Volt, aki kikérte magának, volt, aki megértően rábólintott, hogy „értemén, de most nem kellene” és volt, aki bátorította, mondván, Románia csatlakozásával végre itt az ideje a nyílt demonstrációnak. Mindenkinek igaza van.

Igaza van annak is, aki azt mondja, hogy hibás egy megosztott hangulatban lévő országot elhagynia a legnagyobb közjogi méltóságnak, ahol igen puskaporos a hangulat, ahol egy elvileg középen álló, határozott jellemű vezetőnek kutya kötelessége rendet tartani és tartatni a széthúzó, egymásra acsarkodó politikai ellenfelek gerjesztette tömegek között.

Igaza van annak is, aki azt mondja, hogy menjen csak, mert végre megadhatjuk határon túl élő, sok évtizedre elszakított magyarjainknak, testvéreinknek azt a tiszteletet és nyílt támogatást, melyre olyan nagyon vágynak. A gesztust, hogy érezzék, az anyaország legfőbb vezetőjének személyében is kifejeződve, hogy a csatlakozás utáni első legnemesebb ünnepünkben is rájuk gondolunk, nem feledjük őket, kimondhatatlanul fontosak nekünk.

Az én megközelítésem azonban ennél kicsit politikusabb. Ugyanis látom, érzem azt a szándékot, amit magam is megéreztem és magamévá tettem, amikor először voltam Erdélyben, hogy az erdélyi magyaroknak égető szüksége van erre a gesztusra, mely tartja bennük a lelket, megőrizteti velük magyarságukat. Fontos, hogy tudják, nincsenek egyedül, nem hagyja magára őket az anyaország.

Azonban túl a hazai lassan lincshangulaton, mely elveszi az ünnep ünnepi mivoltát - ahogy azt oly precízen fogalmazta meg Feldmájer rabbi: „az ünnepben az ember örömben szeretne lenni”, de ahol ellenségeskedés hangulata keveredik az ünnepbe, „…az már nem ünneplés” - ott van még egy másik vetület: a történelem és a politika. Ugyanis szomszédunk nacionalistái számára nem jelenti azt március 15., mint nekünk, sőt. Ilyenkor minden alkalmat megragadnak, hogy ellenérzéseiket kifejezzék, s ezt szítani egy ilyen jelentős demonstrációval kétséges, hogy hasznos abban az időszakban, amikor Erdély végre EU támogatás mellett követelheti a hőn áhított autonómiát. Elég egy rossz megjegyzés, egy félreérthető gesztus, és máris kárba vész az eddig aránylag – messze nem jó, de még - elfogadható diplomáciai ügyködéseink eredménye. Vagy uram bocsá ehhez a gesztushoz társul a köztársasági elnök szavainál harcosabb megfogalmazás mástól, melyet az elnök úr nem vállalna, mégis hozzá fogják csatolni, az ő indukciójaként fogják értékelni és az eredmény ugyanaz.

Nem lenne jobb csendesebb politikai stratégiákkal elérni az oly nagyon vágyott autonómiát és akkor csapni egy hatalmas ünneplést? Valahogy eddig a nagyon harcos kiállásunk nem igazán jutott eredményre, legalábbis a történelmünk nem erre utal. Amikor kiálltunk és szépen egyenesen megmondtuk, akkor utána mindig jött egy hatalmas tasli és pár évtized sárbatiport lelkesedés. Ez a harcos szittya attidűd isten tudj, de nem jött be nekünk.

Mennyivel jobb lett volna, ha ezt az ünnepet itthon tartja meg az elnök úr, egy Kolozsvárott készített székely kapu alatt kijelentve, hogy ez az ünnep Románia csatlakozása által már végre ismét közös ünnepünk Erdéllyel. És innen is köszöntjük hozzánk ily módon visszatért testvéreinket, akikért oly sokat lobbiztunk az EU-ban. Mert az a harc is van olyan értékes, mint kisétálni és felhergelni pro és kontra egy szomszédos ország polgárait.

Talán még arra is jó lett volna ez a megoldás, hogy kicsit lehiggasztja az itthoni acsargást, mert ugyan hogyan mérhető a mi mostani bajunk az erdélyi testvéreink gondjaihoz képest?

Ehelyett most demonstráló körúton van az országfő és minden ellenérzésem mellett örülök neki. Mert ilyet még egyetlen köztársasági elnök sem mert megtenni, vagy nem tehetett meg!

És ez jó. Nagyon jó, hogy már megtehetjük ezt is, mert egyre szűkül a távolság köztük és köztünk, akik nem ők, és mi nem mi vagyunk, hanem mi mindannyian vagyunk mi. Csak így egyszerűen: magyarok.

Távolság nélkül.