elég! Ma már köll az is, hogy tudjuk, mi olyan magyarok vagyunk, akik már Árpád alatt is magyarok voltak! Nem később besunnyogott aljanépek, hitvány söpredék, akik később beódalogtak és azóta nem átallják magyarnak nevezni magukat! Van képük magyarságukra hivatkozni, mert 1848-ban zsidó létükre magyar zászló alatt harcoltak a szabadságért. Na neeem, ezekkel nem közösködhetünk. Keressünk egy másik zászlót, ahová nem érhetett el a kezük. Na most mond azt, hogy magyar, te kis huncut csaló! Most merd azt érezni, hogy magyar vagy, az Árpád-sávos lobogó alatt, ha mered. Mert azt már nehezen mondhatod, hogy Árpád lova mellett ordibáltad kupecként, hogy „Tűzkövet tessék, szépen festett lódingjaim vannak, erre, erre, tessék csak folyton folyvást!”

Azt most talán hagyjuk, hogy mennyire magyar a magyar. Mennyire sumér, kelta, etruszk, finnugor, vagy a bánat tudj, milyen. Jelen helyzet szerint ott tartunk, hogy ebben az országban az idők folyamán betelepült rengeteg etnikum, mivel „Európa védőbástyájaként” számtalan alkalommal rajtunk verték el a port és irtották ki falvainkat, városainkat, gyalázták meg asszonyainkat, lányainkat, kitermelve egy olyan generációt, melynek a keveredések hatására elveszett a gyökere az ősmagyarsággal. Ma legfeljebb névhasználattal tudunk magyarságot igazolni - de még ott is akad gond elég -, vérvonallal, genetikai bizonyossággal már aligha. Csak ilyen ősmagyarok vannak, mint én, aki éhen halna, ha más nyelven kellene megszólalnia, de valójában annyi közöm van Árpád népéhez, hogy a nyelvét beszélem.

Sőt, még ez sem igaz, hiszen azt a nyelvet senki sem beszéli ma itthon. Hiszen a nyelvünk is átformálódott, számtalan jövevényszóval gyarapodott, módosult, torzult, változott. Ha most Árpád beszabadulna egy diszkó vagy egy pub ifjonc társaságába azt hinné, hogy eltévedt és idegen földön jár: „Vazze, ez az I-pod tök zsír, de megberheltem, hogy a miniwinchijére több rap férjen.” Aki életében először hallotta az ómagyar Mária siralmat „eredetiben”(a jó bántat tudj, hogy valóban úgy hangzott-e), az a felét nem érti, pedig nagyon magyarul van.

Nagyjából ott tartunk, hogy van egy zseniálisan megszerkesztett nyelvtannal rendelkező nyelvünk, és egy felfoghatatlan számú nációval keveredő történelmünk, amitől most egyesek ősmagyarságukkal igyekeznek elhatárolódni. Ehhez pedig felfedezték maguknak az Árpád-sávos zászlót. Nos, az a véleményem, hogy tegyék, szívük joga. De amennyi közük nekik van ahhoz a lobogóhoz, annyira nekünk is.

Ergo mi lenne, ha mindenki Árpád-sávos zászlóval vonulna ki a legközelebbi ünnepünkön? Minden magyar állampolgár! Hiszen mi is magyarok vagyunk, pont úgy, mint ők. Akkor milyen jelképhez nyúlnának? Akkor végre rátalálnának-e arra a jelképre, ami igazán a jellemükhöz illik, vagy újabb „idegenszívűségünket” igazoló jelképet, de ősmagyarságuk igazolását keresnék meg? Előkapnának egy etrusz, kelta, vagy sumér zászlót? (a sztyeppei törzsek itt nem játszanak, az kamu…) Vagy végre előkerülne az igazi cigányozós, zsidózós, szerbezős, tótozós, oláhozós szittya attitűd? Amitől a pokolba kívánt minket 1848-ban az összes környékbeli nemzet? Ami miatt ma is köpnek a magyarra, ha átlépi a határt? És még mi ugatunk, hogy ezek a balkánon nem tudnak megbékélni…

Nem lehetne végre egy békésebb, embereket összehozó, magyarságot a jelenben igazoló, összekovácsoló, közös célokat, értelmes munkát, terveket szövő, szeretetet, megértést, egymás iránti együttérzést, figyelmet sugárzó jelképet választani? És megértetni az emberekkel, hogy az agyunk teremtésre való szervünk, nem rombolásra. Nem lelki gyilkosságokra, bántásra, megalázásra, elkülönülésre, hanem alkotásra, problémamegoldásra, tervezésre illenék használni.

A lobogó arra való, hogy megkülönböztessen embereket egy csatamezőn, nehogy összekeveredjen az ellen a mieinkkel. A lobogó csatára, harca való eszköz. Békében dolgozni kell, hogy ne kelljen elővenni a zászlót, mert az mindig bajt jelent.